Háttértár

2 éve, 7 hónapja, 18 napja és 7 órája

Élet tanítássorozat (Peter Wan) 4. Árvákból fiakká

aug
26
2018

Élet tanítássorozat

(Peter Wan)

 

4. Árvákból fiakká

 

A mai napon arról fogok beszélni, mit jelent árvákból fiakká válni. Szeretném, ha ma nem jegyzetelnétek, egyszerűen csak igyátok, fogadjátok be a kijelentést Isten szeretetéről. Ez most nem egy pontokba rendezett tanítás lesz. Tudom, hogy ez sok szorgalmas keresztény számára nehéz lesz. Én magam is szeretek úgy tanítani, hogy pontokba rendezem. Ha le is írsz valamit, nem gond, de fontos, hogy befogadd ma magadba az Atya szeretetét. Imádkozzunk!

 

Atyám, köszönjük, hogy kinyilatkoztattad számunkra az Atya szeretetét. És imádkozom, hogy ez a kijelentés valóban eljusson a szívekhez, mert az, hogy én itt állok, és beszélek, az önmagában nem képes elvégezni ezt a munkát. Csak amikor, Atyám, Te szólsz közvetlenül a szívekhez, a Te gyermekeidhez, akkor történik meg az igazi kijelentés, és ez megváltoztatja a szíveket. Atyám, imádkozom ma ezért a kijelentésért, hogy olyan módon szólj a Te népedhez, ahogy csak Te tudsz szólni. Mutasd meg nekik, hogy Te a jó Atya vagy, aki örökkévaló szeretettel szeretted őket. Jézus nevében, ámen!

 

Istennek több neve van a Bibliában. Mózes Istent El Shaddainak szólította, ami azt jelenti, hogy Mindenható Isten. Egy másik ószövetségi személy, akiről nem túl sokat tudunk, Istent Elionnak, vagyis Magasságosnak nevezte. Izrael népe Jehovának, vagy más fordítás szerint Jáhvének nevezte, ez pedig azt jelenti, hogy Ő a Nagy Vagyok, a szövetségkötő Isten. Ábrahám úgy hívta Istent, hogy Jahve Jire, a Gondoskodó Isten. De mikor Isten úgy döntött, hogy személyesen belép a teremtett világba és testben megjelenik, Jézus személyében jelent meg. Jézus pedig megmutatta nekünk a legbensőségesebb kijelentést, amit bárki megkaphat Istentől. Újra meg újra Jézus egyféle kifejezéssel beszél Istenről: „az én Atyám.”

 

A Lukács 22:29-ben azt mondja Jézus: „Én azért adok néktek, miképen az én Atyám adott nékem, országot” – Kikről beszél? Rólatok, rólunk! – A Királyságot, amit az Atya átadott a Fiúnak, a Fiú most átadja Isten gyermekeinek. Te meg én egy újfajta Királyságban fogunk élni! Minket Ő királyi gyermekekké tett ebben a királyságban. A János 10:29-ben így szól: „Az én Atyám, aki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél; és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből.” A János 10:37-ben ezt mondja: „Ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, ne higgyetek nékem.” Folytassam? A János 16:32-ben így szól: „Ímé eljő az óra, és immár eljött, hogy szétoszoljatok ki-ki az övéihez, és engem egyedül hagyjatok; de nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” A János 14:31 ezt mondja: „De, hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát és úgy cselekszem, amint az én Atyám parancsolta nékem: keljetek fel, menjünk el innen.” János 16:23: „És azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről. Bizony, bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek.”

 

Értitek, amit mondani szeretnék: Jézus újra meg újra kifejezte a legbensőségesebb kinyilatkoztatását annak, hogy ki Isten: „az én Atyám.” Ez egy radikális kinyilatkoztatás, mert az emberek mindig úgy ismerték Istent, mint a hatalom és az igazság Istenét. De az a kinyilatkoztatás, hogy Isten az én Atyám, teljesen különbözik mindazoktól a kijelentésektől, amiket korábban az emberek az Istenről kaptak. Ha megnézzük az ószövetséget, a zsidó történelmet, látjuk, hogy a zsidó emberek megértették, hogy Isten Atya, de senki közülük nem nevezte úgy Istent, hogy Ő az „én Atyám”. Úgy mondták, hogy „mi Atyánk”. Mert nem tudták elhinni, hogy Istennel ennyire bensőséges kapcsolatba lehet kerülni. Nem hitték, hogy Isten ennyire bensőséges kapcsolatba akar kerülni velük. De az Atyáról való kijelentést mindent megváltoztat az életünkben! Ő azt akarja, hogy mint apát, atyát ismerjük meg elsősorban, nemcsak úgy, mint bármely apát, hanem mint „az én atyámat”, Istent, aki az én Atyám. Ez így volt, mielőtt az idő elkezdődött volna, és nekünk is így kellene viszonyulnunk Őhozzá. A mi Istenünknek atyai természete van, ez az ő alapvető természete. Ez nemcsak egy szerep, amit betölt, hanem ez az, aki Ő valójában. 

 

Engedd, hogy ez a kinyilatkoztatás megérintse az életed minden területét, hogy Ő minden félelmeddel, minden bizonytalanságoddal és fájdalmaddal foglalkozni tudjon. Az életem teljesen átalakult, megváltozott, mikor kezdtem megtapasztalni az Atya szeretetét. Tíz éve vagyok keresztény, a középiskola utolsó évében tértem meg, mikor depressziós voltam, de Ő megjelent az életemben, és megmentett. Tudtam, hogy Jézus szeret, és talán arról is hallottam, hogy az Atya is szeret, valahogy mégis az volt bennem, ahogy az ének mondja: „Jézus szeret, jól tudom, a Bibliában olvasom.” De az Atya? Ebben már nem vagyok olyan biztos. Majdnem olyan ez, mintha az Atya alig várná, hogy elpusztíthasson, elítélhessen, de Jézus odaáll, valahol a mennyben odatartja a kezét az Atya elé, és azt mondja: „Kérlek, Atyám, ne tedd. Inkább magamra veszem a bűneiket, csak ne pusztítsd el őket.” Sokszor így gondolunk az Atyára. Neked is ilyen képed van Őróla?

 

Ahogy egyre érettebbé váltam a hívő életemben, és olvastam a Bibliát, rájöttem, hogy Isten kezdettől Atya volt, méghozzá olyan Atya, aki örökkévaló szeretettel teljes. Tavaly részt vettem Szingapúrban egy „Atya szíve” konferencián Chang, Jaclyn és Jon pásztorokkal, Peggyvel, Chaijal és még néhány emberrel a gyülekezetünkből, és egész héten az Atya szeretetéről hallhattunk, egyszerűen megtapasztalhattuk az Atya szeretetét. Ez nem olyan volt, mint a Királyság Kultúrája Konferenciáink, nem voltak döbbenetes csodák, nem keltek fel az emberek a tolószékekből, de megtapasztalhattuk az Atya szeretetét. Teljesen át tudott járni, át tudott itatni minket az Atya szeretete ezen a héten. Emlékszem, utána hazajöttünk Tajvanba, és összehívtam mindazokat az embereket, akik a tanítványaim, együtt vacsoráztunk, mert valamit meg akartam osztani velük. És azon a délutánon, a szobámban imádkoztam: „Uram, miről beszéljek nekik?”És az Úr azt mondta: „Azt oszd meg velük, amit tanultál, amit megtapasztaltál az én szeretetemből, az Atya szeretetéből.” Tehát a szobámban voltam, dicsértem az Urat, és azon gondolkodtam, miről beszéljek, és abban a pillanatban az Atya szeretete teljesen meggyógyított a sebeimből. Mikor az Atya szeretete betölt, az egy akkora szeretet, hogy nem tarthatod magadban, úgy érzed, hogy majd ki robban belőled ez a szeretet. Még sose éreztem ezt.

 

Fogtam a telefonomat, és üzenetet küldtem anyukámnak. „Anya, szeretlek! Olyan csodálatos anyuka vagy. Nagyon köszönöm, hogy szeretsz, és gondoskodtál rólam. Köszönöm, hogy ilyen jó anyuka vagy.” Apukámnak is írtam egy e-mailt: „Apu, szeretlek! Olyan csodálatos apuka vagy, köszönöm, hogy gondoskodtál rólunk. Mikor fiatal voltam, sose kellett a pénz miatt aggodalmaskodnom, mert te keményen dolgoztál, és mindent megadtál nekem, csak kérnem kellett.” Tehát megírtam anyukámnak az smst és apukámnak az e-mailt. Aztán folytattam az imádkozást. Tíz perc múlva felhívott az anyukám, és megkérdezte: „Peter, minden rendben? Beteg vagy, kórházba kerültél, esetleg műtét előtt állsz? Mi történt?” És az mondtam: „Nem, anya, én csak szeretlek.” „Miért mondod, hogy szeretsz?” „Hát, mert tényleg szeretlek. Betöltött engem a mennyei Atyám szeretete.” És az apukám visszaírt. Ő olyan vicces ember. Ezt írta: „Köszönöm, fiam. De van néhány dolog, amiben változnod kéne…” Tipikus kínai apuka. Amikor ezt olvastam, nevetni kezdtem. Mert ha pár évvel korábban olvastam volna ezt a levelet, nagyon feldühített volna: „Apa, most mondtam, hogy szeretlek. Nem tudnád csak simán azt válaszolni erre, hogy te is szeretsz, és pont? Nem tudsz úgy szeretni, ahogy kell.” Mégis, ebben a pillanatban betöltött az apukám iránti szeretet. Az történt a szívemben, hogy kezdtem képessé lenni elfogadni a földi apukám szeretetét. Korábban úgy éreztem, hogy megítél, hogy nem is tudja, hogy kéne szeretnie, de akkor felismertem, hogy ő így fejezi ki a szeretetét. És bár ez nem az a tökéletes szeretet, amit a mennyei Atya képvisel, de ő a tőle telhető legjobb módon szeret. Az Úr munkálkodik a családomban, az anyukámmal és apukámmal való kapcsolatomban. Néha eljön apukám a gyülekezetbe, beül a hallgatóság közé, és kémkedik nekem. Megkérdezi a mellette ülőt: „Te mit gondolsz a pásztorról?” Persze, nem mondja, hogy ő az én apukám. Múlt héten elment valakikkel együtt ebédelni. Elmesélte, hogy miket beszélgetett így a gyülekezeti tagokkal. Megkérdezte: „Ki ez a pásztor? Mit lehet tudni róla?” És mondták neki: „Kanadában nőtt fel, és… stb. Elmondták az egész élettörténetemet. Ő meg azt mondta: „Látom, jó sokat tudtok Wan pásztorról.” Az ebéd végén megkérdezték tőle: „És mi a vezetékneved?” Mondta, hogy: „Wan.” „Micsoda? Úgy hívnak, ahogy a pásztorunkat?” „Igen, ő az én fiam.”

 

Az Atyáról való kijelentés megváltoztatja azt, ahogy önmagunkhoz és másokhoz viszonyulunk. De mi a legnagyobb ellensége az Atya kijelentésének? Van egy dolog, ami akadályozza a gyermeki, fiúi identitásunkat, ez pedig az árva szív. Most erről fogok beszélni egy kicsit, mielőtt a fiúságra és az Atya szeretetére rátérnénk. Legtöbben nem vagyunk árvák. Chang, Jaclyn és Jon pásztorok most Mozambikban misszióznak, ahol árvák százai és ezrei vannak.  Szó szerinti árvákról van szó, akik anya és apa nélkül nőttek fel. De legtöbben nem vagyunk valódi árvák. Mégis, magunkban hordozunk egy árva szívet a bűneset következményeként. Mélyen bennünk van a félelem, az elutasítás, a magány. És abban a hazugságban élünk, hogy minket nem szeretnek. De milyen is egy árva szív?

 

Az árva szív úgy gondolja, hogy önmagáért kell harcolnia, mert senkitől nem kap segítséget. Ha bármit el akar érni az életben, azért neki kell megharcolni, úgy, hogy senki másra nincs tekintettel. Az árva szív mindig bizonyítani próbálja azt, hogy ő értékes. Ma a világ ilyen árva szívvel él. És Jézus felismerte, hogy ez az egész bolygó, ahol élünk, árva szívvel él. Ezért töltött Jézus olyan sok időt azzal, hogy megmutassa a tanítványoknak, ki az Ő Atyja. Újra és újra elmondta nekik, milyen az Ő Atyja. Arra tanította őket, hogy ne aggodalmaskodjanak az életük felől, mert az Ő mennyei Atyjuk gondoskodik róluk. Tanította őket az Atyjuk természetéről, de itt nem állt meg, az Ő Atyja Királyságáról is tanította őket. Elmondta, milyen az Ő Atyja Királysága. És azt is mondta, hogy amint az én Atyám rámbízta az Ő királyságát, én is rátok bízom azt. Amikor Jézus a szolgálata végén visszavezette a tanítványait az Atyához, tudta, hogy lesz egy hazugság, ami le fogja rombolni mindannak az alapját, amit a tanítványokban felépített az elmúlt három évben. Ez pedig az a hazugság, hogy ők árvák. Ha azt gondoljuk, árvák vagyunk, az megfoszt minket a valódi identitásunktól mint Isten gyermekei. Megakadályozza azt, hogy megvalósítsuk azt az életet, amit Isten eltervezett számunkra. Jézus azt mondja a tanítványoknak a János 14:18-ban: „Nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok.” Miről beszél? Arról, hogy elküldi hozzájuk a Szent Szellemet. A Róma 8:15 azt mondja, hogy a Szent Szellem, vagyis a Szellem, amit vettetek, nem vezet ismét a félelemre. És nem kell többé félelemben élnetek, hanem a Szellem elhozta hozzátok a fiúság szellemét, aki által kiáltjuk: Abba, Atyám! A Szent Szellem, aki mindnyájatokban benne él, ha befogadtátok az Úr Jézus Krisztust, a fiúság szelleme. És keresztényként egy mély kiáltás van a szívetekben, a szellemetekben: Abba, Atyám! Ez megerősíti a szívetekben azt, hogy kik vagytok ti az Atya számára. A szent Szellem, a fiúság szelleme eljön, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljatok az árva szívvel. De honnan származik ez az árva szellem?

 

Az árva szív a sátánnal kezdődött. Ha olvassátok a Bibliát, abból az tűnik ki, hogy ő arkangyal és dicsőítésvezető volt a mennyben. Az Ezékiel 28 azt mondja, hogy ő a tökéletesség pecsétje volt, bölcsességgel, szépséggel teljes, és mindenki őt csodálta. Ő volt az őrangyal, aki Isten szent hegyén volt, és feddhetetlen volt minden útjában. Más szóval sátán a menny üdvöskéje volt. Őt csodálta minden angyal, talán egy kicsit irigykedtek is rá. Őneki bensőséges kapcsolata volt az Atyával. Élvezte, hogy az Atya jelenlétében élhet. De valahogy, pontosan nem tudjuk, miért, úgy döntött, hogy nem akar többé második lenni Isten után. Más szóval az Atya helyére akart állni. Az Ésaiás 14:12-14 így szól a sátánnal kapcsolatban: „Jaj, leestél az égről, fényes hajnalcsillag! Lehulltál a földre, népek legyőzője! Pedig ezt mondtad magadban: Fölmegyek az égbe, Isten csillagai fölé emelem trónomat, odaülök az istenek hegyére a messze északon. Fölmegyek a felhők csúcsára, hasonló leszek a Felségeshez! De a sírba kell leszállnod, a gödör legmélyére.” Sátán úgy döntött, hogy nem akarja, hogy Isten legyen az Atyja. Ő lett az első és végső szellemi árva. Elképzelhetitek, micsoda düh izzott sátánban, mikor kirúgták a mennyből. A Jelenések könyvéből tudjuk, hogy nagyon népszerű volt, s így mikor távozott, magával vitte az angyalok harmadát, mert azt mondta magában: Ha én nem lehetek az Atya jelenlétében, nem akarom, hogy bárki más is ott legyen. Biztos, hogy összetörte az Atya szívét, mikor látta ezeket az eseményeket. De semmi sem hasonlítható ahhoz, ami ezután történt. Sátánt és a bukott angyalait kidobták a mennyből. Az örök örömből és dicsőségből a pokolba, az örök szenvedés helyére mentek. Tudtátok, hogy a poklot Isten a sátánnak és a vele együtt fellázadt, bukott angyalainak készítette, nem pedig számunkra? Persze, a pokol valóságos, és sajnos vannak emberek, akik odakerülnek, de Isten ezt nem számunkra tervezte el, hanem a sátán és az Ő angyalai számára. Fontos eldöntened, kit követsz ebben a földi életben. Ha Istent követed, akkor végül ott leszel, ahol Isten van, de ha sátánt követed, ott leszel, ahol ő van. Tehát a sátánt és angyalait kitessékelték a mennyből, az örök örömből és dicsőségből. A sátán várta az alkalmat, hogy az Atyának a legtöbb fájdalmat okozhassa.

 

Nem tudjuk pontosan, meddig kellett várnia, de látta, hogy Isten olyat tesz, amit ő azelőtt sose látott. Sátán szemtanúja volt, ahogy Isten mindent megteremtett. Mikor Isten a mennyei, szellemi helyeken eldöntötte, hogy fizikai világot alkot, a sátán, az angyalok és a menny összes seregei látták ezt. Egyszer pedig azt látta, hogy Isten térdre ereszkedett, és saját kezébe vette a föld porát, és abból formálta meg Ádámot. Azután pedig száját Ádámhoz illesztette, és belélehelte az élet leheletét. Ádám, aki addig csak egy portömeg volt, attól a pillanattól élő teremtmény lett. Élő lélekké lett, az Atya csókja életre keltette. Ádám életének, létezésének első másodpercétől átélte ezt a csodálatos szeretetet, amit az Atya kifejezett az irányába. Mikor Ádám eszméletre tért, azt vette észre, hogy az Atya a kezét fogja. Az Atya jelenlétében találta magát. Békességben és biztonságban volt az Ő kezében. Érezte a melegséget mindenfelé maga körül, a szeretetet minden oldalról. Mikor Ádám életre kelt, egy Könyörülő és Szerető Atya arcát látta maga előtt. Ahogy az Atya Isten belenézett a szemében, el tudjátok képzelni a szeretetet, ami Ádám felé áradt. És ahogy az Atya Isten gyengéden lehelyezte Ádámot az Éden kertjének talajára, Ádám egyszer csak abban a világban állt, amit Isten az ő számára teremtett. E teremtett világ az Atya szeretetének kifejeződése volt.

 

Az apák a történelem során mindig mindent megtettek azért, hogy a gyermekeiknek minél jobb életet biztosítsanak. Ha kivándorló családból származol, akkor tudod, miről beszélek. Sok szülő kivándorolt Amerikába, Ausztráliába, Új Zélandra, és különböző más helyekre, nehéz munkákat is elvállalva, csak azért, hogy nekünk, a gyermekeknek, szebb jövőt biztosítsanak. Ezt teszi egy apa. De amit az Atya Isten itt tett, az felülmúlja mindezt. Az Atya egy egész világot teremtett azért, hogy azt gyermekeivel megoszthassa. Milyen volt az Édenkert? Szeretet, teljes bizonyosság, öröm, békesség jellemezte. Valóban egy földi mennyország volt! Valahonnan távolról sátán látta ezeket, és összezavarodott. Sose látta még, hogy az Atya ilyen módon fejezi ki szeretetét egy teremtett lény felé. Ezt a fajta szeretetet csak a Szentháromságon belül látta kifejeződni: az Atya Isten, a Fiú Isten és a Szent Szellem Isten között. Ez a tökéletes szeretet mindig is létezett, de csak a Szentháromságon belül. A Szentháromság Isten öröktől fogva a szeretet tökéletes egységében él. De a történelem során először láthatta sátán azt, hogy ez a tökéletes szeretet kijön a Szentháromságból, és egy teremtett lény felé fejeződik ki.

 

A sátán első reakciója a harag volt, mert ennek a szeretetnek a látványa csupán egy dologra emlékeztette: arra, hogy milyen bensőséges kapcsolatban volt valamikor ő is Istennel, amit most már nem élhet át. Ki ez az Ádám, ki ez az Éva, hogy ilyen nagy szeretetet érdemelnek? Mit tettek ezért? Még semmit se tettek! Isten csupán csak megteremtette, és az Édenkertbe helyezte őket, és máris szereti őket. Nem én voltam az, aki a dicsőítést vezette a mennyben hosszú-hosszú éveken át? És mikor Istenhez hasonlóvá akartam lenni, te kitessékeltél engem a mennyből, a te jelenlétedből. És most itt ez az ember és ez az asszony, akik egy napig se dolgoztak neked, egyáltalán semmit se tettek, hogy a tetszésedet elnyerjék, mégis ilyen örökkévaló szeretettel szereted őket. Mikor sátán látta, hogy Ádám és Éva milyen bensőséges kapcsolatot élvezhet Istennel, ez féltékenységgel és haraggal töltötte el.

 

De szinte ugyanilyen gyorsan múlt el a haragtól a pír az arcáról, hogy felváltsa azt egy kaján vigyor, melyhez a leggonoszabb gondolat társult. Sátán megtalálta a tökéletes lehetőséget arra, hogy bosszút álljon az Atyán. Semmi sem töri össze úgy egy apa szívét, mint mikor a gyermekei szíve ellene fordul. Amikor minden gondolata az irányukban jó, mégis egy hazugság kicsavarja ezt, és megvakítja őket az Atya szeretete és jósága iránt. És ezt tette a sátán. Odament Ádámhoz és Évához egyetlen céllal: becsapni őket és az Atya ellen fordítani a szívüket. Megkérdezte: Valóban azt mondta Isten, hogy ne egyetek a fáról? És azt mondta nekik: Isten tudja, hogy ha esztek a fáról olyanok lesztek, mint Ő. Ezért nem akarja, hogy egyetek ebből. Ez a hazugság egyenesen a pokol mélységéből származott. Ádámot és Évát Isten a saját képmására teremtette. Ők már kezdettől olyanok voltak, mint Isten. Már bennük volt Isten képe. Mégis, sátán azt mondta nekik, hogy Isten visszatart valamit tőlük. Azt mondta: Látjátok ezt a sok jó dolgot? Ezek közül az a legjobb, amit nem akar nektek adni. Nem is olyan jó Atya Ő. És ha szeretnétek ezt, nyújtsátok ki a saját kezeiteket, és vegyétek el magatoknak. Mert senki se fogja odaadni nektek. Mindent meg kell tennetek, hogy elérjétek, mit akartok. Ez egy olyan hazugság volt, ami a legárvább szívben született meg, amit a világ valaha ismert. Olyan szívben, mely azt mondja, hogy Isten valójában nem is jó, hanem valamit visszatart tőletek, ti pedig teljesen egyedül vagytok. Az a tragikus ebben, hogy Ádám és Éva pontosan azt tette, amire a sátán bátorította őket. És mikor engedelmeskedtek sátánnak, az árva szív, ami sátánban volt, most bennük is megjelent. Ahogy korábban sátán megtette, úgy Ádám és Éva is kinyilvánította Istentől való függetlenségét: Nem akarom többé, hogy Ő legyen az Atyám, saját életem, saját sorsom ura akarok lenni, szabad akarok lenni. Istentől való függetlenséget akartak, és ezt meg is kapták. Azt mondja az Ige, hogy a tékozló fiú el akarta hagyni a házat, és el is engedték, az apa nem erőltette, hogy maradjon. Ahhoz, hogy bármilyen kapcsolat jelentőségteljes legyen, nem erőltethetünk senkit, hogy benne maradjon. Az Atya Isten nem erőltette, hogy Ádám és Éva maradjon.

 

De amit nem vettek észre, az az, hogy mikor Istentől való függetlenségünket kinyilvánítjuk, akkor távol maradunk az élet forrásától is. Ilyenkor az élettől való függetlenségünket is kinyilvánítjuk. Mert az Atya Isten maga az élet forrása. Görögül az apa szó „padre,” ami szó szerint azt jelenti, hogy életadó. Mikor Ádám és Éva úgy döntöttek, hogy esznek a jó és gonosz tudásának fájáról, és ettek a gyümölcsből, akkor úgy döntöttek, hogy abból élnek. Az emberiség azóta is abból él, s nem az élet fájáról táplálkozik. Te meg én, és ezen a bolygón minden egyes ember azáltal próbál visszakerülni az Atyához, hogy megpróbál jónak lenni. Mikor Istentől való függetlenségedet kinyilvánítod, vajon mi történik? Bejön a képbe a bűn. A halál az élet hiánya, mint ahogy a sötétség a világosság hiánya. Ha el vagy választva a világosságtól, ezt az állapotot halálnak nevezik. A halál lett az a természetes állapot, ami bennük volt. Isten óvta őket korábban ettől. Azt mondta: Azon a napon, amelyen esztek a gyümölcsből, meghaltok. Isten nem fizikai halálról beszél, hiszen azon a napon, amikor ettek a gyümölcsből, fizikailag nem haltak meg. Valójában azt mondta ezzel Isten, hogy: Azon a napon, amikor esztek ebből a gyümölcsből, kinyilvánítjátok az én életemtől való függetlenségeteket, a tőlem való függetlenségeteket. És ha ezt megteszitek, akkor nem lesz részetek ebben az életben. És amikor ez megtörtént, valami meghalt bennük. Nem volt meg bennük többé az arra való képesség, hogy az Atya szeretetének teljességét megtapasztalják. Nem arról van szó, hogy az Atya már nem szerette őket. Még mindig szerette őket. Mi mást tehetett volna? Ő olyan Isten, aki maga a szeretet. Isten továbbra is szerette őket, de ők nem tudták többé teljességében megtapasztalni ezt a szeretetet, mert elszakadtak az élettől.

 

Isten tudta, hogy mivel elszakadtak az élettől, bűnös életvitelt fognak folytatni, és a bennük lévő összes jóság megrothad. Végül a bennük lévő isteni képmást is elpusztítja. Nem engedhette, hogy kinyújtsák a kezüket, és egyenek az élet fájáról abban a pillanatban, és örökké Istentől való elválasztottságban éljenek. Ehhez túlságosan is szerette őket. Bár fájdalmat okozott neki, hogy ezt kell tennie, a Biblia azt mondja, hogy kiűzte őket a kertből, de nem büntetésből, ahogy sokan gondolhatnánk, hanem szeretetből. Nem akarta, hogy teljesen elvesszenek, minden remény nélkül. Azt akarta, hogy lehetőség nyíljon a megváltásra. A kiűzetésük két rossz közül a jobb választási lehetőség volt. De mikor Ádám és Éva kimentek az Édenből, nem voltak tisztában azzal, hogy Isten szeretetből űzte ki őket. Bár Isten állatbőrből ruhát készített nekik, hogy a szégyenüket eltakarja, belül mégis mély szégyenérzet volt bennük. Úgy érezték, hogy az Atya elutasította őket, és azóta se érzi az emberiség az Atya elfogadását, hanem elutasítást élnek meg, azt, hogy ők sose lehetnek elég jók. Érezted már azt, hogy nem vagy elég jó a mennyei Atyád számára? Az emberiség mindent megpróbál, csak hogy jó lehessen. Azt gondolják, ezáltal visszakerülhetnek Istenhez. De ez még mindig azt jelzi, hogy nem a megfelelő fáról eszünk,.. Ez még mindig azt jelenti, hogy a jó és gonosz tudásának fájáról eszünk, és annak egyetlen gyümölcse se visz minket vissza az Atyához. Mert az Atya sose kérte őket arra, hogy jók legyenek, Ő csak egyet kért: hogy benne lakozzanak, azért, hogy életük lehessen. A fő elhívásunk, a fő feladatunk keresztényként nem az, hogy próbáljunk jónak lenni. Akinek ez a fő célja, az vallásos ember, aki a cselekedetekre alapoz. Az emberiség ezt már megpróbálta, minden vallás ezt kísérli meg. Csakhogy ez nem működik, nem visz minket vissza az Atyához, bármennyi cselekedetet sikerül is véghezvinnünk.

 

De akkor mi visz vissza? Az, hogy visszatérünk Istenhez, benne lakozunk, és engedjük, hogy az Ő élete áradjon bennünk. És ezáltal a jóság, kedvesség, szeretet gyümölcsei fakadnak ebből az életből. Mikor Ádám és Éva kimentek az Édenkertből, ott hagyták a fát, maguk mögött hagyták az Atya jelenlétét. Mindnyájan olyanok voltunk, mint Ádám és Éva, kimentünk az Édenkertből, az Atya jelenlétéből, és nemzedékről nemzedékre árva gyermekek módjára éltünk. Apátlan fajjá váltunk, nem azért, mert nincsenek apáink, hanem mert nem ismerjük az Atyát. Semelyikünk nem igazán tudja, hogy kell apának lenni. Általában nem tanuljuk az apaságot, nincsenek ilyen tanfolyamok. Úgy válunk apává, hogy egyszerűen gyermeket nemzünk és az megszületik. Nem nagyon tudjuk, hogyan kéne apának lennünk, és általában csak az életünkben látott mintát tudjuk lemásolni. Úgy tanulunk apukává válni, hogy látjuk, a mi apukánk milyen apuka volt. Az apukánk pedig úgy tanulta, hogy látta az ő apukáját. Általában csak lemásoljuk azt a mintát, amit látunk. De az első földműves, Ádám, apátlannak érezte magát. És nemzedékeken át az emberek apátlannak érezték magukat. Ha megnézzük a Bibliát, rengeteg nagyszerű ember van benne, de nagyon kevés jó apa. Dávid nagyszerű férfi volt. Képes volt puszta kézzel oroszlánok és medvék ellen harcolni. Istenfélő személy volt, hittel és bizalommal teljes, állhatatosan járt az Úrral. Mégis, borzasztó rossz apa volt. Ha az Absolonról szóló történetet elolvassátok, meglátjátok, miről is beszélek. Valaki egyszer ezt így fogalmazta: Ahhoz, hogy ilyen fia legyen valakinek, mint Absolon, olyan apának kell lennie, mint Dávid. És végig a Bibliában nagyszerű emberekről olvasunk, például Salamonról. Mivel sose tanulta meg, mit jelent apának lenni, egyszerűen csak lemásolta azt a mintát, amit látott. Sose fordított időt arra, hogy a fiait tanítsa, hogy megérezzék az ő tiszta szeretetét. Így amikor a fiából király lett, nem igazán tudta, hogyan kell királyként uralkodni. Mikor Salamon fia került trónra, az egész királyság kettészakadt. Az emberi faj első apukája apátlannak érezte magát. Ezért ez az árva szív nemzedékről nemzedékre öröklődött.

 

Édesapám mesélt nekem egy történetet. Az ő családja Indiában élt, ott kínai üzletemberek voltak, de Tajvanba menekültek, mikor kitört a polgárháború. Az apukám ekkor középiskolás volt, és tudjátok, Tajvanban olyan az oktatási rendszer, hogy központi felvételi vizsgát kell tenni a főiskola előtt. Elég nevetséges, de ez határozza meg, akár egy-egy ponton múlhat, hogy valakiből orvos, mérnök lehet-e vagy sem, ami persze meghatározza az egész további sorsát. Apukám látta Indiában a szegénységet, és keményen dolgozott minden nap, még csatornát is tisztított, csak hogy összeszedje a pénzt a tanulmányaira. Angolt is tanított, hogy támogassa a családját és tanulhasson is. Olyan gyerek volt, hogy bármelyik apa büszke lehetett volna rá. Mégis, mikor eljött a felvételi vizsga napja, el kellett utaznia egyedül három napra. Mikor három nap után hazatért a vizsgák után, a nagyapám ütni kezdte: Hol voltál? Miért nem maradtál itthon? Mit csináltál, játszani mentél? Apukám pedig keményen tanult azért, hogy az lehessen, amit eltervezett. Annyira szorgalmas volt, hogy be is jutott az Állami Egyetem Orvosi Karára, de nagyapám erre nem volt büszke. És mikor apukám ezt elmesélte, rájöttem, miért úgy fejezi ki mifelénk a szeretetét, ahogy szokta. Nem arról van szó, hogy ne szeretett volna, vagy most nem szeretne, de ő ezt a fajta szeretetkifejeződést látta az apjától. Így adódik át nemzedékről nemzedékre az árva szív.

 

Ádám Évát okolta a történtekért. Ádám sose vádolta a feleségét azelőtt. Korábban tökéletes egység volt közöttük. Annyira egyek voltak, hogy még bűnt se voltak képesek elkövetni egyedül, együtt követték el. Ettől a ponttól a nő és a férfi közti kapcsolat az árva szív miatt megtört. Elindult a nemek csatája. Innentől kezdve a történelem során a férfi próbálta elnyomni a nőt, a nő pedig manipulálni próbálta a férfit. Így nyilvánult meg végső soron az árva szív. Mindkét nem próbált valamit kapni a másiktól, minél többet kicsikarni belőle. A kiűzetés utáni első éjszakán életükben először Ádámnak és Évának menedékhelyet kellett találniuk. Borzasztó lehetett. Nem tudjuk, milyen volt az az éjszaka, de lehet, hogy hideg volt, lehet, hogy esett az eső vagy dörgött az ég. És Ádám és Éva mindenütt körülnézett, hogy hol találhatnának menedéket éjszakára. Lehet, hogy végül egy kis barlangra leltek, és abba másztak be. Ahogy ott ültek fázva, reszketve, életükben először tapasztalták meg az életnek ezt az oldalát: szükség, félelem, gyűlölet, zavarodottság, reménytelenség. Mindezt egyetlen szóval foglalhatjuk össze: árva szív. Ahelyett, hogy szeretet töltötte volna be a szívüket, ahogy azt Isten mindig is szerette volna, az töltötte be őket, ami a sátánban is volt: az árva szív. Az árva szíven keresztül, ami ott dobogott Ádámban s Évában, sátán, aki a végső árva, uralni akarta a földet. Azóta minden gazdasági és politikai rendszert ez az árva szív vezérel.

 

Mindenért harcolunk. Csak magunkra figyelünk oda, hogy megszerezzük, amit akarunk, mikor erre lehetőség nyílik. A szabadpiaci kapitalizmusnak -- amit mi annyira kedvelünk, ami az eddigi legjobb gazdasági rendszernek tűnik -- alapja az árva szív. Mindenki verseng mindenki mással, mivel a források és a vagyon korlátozott. Ez a kapitalizmus, a legjobb rendszer, amit eddig megalkottunk. Más rendszereket is kipróbáltunk, például a kommunizmust, de nem működött. Az eddigi legjobb rendszer a kapitalizmus, mégis, a mögötte meghúzódó irányelv az árva szív. Az árvák serege számára a kapitalizmus a legjobb mód az együttélésre. Árva világban élünk. Mit gondoltok, mit érezhetett az Atya, ahogy nézte őket az Édenből kivonulni? Biztos vagyok benne, hogy azt gondolta, bár inkább ő maga lenne megbüntetve, mint mi – így gondolkodik minden apa.  Az Atya ismerte a fájdalmat, a szenvedést, a háborúkat, az éhezést, az összetört kapcsolatokat, a nélkülözést, a szegénységet. Ugyanez az Atya vissza akarja szeretni őket az életbe. Szívében feltámadt a szeretet tornádója irántuk, amely közel volt a kitöréshez, hogy beszippantsa minden gyermekét, hogy magához visszavigye őket. Az Atya küldött hozzájuk képviselőket, költőket, királyokat, prófétákat, Isten küldötteit, hogy megjelenítsék Őt újra az emberiségnek szerető Istenként, de igazából egyikük se tudta bemutatni, milyen az Atya. Ezért elküldte az Ő Fiát.

 

Fülöp azt mondta Jézusnak a János 14:8-ban: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk.” Ez az egész emberiség végső kiáltása: Mutasd meg nekem az Atyát, és az elég nekem. Bárcsak lenne kinyilatkoztatásom az Atyáról, ha igazán láthatnám az Atyát, aki szeretetből megalkotott engem, ha láthatnám, ha benne lenne ez a kijelentés a szívemben, az elég lenne. Az egész világ az Atyának ezt a kinyilatkoztatását várja. Akár tudatában vagyunk, akár nem, az a vágyakozás van mindnyájunknak a szíve mélyén, hogy lássuk meg az Atyát, lássuk azt, ahogy ránk mosolyog, elismer bennünket. Szeretnénk újra belenézni az Ő szerető tűztekintetébe, amelyet Ádám megpillantott, mikor először nyitotta ki a szemét. És a Fiú így válaszolt Fülöpnek: „Nem ismersz engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát.” Ha tiéd a Fiú, tiéd az Atya! Ha benned van a Fiúság szelleme, akkor ez az Atya szeretetének a kinyilatkoztatása. Jézus azt mondja a János 14:6-ban: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Sokan itt megállunk, de Jézus folytatja: „Senki sem mehet az Atyához, csak én általam.” Jézus az út, de az Atya a célállomás! Jézus azért jött, hogy visszavigyen minket a kegyelmes Atyához. Arra lettetek teremtve és elhívva, hogy az Atya ölelő karjaiban legyetek! Az Ő ölelő karjaiban találod a végső békességet, megnyugvást, gyógyulást, helyreállást és szeretetet. Helyre akar téged állítani a szeretetnek arra a végső helyére.

 

A tékozló fiú példázatában két fiút láthatunk, mindkettőnek rossz a hozzáállása. Egy úgy döntött, hogy elmegy otthonról, a másik otthon maradt, de a szíve távol volt az apjától. Árva szív dobogott benne. Nem értette, mi az öröksége, nem értette, mit adott neki az apa. Úgy gondolta, ő csupán egy rabszolga apja házában. Azt mondta: Ennyi éven át munkálkodtam és szolgáltalak, és te semmit se adtál nekem, még egy kecskét sem. Az apa ezen meglepődött, és azt mondta: Fiam, mindenem a tiéd. Minden, amit látsz a tiéd. Nemcsak nekem dolgozol, hanem saját magadnak, az apád munkáját, vállalkozását viszed tovább. Ez egy családi vállalkozás. Azt mondta az apa: Egy kecskét szeretnél, hogy levágd, és a barátaiddal vigadjatok? Hát, akkor vedd el, még kérned sem kell tőlem, hiszen ez a te házad. Ha hazamész, nem kérdezed meg az apukádat, hogy kinyithatod-e a hűtőt, hogy egyél valamit. Egyszerűen csak fogod és eszed. És ha valami elfogy, szólsz az anyukádnak: Anyu, elfogyott a gyümölcs. Talán furcsán hangzik, de ezt jelenti valaki fiának vagy leányának lenni. Örülni fogok, ha egyszer majd lesz egy fiam és lányom, és azt mondják: Apa, elfogyott ez vagy az. Hiszen ez azt jelzi, hogy úgy tekintenek rám, hogy én gondoskodom róluk. A tékozló fiú példázatában minkét fiú elveszett, mindkét fiúnak összetört a szíve. De melyik állt helyre végül? Az, amelyik a történet végén az apa házában volt. A történet végén az egyik fiú kinn volt, és nem volt hajlandó bejönni, miközben a másik újra otthon volt, az apa szerető karjaiban. Az a fiú állt helyre végül, aki az apa karjai közt találta magát.

 

A mai istentisztelet végén arra szeretnélek titeket kérni, hogy csukjátok be a szemeteket. Az Atya ki akarja nyilatkoztatni ma irántunk az Ő szeretetét. Tehát legyen most becsukva a szemetek, meghajtva a fejetek, senki se nézegessen körbe. Nem kérem, hogy gyertek előre, maradjatok ott, ahol vagytok. Isten ma itt van. Az Atya nincs messze. Nem olyan apa ő, aki távol áll. Nem olyan apa, aki haragszik rád. Ő nem csalódott benned. Azt mondja, hogy semmit se tudsz cselekedni, hogy jobban szeressen, és semmit, hogy kevésbe szeressen. Szeret téged, mert szeret téged. Azért szeret, mert szeret. Mert a szeretet Ő maga! Az a természete, hogy szeret, és mindig az Ő szeretett gyermeke maradsz. Az Ő szeretete nem változik, 100%-osan szeret téged. Nem szeret jobban attól, ha jobb leszel, hiszen már most is 100%-osan szeret. És ha nem is tervezed, hogy jobbá válj, akkor is 100%-osan szeret. Mert szeret, a szeretet Ő maga. 100%-osan szeret, akkor is, ha nem akarsz vele járni. Nem hisz abban, hogy megszégyenítéssel kéne rávennie, hogy vele járj. Még ha nem is jársz vele, akkor is szeret 100%-osan. Mert ez az Ő természete, minden körülmények közt, minden időben szeret. Szeretete nem változik. De ami változik – mondja az Atya – az az a képességed, hogy a szeretetemet fogadd. És ma szeretném megnövelni ezt a fajta képességeteket. „Azt a kihívást intézem feléd – mondja az Atya – hogy nyisd ki felém a te szíved, és akkor többet tudsz majd megtapasztalni az én szeretetemből, mint valaha azelőtt. Nyisd meg a szíved, add nekem a te szíved! Bármi akadály is van közöttünk, add át nekem, és én azt elteszem az útból, mert szeretlek, úgy, ahogy most vagy. 100%-osan szeretlek, úgy, ahogy most vagy. Szeretlek, ahogy most vagy, ezért fogadd az én szeretetemet! Te vagy az én szeretett gyermekem, akit arra alkottam, hogy végtelenül szerethesselek. Ezért választottalak ki, ezért alkottalak, ezért adtam rád az én szeretetemet, hogy úgy élhess, mint akit végtelenül szeretnek. Olyan radikális ez a szeretet, hogy eldobhatod minden elképzelésedet arról, hogy milyen a szeretet. És végtelenül foglak szeretni életed minden napján, mert nem változom, ilyen vagyok, mindig is ilyen leszek. Mindig is a te szerető Édesapád leszek! Lehet, hogy viszonzod a szeretetemet, olyan végtelenül fogsz engem szeretni, amilyen végtelenül én szeretlek téged és a körülötted lévőket. Ismerd fel, hogy csak annyira leszel képes szeretni engem, amennyire hajlandó vagy fogadni az én szeretetemet. Nem tudsz engem szeretni addig, amíg el nem fogadod a szeretetemet irántad. Azért szeretsz, mert én már előbb szerettelek. És ma jön feléd az én szeretetem, hogy megszabadítson téged önmagadtól, abból, ahogy látod önmagad, önmagadról alkotott kicsinyes gondolkodásodtól. Árad az én szeretetem, hogy megszabadítson az elvetettségtől, a szégyentől, az alacsony önértékeléstől. Helyreállít mindent, áttör a szívedben minden gátat, s mindent eltávolít, ami eddig lenyomott. Ha félelem van benned ma, van megoldás, mert az én tökéletes szeretetem kiűz minden félelmet. Ahol elhalad az én szeretetem, ott nincs félelem, csak nyitott szív. Ha valaha úgy érezted, hogy magányos vagy, hogy senkit se érdekel a sorsod, tudd meg, hogy nem vagy árva, hanem szeretett gyermekem vagy! Ez vagy te!"

 

Atyám, jöjj a te szereteteddel. Tölts be most minden szívet a te szereteteddel, Uram! Távozzon el a testvéreimből az árva szív a te szereteted által. Még jobban áraszd ki a te szeretetedet. Az Atya szeretetének kinyilatkoztatása töltse be a szíveket, és változtasd meg őket! Még többet, Atyám! Szeresd őket, áraszd ki ezt a szereteted. Ők a te szeretett gyermekeid. Itt vagyunk mi, a te szeretett gyermekeid, és itt van a te szereteted, hogy elűzzön minden félelmet, kiűzzön minden árva szellemiséget. Atyám, ma rád nézünk, csak rád egyedül. Senki másra nem nézünk, akitől elfogadást remélhetnénk. Csak rád nézünk, Atyám! Töltsd meg a mi szívünket szeretettel, Uram!

 

Most szeretnék feltenni nektek még egy kérdést. Hányan vagytok itt olyanok, akik nem emlékeztek arra, mikor mondta utoljára földi apukátok, hogy büszke vagyok rád, gyermekem! Mikor mondta utoljára, hogy csodálatos felnőtt hölgy vagy csodálatos fiatalember lett belőled? Érzem, hogy az Atya azt mondja nektek ma, hogy ha soha nem hallottad ezt a te földi apádtól, ezt most megkapod a mennyei Atyától. Ezt mondja most neked! Vedd át ezt, ne tiltakozz ellene! Ne harcolj, ne vitatkozz vele. Ne mond azt, hogy „de”! Vedd át! Ugyanezt a kinyilatkoztatást élte át Jézus, mikor bemerítkezett: Ez az én szeretett Fiam, akiben én gyönyörködöm! Ugyanez a kinyilatkoztatást adja most neked. Azt mondja Jézus: Mert az Atya szeretett titeket, ahogy engem szeretett. Ugyanaz, teljesen ugyanaz a típusú szeretet. Töltsön be titeket az Atya szeretete most! Még többet. Köszönjük, Uram, áldunk téged. Köszönjük ezt a szeretetet.

 

Még egy utolsó kérdésem van: Fogadtátok az Atya szeretetét. Hogyan kell erre válaszolni? Mi a megfelelő válasz Isten szeretettére? Az egyetlen válasz, amit ismerek az az, hogy Istent szeretem. E szeretettornádóra az egyetlen válasz, amit ismerek, hogy viszontszeretem Őt, aki szeretett engem olyan végtelenül. Az egyetlen válasz, hogy másokat is úgy szeretek, ahogy Ő szeretett engem. Hadd fejezzem ki most az Atya iránti szeretetemet az én szívemből! Fejezd ki te is dicsőítés vagy ima által! Szálljon fel a szívedből a szeretet, ahogy dicséred Őt most e szerelmes dallal!

 

Atyám, köszönjük az irántunk való szeretetedet, ezt a végtelen, örökkétartó szeretetet. Köszönjük, hogy az árva szív helyett a fiúság szellemét adod belénk. Köszönjük, hogy a bennünk lakó Szent Szellem felkiált: Abbá, Atyám! Áldunk Téged, Uram, köszönjük, hogy szeretsz. Szeretünk, Uram, imádunk Téged. Jézus nevében, mondják Isten gyermekei, hogy ámen! Adjunk egy nagy tapsot az Atyának!

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.
2 éve, 7 hónapja, 18 napja és 7 órája

Élet tanítássorozat (Peter Wan) 3. Áldozatból győztessé

aug
26
2018

Élet tanítássorozat

(Peter Wan)

 

3. Áldozatból győztessé

 

Nemrégiben arról prédikáltam, milyen hét jelt mutatott be Jézus. János az evangéliumát a hét jel vagy hét csoda köré építette fel, és ezeken keresztül próbálta bemutatni nekünk, ki Jézus. Ha megnézzük azt a hét jelet vagy hét csodát, amit Ő véghezvitt, meglátjuk, milyen Isten a mi Atyánk. És Jézus azért jött, hogy ezt bemutassa. A János 8-ban azt mondja Jézus: „Én vagyok a világ világossága.” Ahogy ezt olvassuk, reményt ad, világosságot hoz oda, ahol eddig sötét volt. Tehát Ő azért jött, hogy reményt hozzon és világosságot a sötétségünk helyére. De ez azt is jelenti, hogy Ő nemcsak világosságot hozott a sötét helyett, hanem az életünket is megvilágítja. Az Ő világossága átragyog azon a képen, amit mi kifelé mutatunk. Megvilágítja azt a tényt, hogy mindnyájunknak szükségünk van a Megváltóra. Mikor Jézus a világ világosságaként az életünkbe jön, a szívünket is megvilágítja az Ő fényével, és megmutatja, hogy valójában mi is zajlik bennünk. Döbbenetes, hogy az ember leélheti egész életét úgy, hogy soha se néz bele igazán a szíve mélyére, hogy megtudja, mi zajlik ott. Azt láthatjuk a Bibliában, hogy mindig, amikor valaki személyesen találkozott Jézussal az evangéliumban, az a személy megváltozott. És ez azért van, mert ha az az ember kapcsolatba lép Jézussal, akkor valamilyen fény ragyog arra a személyre, és ez arra készteti, hogy megvizsgálja az életét, megnézze, hogy valójában mi zajlik, mi történik a szívében.

 

A mai napon a Jézus által véghezvitt hét jel egyikét fogjuk megnézni a János evangéliumából, mégpedig a bethesdai tónál történt gyógyulást. El fogjuk együtt olvasni ezt a történetet. Ha esetleg nem vagy még keresztény, vagy nem igazán tudod, ki Jézus, abban reménykedem, és azért imádkozom, hogy a mai üzenet által kezdd el meglátni Őt, mert Jézus ráveti az Ő fényét a Te életedre, ahogy hallgatod ezt az üzenetet. És beszélni fog neked a te szíved állapotáról, arról, hogy ott mi zajlik, és a megoldásokat is megadja.

 

A János evangéliumából az 5:1-15-ig fogom felolvasni: „Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe. Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van.  – Nagyon sokáig nem tudták, hogy hol van ez a medence, mivel a templom környékét lerombolták 2000 éve. Ezért nagyon sokan el se hitték, hogy ez a tó létezett, és ezáltal is kritikát mondtak a Bibliára, hogy mese az egész. Mígnem 100 évvel ezelőtt a régészek megtalálták Izraelben ezt a tavat azon a helyen, ahol a Biblia szerint volt. Tehát ez a Bethesda nevű tó volt. A név nagyon fontos, majd erre még visszatérünk. -- A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben, és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett. Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni? A beteg így válaszolt neki: Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj! És azonnal meggyógyult ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt. A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez: Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat. Ő így válaszolt nekik: Aki meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj! Megkérdezték tőle: Ki az az ember, aki azt mondta neked, hogy vedd fel, és járj? De a meggyógyított ember nem tudta, hogy ki az, mert Jézus félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: Íme, meggyógyultál, többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled. Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította.”

 

Atyám, köszönjük Neked a Te Igédet, köszönjük, hogy a Te beszéded nemcsak információt közvetít, hanem megváltoztatja a szívünket és a gondolkodásmódunkat. Benne van az erő és a világosság, hogy örökre megváltoztassa az életünket. Ezért imádkozunk ma, ahogy a Te igédet olvassuk, bocsásd ki ezt a világosságot és erőt mindnyájunkra. Jézus nevében imádkozunk. Ámen!

 

Tehát először meg fogjuk nézni, hogy mi volt a neve ennek a tónak. Arámi nyelven – amit akkoriban Izraelben beszéltek -- Bethszaidának vagy Bethesdának nevezték ezt a tavat. Mit is jelent ez? A Bethesda szó szerint azt jelenti, hogy könyörület vagy kegyelem háza. Miért van ez? Azért, mert azok az emberek, akik régóta betegek voltak, itt meggyógyultak. Voltak vakok, sánták, bénák, akiknek ennél a tónál volt lehetőségük új életet kapni. Azt mondja a Biblia, hogy: az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, irgalmat és kegyelmet nyert. Az az érdekes ebben, hogy ha csak egy kicsit megváltoztatnánk ezt az arámi Bethszaida szót, akkor azt jelenti, hogy szégyen háza. Tehát az arámi Bethszaida jelentheti a kegyelem és a szégyen házát is. Miért van ez? Mert ez a tó a mai világunk mikrokozmosza. Egy olyan hely, ahol fájdalmat hordozó emberek összegyűlnek, és megoldást keresnek a problémájukra. Ezek olyan emberek, akik óriási szégyenérzettel élnek az állapotuk miatt. Lehet, hogy fizikailag nem vagy rokkant, mégis megnyomorít a múltad szégyene vagy az életedben lévő bűn.

 

Azt mondja a Biblia, hogy időről időre egy-egy ember bement a vízbe, és szó szerint lemosta magáról az összes szégyent, és új teremtésként jött ki a vízből. Ismerős? Van egy hely, amit kegyelem házának neveznek, ahol az emberek a szégyenüket, a múltjukat elhagyhatják, és lehetőségük van bemenni a vízbe, és új teremtésként kijönni. Ez ugyanaz a dolog, amit az Úr az egyházban továbbra is tesz a mai nap is. Ahogy valaki mondta, az egyház nem a szentek múzeuma, hanem a megtört szívűek és betegek kórháza. Valaki azt mondta, pontosabb lenne inkább pszichiátriai osztálynak nevezni, de mindenesetre ez egy olyan kórház, ahova a szégyenben élő és megtört szívű emberek összejöhetnek, és gyógyulást, kegyelmet nyerhetnek. Ez egy olyan hely, ahol új életet kezdhetsz! Ebben a történetben egy olyan emberről van szó, aki ott feküdt a tó környékén. Azt mondja a Biblia, hogy ez az ember 38 éve fekvőbeteg volt. Mit jelent ez? Azt, hogy nem tudott járni. Valamilyen betegség, vagy valamilyen baleset következtében nem volt képes járni, mégpedig 38 éve. El tudjátok képzelni, milyen lehet 38 évig ilyen állapotban lenni? Lehet, hogy még nem is vagy 38 éves, én se vagyok még annyi. Ha huszonéves vagy, gondolj bele, milyen lehet, ha nem tudsz járni születésedtől fogva. Ha a negyvenes vagy ötvenes éveidben jársz, akkor az életed több mint felében nem tudsz járni, nem tudsz közlekedni. Ha elképzeled, hogy ilyen állapotban vagy, vajon mit gondolhatsz belül, vajon mi van a szívedben?

 

Először is, van benned egy reménytelenségérzés. Mert 2000 évvel ezelőtt nem volt arra esély orvosi szemszögből, hogy egy béna ember újra járjon. Még a mai, modern technika minden vívmánya mellett is, ha valaki lebénul, lerokkan, valószínűleg többé sosem lesz képes járni. Legalábbis nagyon kevés az esélye. De ez 2000 évvel ezelőtt történt, mikor az orvosi tudás igen korlátozott volt. Tehát ha valaki ilyen állapotba került, tudta, hogy szinte biztos, hogy nem fog többé járni. Azt gondolhatta, nincs remény, nincs gyógymód, így fogok élni életem végéig. Ez így lesz, és jobb, ha ezt tényként elfogadom. Sokszor az életünk során olyan helyzetekbe kerülünk, hogy hordozunk magunkban problémákat, és úgy gondoljuk, ez életünk végéig így marad. Ennyi az egész, ennyi az élet. Fiatalemberként az orvosom azt mondta: „Klinikai depresszióban szenved, és nagy valószínűség szerint élete végéig gyógyszert kell szednie.” Ekkor én is azt gondoltam, nekem annyi, így fogok élni életem végéig. Ez reménytelenséget váltott ki belőlem, azt a gondolatot, hogy sose fog változni semmi. Valahogy így érezhette magát ez az ember is.

 

Ugyanakkor nagyon alacsony lehetett az önbecsülése. Miért? Mert csak feküdni tudott ott egy matracon. Mikor az emberek elmentek mellette, vajon hogy néztek rá? Lenéztek rá, nem néztek közvetlenül a szemébe, nem tartották egyenrangúnak önmagukkal, lenézték őt. És legtöbbször az történik, ha az emberek lenéznek minket, elkezdjük mi is lenézni önmagunkat. Ha az emberek tiszteletlenül bánnak velünk, nem becsülnek, akkor mi sem fogjuk megbecsülni önmagunkat. Csupán azért, mert valaki más az életünk során méltatlannak tartott minket, úgy gondoljuk, hogy biztos méltatlanok is vagyunk. Ez az ember, ahogy ott feküdt, és az emberek elmentek mellette úgy érezhette: „Értéktelen vagyok, nincs bennem semmi érték, magamat se tartom sokra.” Ezek a gondolatok járhattak az ember eszében.

 

És még mit gondolhatott ez az ember? Bizonyára volt benne neheztelés vagy keserűség. Feltetted-e valaha Istennek azt a kérdést, hogy miért? „Miért, Istenem? Miért pont én? Miért történt ez velem? Miért velem történnek ezek a dolgok, miért nem valaki mással? Mit tettem, hogy ezt érdemlem?” Ez az ember valószínűleg neheztelt Istenre. A Biblia azt írja, hogy 38 éve volt beteg, nem azt, hogy születése óta. Tehát valószínűleg volt az életének egy olyan szakasza, mikor tudott járni, mikor normálisan tudott mozogni. De valami történt. Más dolog, ha valaki születésétől fogva nem tud járni. De ha valaki tud mozogni, és aztán elveszti ezt a képességét… El tudjátok képzelni, miféle kérdéseket vetett ez fel az ember fejében? Lehet, hogy fiatalon valamilyen baleset érte, lehet, hogy nem is az ő hibája volt, valaki tett vele valamit, ami ezt az állapotot okozta. El tudjátok képzelni mindazt a neheztelést és keserűséget, ami ebben az emberben volt? Ahogy ott feküdt nap mint nap, emberek ezrei mentek el mellette, lenézve rá, esetleg odalöktek neki némi aprópénzt, biztos, hogy borzasztóan szégyenkezett, szomorkodott, kesergett az élettel, Istennel és talán önmagával kapcsolatban is.

 

Mikor Jézus látta ezt az embert, nagyon érdekes kérdést tett fel. Mikor odament hozzá, ezt kérdezte: „Meg akarsz gyógyulni?”Ha belegondolsz, elég buta kérdésnek tűnik. Odamész valakihez, akiről lerí, hogy fájdalomban él a betegsége miatt, és megkérdezed, hogy meg akar-e gyógyulni. Hát persze, hogy meg akar gyógyulni! 38 éve ilyen állapotban van – kiáltanánk. Hát ki ne akarna ebből meggyógyulni? Ki ne akarna egy ilyen életet maga mögött hagyni? Akkor miért tette fel Jézus ezt a kérdést ennek az embernek? Meg akart győződni arról, hogy valóban meg akar gyógyulni. Észrevetted már, hogy vannak emberek, akik tulajdonképpen nem akarnak meggyógyulni? A pásztori szolgálatom évei alatt azt tapasztalom, hogy sok ember odajön hozzám, elmondják, hogy mennyire összetört a szívük, mennyi fájdalom van bennük, és mennyire vágynak arra, hogy Isten megérintse őket az Ő erejével, és megszabadítsa őket ebből az állapotból. Azt gondolják, hogy változni akarnak. De én arra jöttem rá, hogy sok esetben valójában nem akarnak változni az emberek. Azt hiszik, akarják a változást, de valójában nem akarják. Mert nem gondolnak arra, mit is jelentene ez a változás az életükben. Mert néha jobban élvezik az emberek azt, ha áldozatnak érezhetik magukat. Úgy érzik, ez több vigaszt nyújt. Voltatok már önsajnálatban? Voltatok már úgy, hogy csak ültetek, és sajnálgattátok saját magatokat? Miért csináljuk ezt? Mert ha úgy látjuk önmagunkat, mint az élet, a körülmények áldozatát, akkor ez bizonyos előnyökkel jár. A lelkigondozásban erre van egy szakkifejezés: „másodlagos előny”. Arra jöttek rá a lelkigondozók, hogy sok esetben az emberek valóban áldozatok, tehát nem tagadják, hogy az emberekkel valóban történnek szörnyű dolgok. De azért döntenek úgy, hogy áldozatok is maradnak, továbbra is tehetetlen áldozatként látják magukat, mert vannak ennek olyan másodlagos előnyei, amiben így részesülhetnek. Tehát mik az áldozati lét előnyei?

 

Először is, egy áldozatnak nincs szüksége felelősségvállalásra. Ha áldozatnak látjuk önmagunkat, akkor nem kell felelősséget vállalni az életünkért. Miért? Mert egy áldozat természetéből adódóan teljesen erőtlen. Természetéből adódóan egy áldozat olyan ember, akivel bizonyos dolgokat megtettek vagy elkövettek, nem pedig olyan személy, aki megtesz bizonyos dolgokat. Egy áldozat sose vállal felelősséget saját életéért, csak kifogásokat talál arra, ő miért olyan, amilyen. Például ha valaki nem tud megtartani egyetlen munkahelyet sem, hanem egyik munkahelyről a másikra vándorol folyton, és a főnökre keni az egészet. Vagy ha valaki nem tudja megfelelően kifejezni a szeretetét egy kapcsolatban, és ezt mindig a neveltetésével magyarázza: „Gyerekkoromban a szüleim nem törődtek velem, ezért nem tudok a párommal megfelelő kapcsolatot kialakítani.” Lehet, hogy ez igaz, de vajon ebben a felfogásban szeretnéd leélni az egész életedet? És amikor ez a felfogás van bennünk, gyakran úgy gondoljuk, nem kell megváltoznunk, valójában nincs is erőnk a változáshoz, nem is lehetséges a változás. Ez az ember, akit itt Jézus meggyógyít – tudtátok, hogy valójában először vállalt felelősséget az életében? Most már nem tudott visszajönni, és folytatni a koldulást. Gondoljatok bele! Most már ki kellett tanulnia valamilyen szakmát így, felnőtt fejjel. Eleve 38 év hátrányból indult a vele egykorúak között. Például kitanulhatta az ácsszakmát, a halászatot, vagy valami mást. De mindenki másnak 38 éves előnye volt ővele szemben. Mindenki más már 38 éve űzte a szakmáját, 38 éves tapasztalat volt a háta mögött, neki pedig a nulláról kellett elindulnia. Most már munkát kellett találnia, nem fekhetett és koldulhatott itt többé. Vajon akar-e szakítani az áldozati léttel, azzal, hogy mások könyörületéből éljen, és elkezdi kézbe venni saját sorsát? Vajon akarja-e ezt?

 

Ha áldozatok vagyunk, akkor játszhatjuk a vádlás játékát. Mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy másokat vagy a körülményeket vádolunk az életünkben lévő problémákért. Nézzük meg a történetben ezt az embert. Mikor Jézus megkérdezte, hogy meg akar-e gyógyulni, mit válaszolt? „Nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe.” Mikor Jézus odament, és megoldást ajánlott --„Akarsz meggyógyulni?” -- ez az ember csak a problémájára koncentrált: „Nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe.” Mit mond itt? Azt mondja: „Persze, szeretnék meggyógyulni. De, tudod, ez lehetetlen. Nem az én hibám, ilyen szerencsétlen vagyok. Amikor felkavarodik a víz, mindig van egy szerencsés fickó, aki először bemegy, és meggyógyul. De nézd meg az én állapotomat, nézd meg, én hol vagyok. Nincsenek barátaim, nincs családom, nem tudok járni, tehát nem tudok belépni. Senki se hajlandó segíteni. Ismerős? Mi is szoktunk ilyeneket mondani azokban a helyzetekben, amikben vagyunk? Mondunk olyanokat, hogy úgy látszik, nincs szerencsénk, nem tudunk kitörni. A lehetőségek mindig mindenki máshoz eljutnak, csak hozzánk nem. Bárcsak annak a másik embernek a helyében lennék, ő olyan szerencsés. Isten jobban szereti azt az embert. Neki rengeteg lehetősége van, nekem meg semmi.

 

De mi a baj ezzel a fajta gondolkodásmóddal? A Biblia azt írja, hogy Istennel nincsen személyválogatás. De a főnököm, a szüleim, a barátaim ők személyválogatóak. Hát aztán? Végső soron ki az, aki az életünk dolgait irányítja? Ki az, aki megtervezett, ki az, aki megalkotott minket? Ki tud adni reményteljes jövőt? Az életed nem a főnököd vagy a szüleid vagy bárki más kezében van. Az életed valójában Isten kezében van. Isten mondja ki az utolsó szót az életeddel kapcsolatban. Isten szeret, Ő törődik veled, csodálatos terve van számodra. Ne tedd semmissé ezt a tervet azzal, hogy áldozatnak látod magad.

 

Ez az ember azt mondja, mindenki másnak adódik lehetősége bemenni a tóba, de neki nincs senkije. Van egy kérdésem: Gondoljátok, hogy ennek az embernek, aki nem tudott járni, kevesebb esélye volt bemenni a medencébe, mint az összes többi embernek a medence körül? Mit mond a medencéről a Biblia? Azt mondja, hogy a betegek tömege feküdt ott. Voltak köztük, akik ugyanúgy sánták voltak, mint ez az ember, nem tudtak járni, bénák voltak. Ez még rosszabb, mert nemcsak járni nem tud, de még a kezét se tudja használni. A sánták még esetleg be tudtak kúszni a medencébe. De voltak teljesen bénák is, akik még a kezüket se tudták mozgatni. És aztán azt mondja a Biblia, hogy voltak vakok. Ez még rosszabb, mert ők még azt se tudták, hogy mikor kavarodik fel a víz. Mikor jött az angyal, és felkavarta a vizet, ők ott ültek és kérdezték: Mi történik most? -- Mindig ez történik velem. -- Mi történik? Felkavarodott a víz? Nem megígértétek, hogy szólni fogtok? De még ha tudja is, hogy a víz felkavarodott, azt se tudja, valójában hol van a tó. Míg mindenki egy irányba fut, addig ő az ellenkező irányba. Valóban kisebb esélye volt ennek a sánta embernek bemenni a tóba, mint bármelyik másik betegnek? Természetesen nem! A medence körül tartózkodó emberek közül mindenkinek megvolt a maga baja. Valaki sánta volt, őhozzá hasonlóan, valaki vak volt, akinek még kevesebb esélye volt. Nem igazán segít rajtunk, ha azt gondoljuk, hogy a mi problémánk nagyobb, mint mindenki másnak a problémája. Nem segít, ha áldozatnak látjuk magunkat. Azt gondoljuk, hogy ami a mi életünkben zajlik, az nagyobb probléma, mint ami mások életében történik. Ennek az embernek nem volt kevesebb esélye a bejutáshoz. Mindenki másnak volt valamilyen megtörtség a szívében. Nem segít, ha azt gondoljuk, rosszabb a sorsunk, mint bárki másé.

 

Mikor Magyarországon jártunk, a konferencia végén a roma embereknek arról beszéltünk, mit jelent felkelni és világítani Isten fényével. Elmondtuk nekik, hogy a társadalom lenézett titeket, az emberek lenéztek titeket az évszázadok során. De ti ne nézzétek le önmagatokat, ne tekintsétek úgy, hogy más emberek véleményének áldozatai vagytok. Csak azért, mert mások így néznek rátok, ti ne így tekintsetek önmagatokra. Ezeket a roma embereket valóban lenézte a többi helyi lakos. A konferencia során jött egy tévés csapat is, hogy felvételeket készítsenek, és riportot készítsenek velünk. Ez azért történt, mert ahogy a romákért imádkoztunk az iskolában, az egyik ottani alkalmazott látott minket, látta, ahogy akikért imádkozunk, elesnek. Ez felkeltette az érdeklődését, és aztán már többen is ott figyelték oldalt. És odament az egyik roma ember hozzájuk, és megkérdezte: Akarjátok, hogy imádkozzanak értetek? És egy hölgy azt mondta, rendben. Tehát odajött, mindnyájan imádkoztunk, és prófétáltunk neki, ő pedig úgy megdöbbent, hogy otthon elmondta a családjának, és sok más embernek is, hogy mi történt azon a napon. A városban lakó emberek nem tudták elhinni, hogy a romák képesek egy ilyen konferenciát megszervezni. Úgy voltak vele: Ezek romák. A legtöbbnek nincs is állandó munkahelye. Hogyan képesek egy ilyen összejövetelt megrendezni? A tévéseket is értesítették, és ők eljöttek riportot készíteni, és egyszerűen megnézni, hogy mi is az, ami történik. Dannyvel riportot készítettek, melyben feltették neki a legrasszistább kérdéseket, amit csak el tudtok képzelni: Hogy képesek ezek az emberek megrendezni egy ilyen konferenciát? Miért utazzátok át a fél világot saját zsebből, sok-sok pénzt elköltve, hogy ilyen emberek felé szolgáljatok? Az interjú során Dannyt nagyon feldühítették: Mi bajotok van? – gondolta magában. – Ők emberek. Nemcsak romák, emberek. És Isten szereti őket, ezért vagyunk itt. És mindenütt azt láttuk, hogy nagyon a társadalom perifériáján vannak. Igaz, hogy hátrányos helyzetűek? Igen. Igaz, hogy szégyent hordoznak a szívükben? Igen. De arra tanítottuk őket, hogy nem fog rajtuk segíteni, ha erre koncentrálnak.

 

Itt volt ez az ember, akihez odament Jézus, aki maga az élet és a bővölködés, minden problémájára Ő a válasz, és végig ott állt előtte. És ez az ember nem látta a megoldást, egyedül csak az élete problémáira tudott gondolni. Csak arra tudott gondolni, milyen kifogásokat keressen arra, hogy miért nem gyógyul meg. Ennek az embernek áldozat mentalitása volt, áldozatként gondolkodott. A hiányra koncentrált, nem annak betöltésére. Ma tegyük fel magunknak ezt a kérdést: Áldozatként gondolkodom? A hetvenes években a pszichológusok és lelkigondozók beazonosították az áldozati gondolkodásmód néhány jelét. Ezek azok a kérdések, amiket a pszichológusok és lelkigondozók feltesznek az embereknek, hogy megállapítsák, hogy áldozatként gondolkodnak-e. Tegyük fel mi is magunknak ezeket a kérdéseket:

 

Általában az emberekkel való beszélgetéseim oda jutnak el a végére, hogy mi az én problémám? Tegyük fel, hogy egy barátod, elmond valamit, ami az életében történik, de valahogy, valami módon, a beszélgetés végére terád és a te problémádra irányul a figyelem. Valaki azt mondja neked, hogy milyen szuper állása van, és valahogy a beszélgetés végére oda lyukadtok ki, hogy a te munkahelyed mennyire szörnyű és milyen rémes a főnököd.

 

Mindig a legrosszabbat várom? Lehet, hogy azt látod, hogy a cég, ahol dolgozol, nem olyan jól teljesít, s akkor rögtön az jut eszedbe: Istenem! Ki fognak rúgni. El fognak bocsátani. Biztos nem kellek már nekik. De mi ez? Hiszen te Isten gyermeke vagy! Az Ő áldása és jóakarata van rajtad. Miért nem inkább azt vallod meg, hogy: Áldott vagyok. Fejjé tesz az Úr, és nem farokká, mindinkább feljebbvaló leszek, és nem alábbvaló. Kezdd el megvallani Isten áldásait az életed felett.

 

Mindig úgy érzem, hogy az emberek kihasználnak? Például amikor valaki megkér valamire. Ha a szolgáló csapatban szolgálsz, és a vezetőd megkér, hogy menj át egy másik helyre segíteni, akkor úgy érzed, hogy csak kihasználnak téged, nem szeretnek, nem törődnek veled.

 

Úgy érzem, hogy mindenki másnak könnyebb az élete, mint az enyém? Ezt gondolta, a történetben szereplő ember is. Namármost, az önsajnálat egy pusztító, függőséget okozó kábítószer. Pillanatnyi örömöt nyújt, de végül teljesen elszakítja az áldozatot a valóságtól. Azt mondatja veled, hogy mindenkinek könnyebb az életed a tiédnél, pedig mindenki a maga keresztjét hordozza, mindenkinek szembe kell néznie a saját problémáival.

 

És az utolsó kérdés: Mártírként tekintek önmagamra? Úgy gondolkodom, hogy, jaj, minden rám hárul, mindent nekem kell megoldani. Úgy érzem, mintha mindig üldöznének? Egyszer kora reggel felébredtem. Akik ismernek, tudják, hogy néha nagyon-nagyon elkap az allergia. Ekkor is ez történt. És ilyenkor úgy ébredek, hogy tüsszögök, könnyezik a szemem, vörös az orrom, és hamarosan zsebkendők hevernek mindenütt az éjjeli szekrényemen, mert egész nap csak az orromat fújom. És sajog mindenem, mert amikor tüsszentünk, akkor az összes izmunk igénybe van véve, és mindenem bedagad. Pár héttel ezelőtt felébredtem egy reggel, a feleségem ott volt mellettem, és erős allergiával ébredtem, borzasztóan sokat tüsszögtem. Tehát ott feküdtem az ágyamban, és úgy nyafogtam a feleségemnek, mint egy kisgyerek: De borzasztó! Csak nyafogtam és nyafogtam. Hoznál egy pohár vizet? Tulajdonképpen nem is annyira éreztem magam rosszul. De úgy gondoltam, ha egy kicsit siránkozok, egy kicsit áldozatként viselkedem, az a feleségemből együttérzést vált majd ki. Szerezhetek nála néhány jó pontot. Talán megmasszíroz, vagy így elkerülhetem a házi munka elvégzésének kényszerét. De öt vagy tíz perc múlva felkiáltott: Peter! Ne játszd itt nekem az áldozatot! Kelj fel, és tedd meg, amit a mai napra terveztél.” Értitek: Vedd fel az ágyadat és járj! Hála Istennek az istenfélő feleségemért. Néha úgy gondolkodunk, hogy talán az önsajnálatunk Istenből könyörületet vált ki. Kisbabaként megtanuljuk, hogy ha sírunk, valaki segítségünkre siet. De tudjuk, hogy ez csak egy bizonyos időszakban van így. Ha egy gyerekkel benn van a szülő a játékboltban, és sírni kezd egy játékért, lehet, hogy megkapja. De ha én most mennék be sírva a telefonboltba, nem adnának nekem új okostelefont. A Zsoltár 24:7 így szól: „Emeljétek föl fejeteket, ti, kapuk, emelkedjetek föl, ti, ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király!” A Biblia kapukról, ősi ajtókról beszél. Általában ez nem olyan helyre utal, ahol királyok szoktak lakni. Az ajtó vagy kapu olyan hely, ahol az emberek csak elhaladnak, nem olyan ahol lakni szoktunk. Nem azt mondja, hogy emelkedjetek föl, ti, ősi ajtók, hogy ott lakhasson a dicső király, hanem hogy bemehessen.

 

Mi az, ami Istent vonzza? Néhány ember azt gondolja, hogy a lehajtott fej magához vonzza a menny áldásait. Azt gondolják, hogy ha elég sokáig játsszuk itt az áldozat szerepét, akkor Isten kénytelen lesz tenni valamit értünk. De semmi sem lehetne távolabb az igazságtól! Lehet, hogy válaszolt neked az Úr, mikor friss keresztény voltál vagy mielőtt megtértél, de ez után azt akarja, hogy érett hívővé válj. Ha egy húszévest pelenkázni kell, ott már valami baj van. Istent pont a felemelt fej vonzza magához. Mikor hitben Őrá nézel, ez nyitja meg a menny forrásait. Sokszor az életben történnek velünk dolgok, sajnos rossz dolgok is, és ezeket nem tudjuk elkerülni. Vannak igazságtalanságok, és sok olyan dolog, aminek sose kéne megtörténni velünk, de mégis megtörténtek, ezen nem változtathatunk. A kérdés az, hogy mit kezdünk velük. Sokszor úgy gondoljuk, sajnálgatjuk egy darabig magunkat, mert akkor talán valaki jön és megsajnál, talán Isten is odajön és megsajnál. De ami valóban megnyitja a menny forrásait, az az, amikor felemeljük a fejünket, és hittel nézünk rá.

 

Ha az emberek sokáig ebben az áldozatmentalitásban maradnak, kialakul náluk egy olyan jelenség, amit a pszichológusok „tanult tehetetlenségnek” neveznek. Mi a tanult tehetetlenség? A tanult tehetetlenség valójában a klinikai depresszió egyik jele. Az emberek általában az életük egy bizonyos helyzetében erőtlennek érzik magukat, egy olyan helyzetben, amikor nem sokat tehetnek a dolgok megváltoztatására. Ezt azonban kivetítik egy későbbi helyzetre, amin tudnának változtatni. Erre egy klasszikus példa a cirkuszi elefánt. Egyszer egy ember elment a cirkuszba, és látott egy elefántot egy vékony kis kötéllel megkötve egy pici kis cövekhez. Megkérdezte az idomárt: Hogy tudja ezt az óriási állatot ehhez a kis cövekhez kötni? Az idomár így felelt: Azért van ez, mert mikor az elefánt még kicsi volt, ugyanezzel a kötéllel ugyanehhez a cövekhez kötöztük. Mivel még nagyon kicsi elefánt volt, próbált kiszabadulni, de nem sikerült, és megtanulta, hogy ennek a kötélnek a fogságából nincs ereje kiszabadulni. És ahogy az elefánt egyre nagyobb és nagyobb lett, továbbra is ugyanazt a kötelet és cöveket használtuk. És most, hogy már ilyen nagy, még most is azt hiszi, hogy nincs ereje kiszabadulni ebből. Ez a tanult tehetetlenség. Lehet, hogy olyan családban nőttél fel, ahol otthon sokat veszekedtek, és ez az iskolai jegyeiden is meglátszott, de miután továbbtanultál, és munkába álltál, ezt magad mögött kellett hagynod. Lehet, hogy volt egy időszak, mikor tehetetlen voltál, de nem kell, hogy ez legyen az életed története. Isten nem teremtett selejteket. El kell, hogy jöjjön az életedben egy olyan pont, amikor azt mondod, hogy nem leszek többé áldozat!

 

Tehát Jézus meggyógyította ezt az embert, mondta neki, hogy vegye fel az ágyát és járjon, mert Jézus számára ez a kegyelem és a könyörület háza. Jézus sose nevezné a házát szégyen házának. Nem akarja, hogy az emberek szégyenben éljenek. Bár ennek az embernek az életében problémák voltak, Jézus valódi kegyelmet mutatott ki felé, mikor azt mondta: Gyógyulj meg! Vedd fel az ágyadat és járj! Jézus meggyógyította őt a problémái ellenére. Mikor Jézus meggyógyította ezt az embert szombatnapon, az ember bajba került, mert az ágyát hordozta, és ezt nem volt szabad tenni szombaton. Később Jézus megtalálta, és ezt mondta neki: Többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled.

 

Mikor ezt olvassuk, egy kérdőjel jelenik meg a fejünkben. Mit mond Jézus? Miért mondja, hogy: Többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled? Azt mondja Jézus, hogy ha továbbra is vétkezel, akkor Isten még több betegséggel ver meg? Azt mondja, hogy azért voltál sánta, mert vétkeztél, és ha ezt tovább folytatod, akkor Isten rosszabbra fordítja az egészségi állapotodat: nemcsak sánta leszel, hanem béna és vak is? Persze, hogy nem ezt mondja, hiszen sose tett ilyet Jézus. Nem olvassuk, hogy Jézus elment volna az elveszettekhez, és megáldotta volna a betegségeiket. Nem úgy ment egy beteghez se, hogy megkérdezte volna: „Van bűn az életedben? Akkor megáldom ezt a betegséget, hogy még jobban eluralkodjon rajtad, hogy végül megtérj.” Sose tett volna ilyet Jézus! Mégis, valami oknál fogva néhány keresztény így gondolkodik. Néha úgy gondolkodnak az emberek, hogy Isten betegségekkel ver meg minket, hogy ebből tanuljunk. De ha apuka vagy, akkor tudod, hogy ilyen eszébe se jutna egy jó apának! Egy jó apa sose betegítené meg a gyerekét, csak azért, hogy megleckéztesse! Jézus nem ezzel foglalatoskodott, nem mondta, hogy: „Ez az én Atyám büntetése rajtad.” Nem látjuk ezt Jézus életében, sőt, az Apcsel 10:38-ban ezt olvassuk: „A názáreti Jézust, mint kené fel őt az Isten Szent Lélekkel és hatalommal, ki széjjeljárt jót tévén és meggyógyítván mindeneket, kik az ördög hatalma alatt voltak; mert az Isten volt ővele.” Nemcsak azokat, akik megérdemelték a gyógyulást, nemcsak azokat, akik jó kapcsolatban voltak Istennel, nemcsak a jó keresztényeket, nemcsak az istenfélő embereket, hanem mindenkit meggyógyított, akik az ördög hatalma, elnyomása alatt voltak. Tehát ennek az embernek Jézus nem azt mondta, hogy ha tovább vétkezel, akkor én vagy az én Atyám még több betegséggel ver meg.

 

De akkor mit akart Jézus itt kifejezni? Azt mondta, hogy van még valami, amit tenned kell. Van valami az életedben, a szívedben, amivel foglalkoznod kell. Sok-sok éven át a betegség nyomorított meg, nem tudtál járni, nem tudtad eltartani magad. De hadd mondjak valamit. A legfőbb megnyomorítója az életednek, a legnagyobb akadály az nem a fizikai betegség. A legnagyobb akadály a te szívedben lévő probléma. Az a legnagyobb baj, hogy áldozatnak láttad magad, és ha ezen nem változtatsz, ha ebből meg nem térsz, nem változtatsz a gondolkodásmódodon, ha nem változtatsz a saját magaddal és Istennel kapcsolatos gondolataidon, akkor azok még mindig meg fognak nyomorítani. Ez az a rosszabb dolog, ami megtörténhet veled. Milyen érzés vaknak lenni? Borzasztó átok lehet fizikailag vaknak lenni. De még mindig jobb vaknak lenni fizikailag, mint a szívbéli vakság. Inkább a szívemmel látnék, minthogy a fizikai szememmel lássak, a szívem pedig ki legyen rekesztve. Jézus azt mondta ennek az embernek: Nem kell többé áldozatnak lenned! Mert ha így látod magad, sose fogod teljesen megvalósítani a benned rejlő lehetőségeket, hanem nyomorék maradsz.

 

Most, hogy lassan az istentisztelet végére érünk, szeretnék feltenni neked egy kérdést: Előfordul, hogy néha áldozatként tekintesz önmagadra? Vannak ilyen helyzetek az életedben? Vannak dolgok, amik megtörténtek veled. Ezt nem tagadjuk, és nem mentünk fel senkit, aki ellened vétett. De Jézus arra hív, hogy ezt az áldozat mentalitást, ezt az áldozati gondolkodásmódot tedd le az Ő kezébe, hogy ő egyszer s mindenkorra, megszabadítson tőle. Lehet, hogy most azt mondod: „De, pásztor, el se tudod képzelni, milyen igazságtalanság ért, mennyire elbántak velem gyermekkoromban.” Ez igaz, de te se tudod, én is mi mindenen mentem keresztül, vagy hogy a többiek miken mentek keresztül. És most mégis itt állunk előtted, és azt mondjuk: Eldöntjük, hogy nem leszünk többé a múltunk áldozatai. Úgy döntök, hogy nem leszek többé a múltam áldozata, nem leszek többé a körülményeim áldozata. Ez egy félelmetes gondolat, de nem kell, hogy áldozat légy! Lehetsz győztes! Ez félelmetes, ugyanakkor felszabadító, hogy igazán élhess! Az életben kaphatsz sebeket, ez benne van a pakliban. Ilyen az élet. De ne engedd, hogy a múltban történt események lekorlátozza azt, ahogy most élsz. Álljunk fel! Most dicsérni fogjuk az Urat, és imádkozunk.

 

https://www.youtube.com/watch?v=BVFFe8TYhS0&index=63&list=PLD3D5A50E3163D3E6

 

Közel hozzánk a mi Istenünk, a Csodatevő Király
Nevére meghajol, trónja elé borul a teremtett világ

Megváltónk, igaz világosság
Meghaltál, de élsz örökké
Erőd nagy, jobbod velünk
Győznünk kell, mert már Te győztél

Értünk jöttél, értünk küzdöttél és megdicsőíttettél
Feljebb az egeknél, feljebb mindennél felemeltettél

Megváltónk, igaz világosság...

Neved bennünk és előttünk jársz
Kegyelmed nincs távol, követünk, Jó Pásztor

Megváltónk, igaz világosság...

 

Felteszek neked egy kérdést. Ahogy hallgattad a mai üzenetet, és Isten szólt hozzád, érzed-e, hogy néha áldozatként gondolkodsz?  Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad átélned többé a csalódást vagy hogy megbántanak, vagy nem szabad ezt elismerned. Segít és hasznos és jó, ha elismered, hogy megbántottak. Nem azt állítjuk, hogy a fájdalom nem valós, hiszen nagyon is valóságos. Mégis arra kérünk ma, tedd fel a kérdést: Mivel azonosulsz? Azzal a fájdalommal, azzal a szégyennel? Azzal, ami veled történt? Vagy Istentől származik a te önazonosságod, a te identitásod. Mert ma megválaszthatod, hogy áldozat leszel vagy győztes. Rajtad múlik. Lehet, hogy történtek veled olyan dolgok, amiket nem tudtál befolyásolni, de ez viszont a te döntéseden múlik. És a te felelősséged meghozni ezt a döntést: Továbbra is áldozatként élsz vagy ezt mondod: Nem! Ami velem történt azt az Úrhoz viszem, és eldöntöm, hogy győztes leszek. Úgy döntök, hogy azonosulok a menny forrásaival. Emeld fel fejed! Nézz fel az Úrra, hogy a dicső király bejöhessen! Hogy az Orcáját rád ragyogtassa, az ő ereje, az ő könyörülete, az ő kegyelme tökéletes legyen a te gyengeségeidben. Hogyha küzdesz ezzel az áldozati gondolkodásmóddal, arra kérlek, hogy tedd a kezed a szívedre, és én imádkozni fogok érted.

 

Atyám, megáldom mindezeket a testvéreimet. Szólj most hozzájuk ezekkel a fájdalmakkal kapcsolatban. Mutasd meg nekik, kicsodák ők Tebenned, mi az ő identitásuk Benned. Uram, segíts, hogy ne a múltjuk fájdalmával azonosuljanak! Ne azzal azonosuljanak, Uram, amik velük történtek! Hanem az Ő identitásuk szilárdan álljon tebenned, és egyedül benned. Jézus! Távolíts el minden szégyent, minden csalódottságot, minden fájdalmat, és lehelj életet beléjük, mert az identitásuk egyedül benned van, Uram! Köszönjük, Uram! Megáldjuk őket, Atyám. Szent Szellem, jöjj, és mozdulj, áradj rájuk.

 

Ahogy imádkoztam, azt éreztem, hogy Isten most egy bizonyos embercsoporthoz akar szólni. Nem fogom azt kérni, hogy emeld fel a kezed vagy tedd a szívedre. De ha már most is a szíveden van a kezed, akkor ott is hagyhatod. Nem fogom azt kérni, hogy gyere előre. Gyerekként vagy fiatal korodban, valaki szexuálisan zaklatott, ami megváltoztatta az önmagadról alkotott képedet. És ha ez veled megtörtént, itt állok előtted, és azt mondom: Sajnálom! Nagyon sajnálom, hogy ez történt veled. A mi Atyánk fejében ilyen soha meg nem fordult. Sose tervezett ilyet a számodra. Nem ez volt számodra az ő terve. Ez az ellenség terve volt, hogy téged meggyalázzon, és kizökkentsen abból a tervből, amit Isten elkészített számodra. És talán ezért látod magadat áldozatnak egész életedben. De ma imádkozom, hogy Isten kezdje el átformálni a gondolkodásodat, hogy már ne ez az esemény határozza meg, hiszen Isten ezt rendbe teszi. Hagyd, hogy ezzel már Isten foglalkozzon, te pedig emeld fel a fejed, talán életedben először, és nézz az Urra! Ő a Gyógyító, a Helyreállító, az a személy, aki reményt és gyógyulást hoz számodra. Ő az, aki bejön az életedbe, és helyreállít, hogy eldönthesd, hogy győztes leszel. Ez rajtad múlik! És szeretnélek ma megáldani téged, az ellenkező neműekkel való kapcsolatodban. Bármi történt is veled, megáldalak téged. Áldásként helyezem rád, hogy szabad légy azt az életet élni, amit Isten elkészített, eltervezett számodra, és többé már nem tartson fogva a múltad, hanem ma új életed legyen az Ő nevében! Atyám, mozdulj a szívekben. Bármilyen igazságtalanság történt is velük, ma helyreállnak Tebenned. Jöjj, Szent Szellem!

 

Atyám, a mai nap felemeljük fejünket és Rád nézünk. Úgy döntünk, hogy nem leszünk a múltunk és a körülmények áldozata. Úgy döntünk ma, Atyám, hogy azzal azonosulunk, amit Te mondasz rólunk. Te azt mondod, hogy mi a te drága gyermekeid vagyunk. És azt mondod, hogy felettébb győztesek vagyunk veled. Nagyobb az, aki bennünk van, mint aki a világban van. És abban az életben, amit te adtál nekünk, mi győzünk. Köszönjük, Atyám, azt a győzelmet, amit elkészítettél számunkra. És ez nem olyan győzelem, amit önmagunknak szereztünk, hanem te szerezted meg számunkra ezt a győzelmet. Dicsérünk, Uram, köszönjük, amit tettél, azt a győzelmet. Köszönjük, Jézus. Halleluja, ámen és ámen.

 

Gyertek, kiáltsunk együtt az Úrhoz! Fordulj oda a melletted állóhoz, öleld meg és mondd neki: Te győztes vagy! Tiéd a győzelem! Ámen. Dönts úgy ma, hogy nem arra fogsz nézni, amit az ördög csinál, nem a körülményekre fogsz nézni, hanem emeld fele a fejed, és az Úrra nézz.

 

Köszönjük, Uram, ezt a mai istentiszteletet, köszönjük a győzelmet, az áttörést, amit adtál. Köszönjük mindazt, amit cselekedtél!

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.
2 éve, 7 hónapja, 18 napja és 7 órája

Élet tanítássorozat (Peter Wan) 2. A kereszt ereje

aug
26
2018

Élet tanítássorozat

(Peter Wan)

 

2. A kereszt ereje

 

Ma húsvét vasárnap van, a feltámadás napja. A húsvét mindig nagyon kedves volt az én szívemnek, egész héten közbenjártam és imádkoztam különféle dolgokért. Arra jutottam, hogy reménységet szeretnék felszabadítani közöttünk.  Nagypénteken arról emlékeztünk meg, hogy Jézus az életét adta értünk, meghalt a kereszten. Ha visszamegyünk az időben 2000 évet, nagypénteken tulajdonképpen bizonyos értelemben nem annyira jó vagy nagy dolog történt. A tanítványok, akik már három és fél éve követték Jézust, feladták mindenüket, otthagyták a házukat, a családjukat, és Jézust kezdték el követni. Három és fél évig belé vetették a bizalmukat, a reményüket, és aztán döbbenetes eseményeknek voltak szemtanúi. El tudjátok képzelni, hogy mikor Jézust azon a pénteki napon fogták, és a szemük láttára keresztre feszítették, akkor a tanítványok reménysége halt meg, szó szerint. Az az ember, akit a tanítványok három és fél évig követtek, meghalt azon a pénteki napon. Képzeld el, hogy a tőzsdén egyetlen részvénybe fekteted a vagyonod, és az a részvény nagyon jól teljesít, három és fél évig egyre csak feljebb, feljebb és feljebb kúszik. És te ebbe teszed a leendő nyugdíjadra szánt összegeket, a gyerekeid egyetemi tandíjára szánt összegeket is; mindezek ezen az egyetlen részvényen múlnak. Aztán egyetlen este alatt az egész összeomlik. A tanítványok azon az estén megijedtek, és elfutottak. Azon az estén úgy érezték, hogy a remény, amiben bizakodtak, meghalt. A Bibliában az áll, hogy akik benne bíznak, meg nem szégyenülnek. Mégis az az éjszaka sötét, vészjósló éjszaka volt. És mikor eljött a vasárnap reggel, az asszonyok a sírhoz mentek, látták, hogy a sír üres, és rájöttek, hogy él a remény! A legnagyobb ajándéka az emberiségnek üres sír formájában jött el. Azon a húsvét vasárnapon a remény életre kelt. A mai húsvét vasárnapon a kereszt erejéről és a reménységről fogok beszélni.

 

Nemrég olvastam egy történetet, ami körülbelül ötven éve történt meg az Egyesült Államokban. Volt egy pár, akiket Billnek és Gloriának hívtak, akik a harmadik gyermeküket várták, amikor a férj, Bill, nagyon súlyos, ágyban fekvő beteg lett. Nem igazán tudott dolgozni, nem nagyon tudott mozogni se. Mindketten az Urat szolgálták, ezért nyomás nehezedett rájuk a misszió, a gyülekezet részéről.  Ez körülbelül a hatvanas évek vége felé történt Amerikában. A vietnámi háború kellős közepén voltak, és rengeteg amerikai férfi sebesülten jött haza a háborúból, néhányan tolószékben, de így is örültek, hogy éltek. Olyan idők jártak, hogy a Szovjetunióval való atomháború réme lebegett az emberek feje felett. Mindenki attól félt, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió között atomháború tör ki, ami mindenkit elpusztít. Olyan időszak volt, hogy óriási ellenségeskedés folyt a nemzetek, a generációk és még a nemek között is. Egyszerűen elégedetlenek voltak egymással szemben. Pár évvel korábban az Egyesült Államok elnöke, John F. Kennedy az amerikai nép szeme láttára fegyveres merénylet áldozata lett. Azután Martin Luther King, aki reménységet hozott az elkülönülten élő fekete bőrű amerikaiak számára, szintén merénylet áldozata lett. Olyan időszak volt, mikor a rendszer, amiben az emberek reménykedtek, kezdett összeomlani. Nem tudták, mi lesz holnap.

 

Éppen szilveszter este volt, mindenki kinn ünnepelt, Gloria pedig otthon ült a férjével, teljes félelemben, rettegésben, nem tudván, mi lesz vele, a családjával és a nemzetével. Azt mondja, hogy egyszerűen nem tudta elképzelni, milyen lesz még egy gyermeket erre a világra megszülni. Azt kérdezte magában: hogy tud bárki is egy újabb gyermeket erre a világra hozni, ami telve van félelemmel, reménytelenséggel és halállal. És ahogy ott ült, aggodalmaskodva a szobában, hirtelen Gloria és Bill egy édes, természetfeletti, megnyugtató békességet éreztek bejönni a szobába. Mint egy gondos édesanya, aki gyermeke fölé hajol, a mennyei Atya belépett abba a szobába, és elkezdett beszélni a szívükhöz. Gloria később úgy emlékezett erre, hogy Krisztus feltámadásának ereje jött be a szobába, és érezte, hogy az élet legyőzte a halált. Bejött a szobába az Atya azzal az élettel, amit hordoz, ami Ő maga. Abban a pillanatban érezték, hogy az élet legyőzte a halált. És később Gloriának és Billnek ezen megtapasztalása hatására megszületett ez a dal. Ha ismered, énekelhetjük együtt:

 

https://www.youtube.com/watch?v=2KPnvcc5Czs

 

Isten küldte szent Fiát Jézust, Szeretni, gyógyítani jött,

Ő jött meghalni a bűneinkért, egy üres sír bizonyítja, hogy Jézus él.

Mivel Ő él, boldogan élhetek, Mivel Ő él, nincs félelmem,

Mivel tudom, övé a jövőm, Így élni érdemes nekem mivel Ő él.

 

Adjunk egy nagy tapsot a mi feltámadt Urunknak! Köszönjük Jézus Neked, aki örökké élsz. Emlékszem rá, hogy talán először voltam gyülekezetben kisgyerekként, amikor a gyülekezet ezt az éneket énekelte. Abban a pillanatban, mivel kicsi voltam, és nem ismertem az evangéliumot, nem értettem, miről énekelnek. Sok-sok évvel később, mikor személyesen találkoztam az Úr Jézussal, akkor jöttem rá, miről szól a dal. Mivel Ő él, szembe tudok nézni a holnappal, mivel ő él, nincs többé félelmem, mivel tudom, övé a jövő, így élni érdemes nekem, csupán azért, mivel Ő él. Tudtad, hogy az életednek célja és értelme van? Azért van az életednek célja és értelme, mert Isten tervezett és alkotott meg téged. Ha körülnézel, csak azoknak a dolgoknak van céljuk, amiket valaki megtervezett. Például kinek van mobiltelefonja? Mindnyájunknak van. Kinek van Samsung? Kinek van i-phone? A telefonodat is valaki megtervezte. Például az i-phonet az Apple tervezte. Az Apple úgy tervezte meg az i-phonet, hogy nagyon konkrét cél volt a fejükben: olyan telefont szerettek volna, amivel lehet fényképezni, és a képeket rögtön fel is lehet tölteni. Mindazoknak a dolgok, amiket megterveztek és megalkottak az emberek, céljuk van. Minket Isten alkotott. Először megfogant Istenben a terv velünk kapcsolatban, aztán megalkotott, és életet lehelt belénk. A létezésed nem a véletlen műve. Bár most azért vagy itt, mert 20 vagy 30 évvel ezelőtt az anyukád és apukád szépen megvacsoráztak, aztán és így tovább… Nem számít, hogy a szüleid milyen körülmények között hoztak létre téged, nem véletlenül vagy a világon, hanem Isten alkotott téged, méghozzá határozott céllal. Érdemes élned, mert ő célt adott az életednek. De miért mondjuk, hogy az életnek célja, értelme van, s hogy érdemes élni? Egyszerűen azért, mert Jézus él. Mit értünk az alatt, hogy egy üres sír bizonyítja, hogy Jézus él? Erről fogunk ma beszélni. Azért, mert mielőtt üressé vált volna a sír, volt egy kereszt. És a kereszt azt mutatja be nekünk, hogy van egy Isten, aki szeret minket.

 

Az  1 János 4:9 így szól: „Abban nyilvánult meg Isten irántunk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.” A Róma 5:10 alapján megérthetjük, hogy bűnösként Isten ellenségei voltunk. Mielőtt te meg én megismertük Istent, rá se hederítettünk. És arról ír a Biblia, hogy bűnös állapotunkban Isten ellenségei voltunk. Ez azt jelenti, hogy mivel bűn volt az életünkben, egészen más úton jártunk. Azt nagyon könnyen elképzelhetjük, hogy valami jót teszünk a barátainkkal. Például nekem van nagyon sok jó barátaim, és nem kéne kétszer mondaniuk, ha valamire szükségük lenne, segítenék, amivel csak tudok, megtennék, amit csak tudok az érdekükben. Ha szükségük lenne – pénzre? Hát, nem is tudom… -- de ha szükségük lenne élelemre vagy valami másra, megadnám nekik. De ezek olyan emberek, akik fontosak számomra. Biztos vagyok benne, hogy ti is meg tudtok nevezni olyan embereket az életetekben, akik fontosak nektek, akiket szerettek. Ha ezek az emberek kérnének tőletek valamit, nem sokat gondolkodnátok, hogy megadjátok-e nekik. De azt már nehéz elképzelni, hogy olyan embereknek segítenénk, akiket nem kedvelünk, nem ismerünk vagy egyenesen az ellenségeink. Hiszen még azt se akarjuk, hogy a wifinket használja a szomszédunk, inkább jelszóval védjük. Tehát nehéz elképzelni, hogy mi, emberek, valami jót tennénk az ellenségünkkel.

 

De Isten miért tette ezt? Miért döntötte el Jézus, hogy meghal értünk? Erről fogok ma beszélni. Mert Krisztus nem azért halt meg értünk, akik mi vagyunk, hanem azért, aki Ő. Nem azért halt meg, mert mi az ellenségei voltunk, hanem mert Ő a szeretet. Világosan kijelenti a Biblia, hogy Isten a szeretet. Ez azt jelenti, hogy Ő nemcsak egy szeretetteljes személy, hanem Ő maga a szeretet, a szeretet definíciója, meghatározása. Meg kell értenünk, hogy Isten nem tud nem szeretni. Ez az Ő lényege, az Ő természete. Tehát Ő szeret mindenkit, Ő szereti a bűnösöket, Ő szeretett minket akkor is, amikor nem ismertük Őt, mikor ellene való lázadásban éltünk.

 

De mit ért a Biblia az alatt, hogy bűnösök vagyunk? A Róma 5:8 így szól: „Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” Volt már olyan, hogy beszéltél valakinek arról, hogy keresztény vagy, és hirdetted neki az evangéliumot, és mondtad neki, hogy bűnös? Akkor ő visszakérdezett, hogy mit értesz ez alatt. Hát, valami rosszat tettél. Milyen rosszat tettem? Hát, például, ha gyerekkorodban elloptál valamit… Micsoda? Hogy érted, hogy ez bűn? Vagy például mondtad valakinek, hogy bűnös, mert lefekszik a barátnőjével. Hát aztán? Szeretem a barátnőmet, nem csalom meg, akkor ez miért rossz? Sokszor, mikor a bűnről beszélünk, a viselkedéssel hozzuk összefüggésbe. Azt mondjuk, hogy bűnös vagy, hiszen ezt vagy azt a rosszat tetted. De hogyan határozza meg a Biblia a bűnt? Hogyan tekinti a Biblia a bűnt és hogyan ír róla? Sokszor az történik, amikor a bűnre mint viselkedésre gondolunk, hogy egy másik személlyel hasonlítjuk össze magunkat. Azt mondjuk: Hát, nem vagyok annyira jó ember, tudom, hogy messze nem vagyok tökéletes, de legalább nem vagyok olyan, mint az a másik ember. Tehát úgy határozzuk meg a bűnös ember fogalmát, hogy azok az emberek bűnösök, akik a hírekben szerepelnek, akik bankot rabolnak, taxisofőröket vernek meg. Vagy például az a diktátor, aki vasököllel vezette népét, és mindenkit megöletett, aki nem engedelmeskedett neki. Tehát mikor a bűnre mint viselkedésre tekintünk, mindig egy másik emberre gondolunk.

 

De hogyan határozza meg a Biblia a bűn fogalmát? A bűn azt jelenti, hogy elvétjük a célt. Mikor célba lőnek, a céltábla közepén ott a középső kis kör, és oda próbálunk betalálni, belelőni. De gyakran úgy gondolkodunk, hogy jól van, nem pont a közepébe lőttem, de hát vannak olyan gonosz emberek, mint Hitler, Kim Dzsong Il, akik még távolabb vannak a céltól, tehát nem lőttem annyira félre, mint ők, nem vagyok annyira rossz. De amikor Isten a bűnre gondol, ő nem egy nagy céltáblát lát, hanem csak egy kicsi pontot középen. Hallottam egy történetet, nem tudom igaz-e. Az egyik olimpiai sportág az íjászat, és van egy ország, aki nagyon jól szokott szerepelni ebben a sportágban, mindig az aranyérmet, de legalább is az ezüst vagy bronzérmet elhozzák. Ez pedig egy ázsiai ország, nem más, mint Dél-Korea! Nemrég azt olvastam, hogy Koreában azért tudnak megtanulni a sportolók ilyen jól lőni, mert amikor edzenek, akkor nincs egy megszokott, nagy céltáblájuk, hanem csak egy kicsi kör középen, és a sportolókat arra tanítják, hogy azt találják el. Tehát ha nem találod el a kis kört, akkor teljesen elvétetted. És így van ez Istennél is. Lehet, hogy így gondolkodunk: itt van Teréz anya, ő igazi szent, ő 100%-ot teljesített, belelőtt a célkör közepébe. Elment az indiai Calcuttába, és a halálos betegeket gondozta. Tehát úgy gondolkodunk, hogy Teréz anyának 100%-os a teljesítménye, de nekem csak 30%-os, mert én betegekkel csak a házi csoportban találkozom, és ott is, ha valaki eltüsszenti magát, inkább el is fordulok, nehogy elkapjam. Tehát azt mondjuk magunkra, hogy nem találtunk bele a céltábla közepébe, de legalább valahol a céltáblát eltaláltuk, nem teljesítettük a 100%-ost, de legalább 30 vagy 40%-ot igen.

 

De fel kell tennünk egy fontos kérdés: Mi is az, amit elvétünk, mikor bűnt követünk el, vagy bűnösök vagyunk? Mert a bűn nemcsak azt jelenti, hogy a jó viselkedést vétjük el. Nemcsak arról van szó, hogy jobban kéne viselkednünk: Fogadd el Jézust, és viselkedj jobban! Sokszor ezzé alacsonyítjuk le az evangéliumot. Bűnös vagy, mert borzasztó dolgokat követtél el. Tudom, hogy te nem tartod ezeket olyan borzasztó dolgoknak, de Isten annak tartja, tehát valójában borzasztóak. Térj meg ezekből, és gyere Jézushoz! És sokszor ilyen evangéliumot osztunk meg az emberekkel, mert a bűnt viselkedésként határozzuk meg. De mi az, amit elvétünk, mikor azt mondjuk, bűnösök vagyunk? Egyszerűen az életet! Az életet vétettük el. Ez azt jelenti, hogy minket Isten teremtett, méghozzá úgy, hogy Ő legyen az életünk forrása. Mikor bűnt követünk el, mikor úgy döntünk, hogy saját fejünk után megyünk, és elfordulunk Tőle, azt mondjuk: Isten, nincs rád szükségem, egyedül is boldogulok. Kinyilvánítjuk a függetlenségünket. Ilyen életet élünk, ha nem ismerjük Istent. Azt mondjuk, nekünk kell meghatározni, mi jó és mi rossz. Tehát a bűn valójában azt jelenti, hogy elvétjük az életet, élet nélkül létezünk. A bűn az az állapot, amiben Isten jelenléte nélkül élünk, nem Őt tekintjük életünk forrásának. És ha megnézzük az életünket, azt találjuk, hogy a halált hordozzuk magunkban. És borzasztó érzés halottnak érezni magunkat, mert mindig élőnek szeretnénk magunkat érezni. Ezért teszünk őrültségeket, ezért ugrunk ki repülőgépekből, és ezért száguldozunk a motorunkkal. Mert élőnek akarjuk érezni magunkat, csakhogy ne érezzük belül azt a halott állapotot. Szex, drogok és rock’n roll… Nem mintha a rock’n roll rossz dolog lenne. De mindenféle olyan tevékenységet folytatunk, amivel szeretnénk bizonyítani, hogy mi életben vagyunk, annak ellenére, hogy belül halottnak érezzük magunkat. Ha Isten nincs az életünkben, akkor bármit is teszünk, akkor is a halált hordozzuk magunkban. A halál és a bűn a mi természetünk, bármit is próbálunk tenni ellene. Megvan bennünk ez a természet, és a gondolkodásunkat és az életünket teljesen ez határozza meg.

 

Pár évvel ezelőtt volt egy film, aminek az volt a címe, hogy „Mit akar a nő.” Ez arra a kérdésre próbál választ adni, amire ősidők óta keresik a férfiak a választ, hogy mit akar a nő. Ebben a filmben a férfi főszereplő, akit Mel Gibson alakít, olyan áldást nyer, ami felülmúlja minden férfi álmát. Megrázza az áram, és ennek következtében képessé válik belelátni minden nő gondolataiba, akik körülveszik. Na, erre, tényleg minden férfi, azt felelheti: Halleluja! Belelát a lánya gondolataiba, és minden nőnek a gondolataiba, akikkel randizni szeretne, hiszen ő egyedülálló apuka. A portásnőnek és az összes kolléganőjének is belelát a gondolataiba. Először ez egy csodálatos ajándéknak látszik számára, azt gondolja, ez nagyszerű, végre megérthetem, mit akarnak a nők. De ahogy kibontakozik a film cselekménye, rájön, hogy ez nem egy nagyszerű ajándék, hanem inkább átkot hoz, mert rájön, hogy a körülötte élők gondolatai gonoszak, önzőek. Például találkozott valakivel, aki valami szépet mondott neki, de hallotta azt is, hogy valójában mit gondol, és ez teljes ellentétben állt azzal, amit az ajkaival kimondott. A film végére eljutott odáig, hogy meg akart szabadulni ettől a képességétől. Vajon miért van ez? Tudjuk, hogy ez igaz a mi életünkre és azok életére is, akik minket körülvesznek. Mert bennünk van a halál, bennünk van a bűn. Ez hatással van az elménkre, a gondolatainkra. Nemcsak arról van szó, hogy mit teszel, hanem hogy mit gondolsz, mi megy végbe benned. Mert a bűn nemcsak egy cselekedet, hanem egy állapot, amiben élünk. És ha a bűn állapotában élünk Krisztus nélkül, azt fedezzük fel, hogy a bensőnk jobban vonzódik a bűn iránt, a bűnös cselekedetek iránt. Úgy is mondhatnám, hogy könnyebb a rossz dolgokat véghezvinnünk, mint a jót. Például könnyebb csalni egy dolgozatban, mint nem csalni. Könnyebb rosszat mondani valakiről a háta mögött, mint megáldani egy olyan személyt, akit esetleg nem kedvelsz.

 

Talán két évvel ezelőtt a testvérem eljött hozzám Dallasból, és együtt volt a barátaival, akik hozzá hasonlóan szintén plasztikai sebészek. Eljöttek Tajvanba egy orvoshoz, hogy tanuljanak tőle. Elvittem őket vacsorázni egy taipei-i étterembe, körülbelül tizenöten lehettünk. Jól éreztük együtt magunkat, és a vacsora közepén felálltam, mert szomjasak voltak, és elmentem nekik vízért. El is hoztam egy kancsó vizet, és ahogy mentem vissza az asztalhoz, valami történt. Egy feketébe öltözött banda vizsgálgatta az étteremben lévő embereket. Én csak néztem, hogy vajon mi történik itt. Az egyikük odajött hozzám, egy másik a pulthoz ment, és ordítva követelte, hogy menjen oda a tulajdonos. Úgy gondoltam, bizonyára elégedetlenek a kiszolgálással. Az a másik ember meg hozzám jött, rám nézett, én meg őrá. Aztán megint rám nézett, én meg vissza őrá. Aztán felpofozott, és azt kérdezte: Hol a főnököd? Én meg gondoltam magamban: Micsoda? Jézust keresi? Vagy Jon pásztorra gondol? És csak néztünk egymással farkasszemet. Aztán rájöttem, hogy bizonyára pincérnek nézett, mivel én vittem a vizet. Aztán azt mondta: Menjetek innen! Felforgatjuk ezt a helyet. Végre rájöttem, hogy a maffiával van dolgunk, akiknek valami problémájuk volt az étterem tulajdonosával, és szét akarták verni az éttermet. Mit mondott Jézus? Ha valaki megüti az arcodat, mit is kell csinálni? Odafordítani a másik arcunkat? Mit gondoltok, ez volt az első gondolatom? Hát nem. Persze, hogy nem! Az volt az első gondolatom, hogy visszaütök. Tudom, hogy nem valami szép gondolat, de még vissza is pillantottam az asztalomhoz, hogy ha verekedésre kerül sor, vajon velem tartanak-e ebben. De rájöttem, hogy ez egy orvos csapat, semmi hasznom egy ilyen társaságból. Akkor rám nézett a nővérem, és néhány gyerekkori barátom, akik szintén velük voltak: Peter, menjünk innen. Aztán kimentünk, és az összes többi vendég is kiszaladt. A banda pedig machetékkel és egyéb eszközökkel felfegyverezve ott maradt az étteremben. Az életemnek abban a pillanatában nem az volt számomra a legkönnyebb, hogy odatartsam a másik arcomat, hanem hogy visszaüssek az illetőnek.

 

Később elmeséltem ezt a történetet a kínai gyülekezetünk egyik elvonulásán, amint a bűnről és egyéb dolgokról is beszéltem. A bűn az, amit a legkönnyebben megteszel. A beszédem után valaki odajött, és megkérdezte: Peter pásztor, mikor történt ez? Mondtam, hogy néhány hónapja. Erre ő: Nem egy thai étteremben történt ez, itt és itt? Honnan tudod? Peter, bocsáss meg, én voltam. Nem az az ember volt, aki hozzám odajött, hanem aki a pultnál ordított. De közben megtért ez az ember. Tapsoljuk meg az Urat! Elkezdett bibliaiskolába járni. És elkezdtünk beszélgetni, és megkért, hogy imádkozzam érte, mert támadások érik. Aztán feltettem neki ezt a kérdés: Figyelj, ha akkor verekedésbe keveredtem volna veletek, mi történt volna? Azt flelte: Csak annyit mondhatok, hogy Isten ott volt veled, megáldott, visszatartott téged. Mivel bűnben élünk, könnyebbnek találjuk olyan módon cselekedni, amiről tudjuk, hogy nem jó. Tagadhatatlan tény, ha a szívünk mélyére nézünk, mindnyájan bűnben élünk. Ha valaki rögzíteni akarná minden gondolatodat és cselekedetedet, vajon megengednéd? Persze, hogy nem, mert nem akarjuk, hogy az összes gondolatunk és cselekedetünk filmre legyen véve, hogy azt mindenki láthassa. Azért nem akarjuk ezt, mert a bensőnkben a bűnt hordozzuk, ezért jött el Jézus. Ha őszinték akarunk lenni önmagunkkal, tudjuk, hogy valami hiányzik. Ezért mondja a Római levél, hogy mindnyájan vétkeztek és szűkölködnek Isten dicsősége nélkül. És mi történik, ha bűn van bennünk?

 

Először is el vagyunk választva Istentől. Ez nem azt jelenti, hogy a bűneink miatt Isten úgy dönt, hogy nem akar velünk lenni, mert ő nem akar bűnösökkel együtt lenni. Egyáltalán nem erről beszél a Biblia. Jézusról több mint 300 néven ír a Biblia, az egyik ilyen név a „bűnösök barátja,” és nagyon sokan erről a tulajdonságáról ismerték Jézust. Isten azért szaladt el tőlünk, mert nem akar bűnösökkel együtt lenni? Nem! Ő szeret minket, számára fontosak vagyunk. De az történik, hogy mivel bűn van bennünk, saját magunkat választjuk el Istentől. Olyan ez, mint a tékozló fiú példázata, aki úgy döntött, hogy elmegy az apja házából. Miután Ádám és Éva vétkeztek, és meghallották, hogy jön az Atya, úgy döntöttek, hogy elfutnak és elbújnak. Nem arról van szó, hogy Isten nem akar velünk lenni, hanem úgy gondoljuk, hogy bűnös állapotunkban nem mehetünk Istenhez, ilyenkor Ő elérhetetlen.

 

És a második dolog, ami történik, ha bűn van bennünk, az az, hogy szellemi halált hordozunk magunkban. Mi a szellemi halál? Az, amikor el vagyunk választva az élet forrásától. A Biblia azt írja az 1 Mózesben, hogy Isten azt mondta Ádámnak és Évának, hogy ne egyenek egy bizonyos gyümölcsből, mert amikor esznek, meghalnak. Ha megnézzük a héber szöveget, ott az a kifejezés szerepel, hogy azon a napon fogtok meghalni, mikor esztek a gyümölcsből. És hogy olvassátok a Bibliában, mikor Ádám és Éva ettek a gyümölcsből, azon a napon haltak meg? Nem, sőt, több, mint száz évig éltek, annak ellenére, hogy Isten konkrétan megmondta nekik, hogy amelyik napon esztek, akkor fogtok meghalni. De akkor miről beszélt Isten? Arról, hogy azon a napon, mikor esztek nem fizikai, hanem szellemi halált fogtok átélni. Azon a napon, mikor esztek, mikor azt az utat választjátok, hogy nélkülem éljetek, eltávolodjatok tőlem, akkor elszakadtok az élettől, az élet forrásától.

 

Ha mentek az utcán, és megláttok egy virágot az út szélén, ott él és virul, ránéztek, és azt gondoljátok: Ó, ez olyan gyönyörű! Örömöt szerzek ezzel a virággal a feleségemnek vagy a barátnőmnek. És leszakítod a virágot, de vajon ekkor él-e még a virág? Nem, attól a pillanattól fogva, hogy leszakítottad, már nem él. De ha ránézel, élőnek tűnik, szép a színe, a levele, meg mindene. Tehát megfogod a virágot, azt gondolva, hogy még mindig él. De mi történik, ha hazaviszed, és eltelik egy nap, két nap, három nap vagy egy egész hét? Lassanként kezd megmutatkozni a virágon az a halál, ami már korábban elkezdődött benne. Így van ez a mi életünkkel is. Sokan úgy érezzük, élők vagyunk. Sokan közületek, akik még nem ismeritek Jézust, most azt gondolhatjátok: Én élőnek érzem magam. Hogy érted azt, hogy halált hordozok a bensőmben? Élőnek érzem magam, és nagyon sok mindenre képes vagyok. Tudok szeretni, vannak vágyaim, és különböző dolgokra képes vagyok. Úgy gondoljuk, élünk, de ha mélyen magunkba tekintenénk, felfedeznénk, hogy a halál ott van bennünk. Tagadhatatlanul azt érezzük, hogy valami hiányzik. És amikor arról beszélünk, hogy a halált hordozzuk, akkor erre az ürességre, erre a hiányra gondolunk. A halál egyszerűen csak az élet hiányát jelenti, azt, hogy nincs jelen valahol az élet. Tehát van bennünk egy űr, amit mindenféle dologgal próbálunk betömködni. Mikor a bűnnek ebben a szellemi ürességében élünk, el vagyunk választva Istentől, és szellemi halált tapasztalunk. Ez hatással van az életünk minden területére: az érzelmeinkre, a szavainkra és a tetteinkre.

 

Ez azt jelenti, hogy mikor valamit eltervezünk, eleve olyan dolgokat tervezünk el, amik helytelenek. Az érzelmeinkre is hatással van, tehát olyan érzéseket élünk meg, amiről tudjuk, hogy nem lenne szabad. Lehet, például, hogy egy barátunkat előléptetik a munkahelyén, vagy megházasodik, és tudjuk belül, hogy most örülnünk kellene, hiszen a barátunkról van szó, akár a legjobb barátunkról. Aztán magunkba tekintünk, és azt kérdezzük: Várjunk csak egy picit! Miért vagyok féltékeny? Miért gondolom azt, hogy nekem kellett volna előbb férjhez mennem, vagy nekem kellett volna hamarabb megkapnom az előléptetést? Magunkba nézünk, és azt tapasztaljuk, hogy irigység van bennünk. És hatással van a szavainkra is, ami azt jelenti, hogy a kimondott szavainkkal megbántunk másokat. És nem arra használjuk a szavainkat, hogy másokat építsünk és bátorítsunk, hanem hogy leromboljuk az emberi méltóságukat, leromboljuk az önbizalmukat. Ilyeneket mondunk, hogy: Sose fogsz semmit elérni az életben. Mindig ilyen és ilyen maradsz. És ha magunkba nézünk, látjuk, hogy a tetteinkre is hatással van a bűn. Ez azt jelenti, hogy sokszor önző indítékból cselekszünk, sok olyat teszünk, ami csak nekünk jó, másoknak nem. Tényleg nagyon önzőek tudunk lenni. Például készítünk egy csoportképet, és kit nézünk meg rajta először? Nem azt nézzük, hogy a többiek hogy néznek ki a képen, hanem mindig magunkat nézzük. Ebből sok vita tud támadni, amikor valaki csinál egy képet, amin ő maga jól néz ki, de senki más nem annyira jól néz ki, és aztán feltölti a Facebookra, hogy mindenki lássa. Önző dolgokat művelünk, mert hatással van ránk a bűn. Reménytelenségbe, aggódásba, félelembe visznek.

 

Tehát belül tudjuk, hogy van ennél valami nagyszerűbb is, biztos, hogy az élet ennél többről szól! És mindent megpróbálunk, hogy megszabaduljunk attól a bűntől, attól az ürességtől. De az ürességtől nem lehet megszabadulni, nem tudod azt kivenni magadból, és egyszerűen eldobni. Nem tudjuk megfogni az űrt. Nem tudjuk kivenni az ürességet, de megpróbáljuk betölteni valamivel. Mindenféle dolgot próbálunk belégyömöszölni. De az a probléma, hogy nem megfelelő dolgokat próbálunk beletenni. Ezek ugyan kitöltik az űrt, de ez nem az élet, amire teremtett bennünket Isten. Ez olyan mintha bemennénk egy sötét szobába. Mi az egyetlen mód arra, hogy eltűnjön a sötétség? Egyszerűen csak fel kell kapcsolnod a lámpát. Nagyon egyszerű a megoldás, annyira, hogy el se hisszük. Tehát bemegyünk a szobába, és mindenfélével próbálkozunk, hogy világosság legyen a szobában: több könyvet olvasunk, nagyobb tudásra teszünk szert, és más egyéb dolgokat teszünk, de nincs semmi, amit tehetünk, hogy világosságot hozzunk abba a szobába, hiába kiabálunk, hiába táncolunk, és mindenféle őrült dolgokat művelhetünk, de ez nem hoz fényt a szobába. Az egyetlen mód, hogy világosságot hozz abba a szobába, az az, hogy felkapcsolod a villanyt. Csak a világosság űzheti el a sötétséget! Csak az élet űzheti el a halált. Értitek? Tehát ha a halált hordozzuk magunkban, Isten ezt tudja, és van is rá megoldása, hogy megszabaduljunk a haláltól. Van arra lehetősége, hogy a halált eltávolítsa belőlünk, és valami mást adjon a helyébe. És itt jön be a képbe a kereszt, erről szeretnék beszélni nektek a továbbiakban.

 

A kereszt manapság egy olyan jelkép, amit templomtornyokon látunk, s amit nyakláncon a nyakukban hordanak az emberek. Civil szervezetek is használják ezt a szimbólumot, például a Vöröskereszt, és itt a kereszt a reményt jelképezi. De ha visszamegyünk a történelemben, és megnézzük, hogy eredetileg mire is használták a keresztet, azt látjuk, hogy nem pozitív, hanem fájdalmas és kegyetlen eszköz volt. A keresztet nem a rómaiak találták fel, hanem egy másik nép, de a rómaiak tökéletesítették. A Római Birodalomban a bűnözőket végezték ki keresztre feszítéssel. Tehát a kivégzési módok egyike volt a kereszt. De a kereszt nem csak és nem elsősorban egy kivégzési eszköz volt, hanem a kínzás és megszégyenítés eszköze. Mert mielőtt a római katonák valakit keresztre feszítettek, először egy bothoz kötözték a tér közepén, és megostorozták olyan ostorral, ami nem hasonlít az apukáink által használt nadrágszíjhoz, hanem sok különféle bőrdarabból állt. És minden ilyen kis bőrszíj végén egy fémkampó volt, amire különböző köveket, kavicsokat tettek. Tehát mielőtt valakit megfeszítettek, egy oszlophoz kötözték, és ezzel az ostorral ostorozták meg. Minden egyes alkalommal, mikor az ostor a hátához ért, a kampó mélyen behatolt a bőre alá. Tehát beleakadt a bőrébe, és nemcsak egyszerűen újra kijött, hanem leszakított róla bőrdarabokat, annyira, hogy az idegek kilátszottak, ki voltak téve a külső viszontagságoknak.

 

És miután már annyira megostorozták a hátát, hogy még az idegek is kilátszottak, saját keresztjét cipelnie kellett. A kereszt pedig fából készült, de nem szépen lecsiszolt fára gondoljatok, hanem göcsörtös és szálkás volt. Tehát vették azt a göröngyös, szálkás keresztet, és rátették az illető hátára, és minden lépésnél, amit a kereszttel a hátán megtett, a kereszt hozzádörzsölődött az idegekhez. És a keresztet nem a szabadság helyére vitte, hanem pontosan arra a helyre, ahol majd kivégzik. És miután végre odaérték, ki tudja, milyen hosszú gyalogmenet után, akkor rátették a keresztre, és mielőtt odaszegezték, kiterjesztették a karjait, néha olyan módon, hogy mindkét válla kiment a helyéből. Ezután legalább 15 centis szegekkel odaszegezték a kezeit és lábait a kereszthez. És a kezében szegek voltak, de mivel nem volt a helyén a válla, lélegezni igazán nem tudott, csak úgy, ha feltolta magát. Tehát minden levegővétel, ami őt életben tartotta, fájdalmat okozott.

 

A rómaiak nemcsak keresztre feszítették ezeket az embereket, hanem le is vetkőztették meztelenre. A képek ezt nem mutatják, a képeken nem látjuk azt, hogy Jézus meztelen lett volna a kereszten, hiszen ezt mutatjuk a gyerekeknek, és azoknak, akik először jönnek a gyülekezetbe, és nem akarjuk elijeszteni őket. De a valóságban az embereket teljesen meztelenül feszítették keresztre. Miért? Mert a kereszt nemcsak a kivégzés eszköze volt, hanem a kínzás és megszégyenítés eszköze is. Ugyanaz a megszégyenítő állapot ez, mint amit Ádám és Éva tapasztalt az Édenkertben, mikor a bűn bejött az életükbe. Mikor Jézust keresztre feszítették, teljesen meztelenül függött ott, és minden egyes levegővételért meg kellett küzdenie. Nem véletlen, hogy az előtte lévő estén így imádkozott: Atyám, ha lehetséges – bár szíve mélyén tudta, hogy nem lehetséges – ne kelljen mennem a keresztre, vedd el tőlem ezt a poharat, hogy ne kelljen kiinnom. Nem akarom mindezeket átélni. De mégis megtette! Tehát ahogy Jézus ott függött a kereszten, ki volt téve az időjárás viszontagságainak, a szélnek, a hidegnek, az esőnek. Jézus hat órán át ott függött a kereszten a halála előtt. Hat órán keresztül hordozta a bűnünket és szégyenünket.

 

Miért kellett ezt tennie? Mert a kereszt kinyilatkoztat számunkra valamit: azt, hogy Isten az igazság és a szeretet Istene. És ezt a kettőt nem lehet elválasztani egymástól. A bűnt meg kell büntetni, a bűnt valahogy kezelni kell. A halálnak meg kell történnie! Isten szent és igaz, tehát nem engedheti, hogy a bűn büntetlen maradjon. Talán ez kegyetlenül hangzik, de nem örülnénk, ha a bűnözők szabadon járkálhatnának közöttünk, tehát szükséges megbüntetni őket valamilyen formában. De azt is meg kell értenünk, hogy Isten szerető Isten, ezért ahelyett, hogy ránk mérte volna a büntetést, amit érdemeltünk volna, úgy döntött, hogy magára veszi. Örökre el lennénk választva tőle a bűneink miatt, de Isten ezt nem akarta. Nekünk kellett volna elszenvednünk mindazt a büntetést, amin Jézus keresztülment. De mivel szeret minket, és fontosak vagyunk a számára, úgy döntött, Ő maga szenvedi el a büntetést. A feleségem, Peggy mesélte, hogy mikor kicsik voltak, és az anyukája megfenyítette a bátyját, sok esetben ahelyett, hogy őt ütötte volna, saját kezére ütött. És mikor a kisfiú látta ezt, azt mondta: Anya, hagyd abba! Többször nem fogok ilyet tenni. A fiú olyan rosszul viselkedett, hogy az anyuka azt se tudta, mit csináljon vele. Fegyelmeznie kellett volna, de nagyon szerette, nem akarta újra megütni, nem akarta azt látni, hogy sír a fia. Ott volt a szívében az irgalom, de valamit tenni kellett. És ez az, amin Jézus keresztülment a kereszten a mi érdekünkben. Isten elküldte az Ő egyszülött Fiát, Jézust, hogy elhordozza büntetésünket.

 

Minden más vallásban arról van szó, hogy te mit tehetsz Istenért. Mit adhatsz még neki, mit áldozhatsz még fel. De a kereszténységben azt mondja Isten: Felejtsd el, hogy te akarsz értem tenni valamit, hiszen valójában semmit nem tehetsz értem, és igazából nem is lenne szükségem arra, hogy bármit is tegyél, hiszen én Isten vagyok. Láttátok már, hogy pogány templomokban hogyan visznek az emberek áldozatokat Istennek, például narancsot? De Isten azt mondja: Nekem nincs szükségem narancsra. Talán nem enyém a mező minden marhája? Talán nem én teremtettem ezt az egész világot? Minden az enyém, csak egy nem: te nem vagy az enyém, mert te elhagytál engem. Nem mintha nem akarnám, hogy az enyém legyél, de te szabad akaratodból úgy döntöttél, hogy elhagysz engem. Az egész teremtett világ az enyém, csak te nem vagy az enyém. Ezért hajlandó vagyok keresztülmenni mindezeken, hogy téged megnyerjelek. Ez nem arról szól, hogy mi mit tehetünk Istenért, hanem hogy ő mit tett értünk. A bűn zsoldja ki lett fizetve a kereszten, de nem általunk, hanem Isten által. És miután a bűn zsoldja ki lett fizetve, újra kapcsolatba kerülünk szerető mennyei édes Atyánkkal! Tehát a kereszt olyan, mint egy híd, a híd által újra összeköttetésbe kerültünk az élettel. És a keresztnél egy nagyszerű váltság, nagyszerű csere történt, és mi kicserélhetjük a halált arra az életre, amit Ő nyújtani tud nekünk. Mindnyájan ismerjük a János 3:16-ot: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete, legyen.” Ő örök életet ad nekünk. A kereszt Isten irántunk való szeretetét mutatja be, és az üres sír azt az életet mutatja be, amit Ő visszaadott nekünk.

 

2008. októberében Angliában kiadtak egy dalt, ami nagyon hamar a slágerlista élére került, mégpedig 34 különböző országban, köztük Japánban, az Egyesült Királyságban, Németországban és az Egyesült Államokban. Több mint 9 millióan láttak a videoklipjét az interneten. Ez által az ötödik legnépszerűbb kislemez lett a 2000-2010-es évtizedben. Szerte a világon lenyűgözte az embereket ez a dal, nagyon megkedvelték. Miért? Azért, mert ez egy olyan személyről szól, aki nagyon beleszeret valakibe. Talán ismeritek ezt a dalt: „Bleeding in love” Leona Lewistől. Ebben a dalban egy lányról énekel, aki nagyon beleszeret valakibe, és mindenki más körülötte azt mondja, hogy: Bolond vagy! Az a srác nem érdemli meg a te szerelmedet. Az egy csirkefogó, inkább felejtsd el! Nem is törődik veled, miért szereted annyira? Felejtsd el! De ahogy megy tovább a dal, felfedezzük, hogy annyira erős ez a szerelem a fiú irányába, hogy egyszerűen nem tudja nem szeretni. Tudom, hogy nem érdemli meg, tudom, hogy ő ilyen meg olyan, de mégis szeretem őt, csak azért, mert szeretem. Lehet, hogy felemészt ez a szerelem, de akkor is szeretem őt. Íme a dal:

 

https://www.youtube.com/watch?v=7_weSk0BonM

 

Ezt a dalt Ryan Tedder írta, ő pedig a One republic nevű együttes tagja. Ryan az Egyesült Államokban az Oral Roberts Egyetemre járt, ami az egyik legnagyobb karizmatikus keresztény iskola. Ryan családjában sok pásztor és misszionárius volt. Mikor ezt a dalt írta, nem csak az emberi szerelemre gondolt, amit egy nő érezhet egy férfi iránt, vagy egy férfi egy nő iránt, hanem a dal középpontjában az Atyaisten szeretete áll! Az elején ezt énekli Leona Lewis:

 

De valami történt a legelső alkalommal veled,

A szívem beleolvad a földbe, talált valami igazat.

 

Isten saját kezével formált meg, életet leheletét lehelte beléd. Mikor még édesanyád méhében voltál, az Atya már ott is ismert téged. Megalkotott, és mikor először meglátott, Ő már beléd szeretett. Nekem nincsen fiam vagy lányom, nincsenek még egyáltalán gyerekeim. De már sokszor elképzeltem, milyen érzés lehet, mikor a kórházban először vehetem a karjaimba a lányomat vagy a fiamat. Már nagyon sokszor leforgattam magamban gondolatban ezt a jelenetet. El tudom képzelni, hogy a kezemben tartom a gyermekemet, és azt mondom: Nem engedem, hogy bármi baj érjen. Szeretlek. Nem azért, amit értem tettél vagy tenni fogsz, hanem egyszerűen csak azért, mert a gyermekem vagy. Meg kell értened, hogy az Atya továbbra is ugyanígy érez irántad, nem változott az évek során. Semmi, amit tettél, vagy tenni fogsz, semmi sem változtathat azon, ahogy Ő irántad érez. Mert a mi Istenünk szerető Isten, Ő maga a szeretet. Azt mondja a Biblia, hogy Isten nem változik, Ő állhatatos Isten. A dal így folytatódik:

 

És mindenki körbenéz, azt hiszik, megőrültem.

De nem érdekel, mit mondanak, szerelmes vagyok beléd.

Megpróbálnak szétválasztani, de nem tudják az igazságot.

 

Az igazság az, hogy Isten nem haragszik, hanem őrülten szerelmes beléd. Isten nem haragszik azért, amit elkövettél, vagy a halál miatt, amit magadban hordozol, hanem fontos vagy számára, és szeret téged. El tudom képzelni, hogy mikor az Atya elküldte Fiát, Jézust, hogy meghaljon értünk, talán odamentek hozzá az angyalok, és azt mondták: Atyám, miért teszed? Talán nem tudod, mit fognak művelni a Fiaddal? Nem tudod, mit fognak művelni a Királyok Királyával és Urak Urával? Ezek az emberek nem érdemlik meg a te szeretetedet. Elküldted hozzájuk a prófétáidat hosszú-hosszú éveken át, egyiket a másik után, és ahelyett, hogy Hozzád fordultak volna, halálra kövezték a prófétáidat, aztán mentek tovább bűnös útjaikon. Nem érdemlik meg a te szeretetedet. Megőrültél, Uram? Miért teszed ezt? És az Atya azt mondta: Nem érdekel! A teremtett világon minden az enyém, csak az ő szívük nem. Szeretnék a szívükben lakni, hogy visszavezessem őket a családomba. Azt mondta Isten, hogy nem érdekel, egyszerűen nem tudom nem szeretni őket! És a dal így folytatódik:

 

A szívem megsebesült egy érnél, amit mindig zárva tartok.

Nyílt sebet ejtesz rajtam és én... állandóan vérzek, vérezve szeretlek.

 

A kereszten Jézus megsebesült, a bűneink nyílt sebet ejtetek rajta, és az Ő vére kifolyt értünk, cseppről cseppre, hogy elmossa a bűneinket. Minden vércsepp óriási fájdalmat okozott számára, és az ő szeretetében kivérzett értünk. És így folytatódik a dal:

 

És ez elszív mindent belőlem, oh, nehezen akarják elhinni.

Hordani fogom ezeket a sebhelyeket, hogy mindenki lássa.

 

Isten a szeretet. Nemcsak szeretet van Őbenne, hanem Ő maga a szeretet. És amikor azt mondja, hogy szeret minket, akkor az nemcsak egy érzést fejez ki az irányunkba, hanem azt jelenti, hogy: Odaadom magam érted, mert én magam vagyok a szeretet. Szeretlek, és odaadom magam érted. Ez az a szeretet, amiről az emberek nehezen tudják elhinni, hogy létezik, mégis igaz. A video utolsó jelenlétében Jézus kimegy a sírból, miután három nap után feltámadt, és lehet látni a sebhelyeket a kezén. Szeretném, ha megértenétek valamit: Jézus ott van most a mennyben, és az ő testét, az ő kezét sebhelyek borítják. Ezeket a sebeket akkor szerezte, mikor érted és értem a keresztre ment. És a mennyben nincs semmi, amit emberi kéz alkotott, csak egy dolog: Jézus kezén a sebhelyek! Egy nap majd, mikor a mennybe megyünk, és felnézünk Jézus Krisztusra, a mi Megváltónkra és Urunkra, és megnézzük a kezeit, örökre emlékezetünkbe véssük azt az árat, amit kifizetett, hogy mi is ott lehessünk vele. Csupán egy ember alkotta dolog van a mennyben: Jézus kezén a sebhelyek. Miért? Mert örökké viselni akarja ezeket a sebeket, hogy mindenki meglássa, hogy mennyire szeret minket. Manapság az emberek többsége nem szeret a keresztről beszélni, mert ez az életünk tökéletlenségeire emlékeztet. Mert a kereszt pontosan bemutatja, hogy ki Isten: Ő a szeretet Istene, aki odaadta az Ő egyszülött Fiát a mi bűneinkért, miértünk. Nem azért, hogy felhánytorgassa a bűneinket, hanem hogy megoldást hozzon a bűn és a bennünk lakozó halál problémájára. A kereszt megmutatja, hogy az ő szeretete nem olcsó: az Ő életébe került. De az a jó hír, hogy nemcsak meghalt értetek, de fel is támadt. Ahogy a kereszt az Ő szeretetének kinyilatkoztatása a számunkra, az üres sír a bizonyíték arra, hogy Ő újra él, és azért jött, hogy életet adjon nekünk. És mivel Ő él, a kereszt és a sír üres, mivel Ő él, reménységünk lehet. Mivel Ő él, szép lett az élet, és a félelemnek nincs joga, hogy a szívünkben lakjon.

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.
2 éve, 7 hónapja, 18 napja és 7 órája

Élet tanítássorozat (Peter Wan) 1. Ami a legfontosabb

aug
26
2018

Élet tanítássorozat

(Peter Wan)

 

1. Ami a legfontosabb

 

Ez a prédikáció arról szól, hogy mi számunkra a legfontosabb. Néhány hónappal ezelőtt üzenetet kaptam egy kaliforniai pásztortól, aki Tajvanba készült látogatni, és szerette volna megismerni az itteni szellemi légkört, mert a szívére helyezte az Úr Tajvant. Mondtam neki, hogy jöjjön el a prófétai konferenciánkra, és majd ott beszélgethetünk a szünetben. El is jött, együtt kávéztunk, és feltett mindenféle kérdést Tajvannal kapcsolatban. Ő egyébként kínai, azt hiszem, Tajvanból származik, de nem itt született, nem itt nőtt fel. Végül eljutottunk a beszélgetésben a szellemi légkörhöz, és mindazokhoz a dolgokhoz, amik Tajvanban most zajlanak.

 

Egy óra elteltével, amikor már majdnem menni készült, megkérdezte: „Peter, tapasztalatod szerint, itt Tajvanban pásztorként, mi a legnagyobb kihívás, amivel a gyülekezeted szembesül?” Ő arra gondolt, hogy például a nyelvi nehézségeket fogom említeni, hiszen mi itt a világ különböző részeiről származunk. Vannak itt sokan például spanyol anyanyelvűek, vannak helyiek, vannak, akik amerikai születésűek vagy félvérek, tehát sok különféle népcsoport. Arra számított, hogy esetleg a családtagok ellenséges hozzáállását fogom említeni, hiszen itt ha valaki megtér, azt a családja kitagadja, főleg, ha ő a legidősebb fiú, mert nem imádja többé az ősei istenét. Tehát valami ilyesmire gondolt. De mikor feltette ezt a kérdést, néhány másodpercig csöndben voltam, nem válaszoltam, mert nagyon elgondolkodtam. Imádkoztam és gondolkodtam, hogy mi is valójában a legnagyobb kihívás. Miután pár másodpercig csöndben voltam, ami számomra elég nehéz szokott lenni, végül így válaszoltam: „A legnagyobb kihívás, amivel pásztorként szembesülök, az az a kísértés, hogy Isten nélkül vezessem a gyülekezetet.”

 

Mikor ezt hallotta, meglepődve visszakérdezett: „Hogy érted ezt? Mit értesz azalatt, hogy a legnagyobb kihívás az a kísértés, hogy Isten nélkül vezesd a gyülekezetet?” Pár éve már pásztori szolgálatot végzek, és az Egyesült Államokban egy nagyon nehéz emberekből álló gyülekezetet pásztoroltam, hajléktalanok voltak, és legalább a felük valamilyen függőségben szenvedett, alkoholista, kokainfüggő volt vagy valamilyen más kábítószert fogyasztott. Tehát nagyon nehezen kezelhető embereket is pásztoroltam már. Tudom magamról, hogy nagyon okos ember vagyok, fiatalkoromban IQ tesztet töltöttem ki, és kiderült, hogy átlagon felüli az intelligenciám. Persze, most a feleségem, azt gondolhatja: Akkor miért vagy olyan buta, hogy még el se tudsz mosogatni. (Nevetés) Néha okos dolog a házasságban a hülyét játszani. Mikor egyetemre jelentkeztem, felvettek, és nagyon jó eredménnyel diplomáztam, az év hallgatójának választottak a szakomon. Tehát ha csak a képességeket nézzük, úgy gondolom, nagyon jó képességeim vannak. De a legnagyobb félelmem az, hogy egyszer úgy fogom érezni, hogy én olyan nagy szakértője vagyok a keresztény életnek és a gyülekezeti életnek, hogy úgy is tudnám élni ezt az életet, hogy nem vagyok napi bensőséges kapcsolatban és függőségben Istennel. Hányan tudjátok, mire gondolok?

 

Mert ha elég régóta jársz már gyülekezetbe, akkor valahogy átlátod már, hogyan kell a gyülekezeti életet és a keresztény életet élni. Amikor dicsőítés van, felemeled a kezed, és minél magasabbra emeled, annál szellemibb vagy. És amikor Peter pásztor azt mondja: Isten jó, te rávágod: Mindenkor. Ha pedig a pásztor fordítva mondja: Mindenkor, te rávágod: Isten jó! Sokszor a keresztények számára a kereszténység mindenféle mássá válik az Istennel való bensőséges kapcsolat helyett. Mikor az írástudók odamentek Jézushoz, és megkérdezték tőle: Mi a legnagyobb parancsolat? Mi a legfontosabb? Annak ellenére, hogy annyi mindent tanultunk, annyi igeverset ismerünk ebből a vaskos Bibliából, mégis megkérdezünk, mi a legfontosabb. És Jézus így felelt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és legnagyobb parancsolat. Mindennek a középpontjában a Jézus iránti szeretetnek kell állnia, és annak, hogy vele akarunk lenni, és hozzá akarunk hasonlítani. Ez az egyetlen dolog, ami számít. Abban a pillanatban, ahogy a keresztények, vagy a gyülekezet eltér ettől az első izzó, kissé naiv, de teljesen isteni szeretettől, abban a pillanatban, amikor a gyülekezeti életet, a kereszténységet Isten nélkül próbáljuk megvalósítani, létrejön a Krisztus nélküli kereszténység, és az ár nélküli tanítványság.

 

Ez az a kérdés, amit kérdezgetek magamtól, hétről hétre pásztorként, hogy ha egy nap Isten jelenléte eltávozna ettől a missziótól, és valami oknál fogva Isten jelenléte ebben a gyülekezetben, ebben a nagy családban már nem lenne megtalálható, akkor ugyanúgy menne tovább minden a megszokott mederben? Vajon megéreznék az emberek? Folynának-e tovább zavartalanul a házi csoportok, felállna-e minden héten a szolgáló csoport, és vajon Chang, Jon, Jaclyn pásztorok és én képesek lennénk-e prédikálni és mindent ugyanúgy végigcsinálni az Isten jelenléte nélkül? Mert ha erre igen a válasz, tehát, ha az Úr jelenléte eltávozna tőlünk, nem lenne többé velünk, és továbbfolyna ugyanúgy a gyülekezeti élet, akkor képmutató életet élnénk, mert a keresztény életet azokra a dolgokra korlátoznánk le, amiket meg lehet tanulni, és saját erőnkből, saját értelmünkkel meg lehet valósítani. Ilyen az, amikor úgy próbáljuk élni a gyülekezeti életet, hogy nincs meg az a bensőséges kapcsolat és ráhagyatkozás Istenre. Ahhoz, hogy szellemileg egészségesek legyünk, ahhoz folyamatos bensőséges kapcsolat szükséges. Mindig meg kell őriznünk az első szeretetet az Atya és Jézus iránt. Ez az a szeretet, amivel belészeretünk, mikor először találkozunk az Ő szeretetével.

 

A Jelenések 2-ben Jézus azt mondta az efézusi gyülekezetnek, hogy nagyon sok jó dolgot tesztek, nagyon keményen dolgoztok az evangélium ügyéért, kimentek hirdetni az igét, még akkor is, ha nincs hozzá kedvetek. Prédikáljátok az evangéliumot a városotokban lakóknak, és ők megtérnek. Eljönnek az istentiszteleteitekre, hiszen mindig rólam beszéltek nekik. Kitartotok a nehézségek közepette. Mikor a császár és a helytartója üldözött titeket, akkor is szilárdak maradtatok a hitben, és nem hagytatok el engem. Magasra teszitek a szentség mércéjét, nem tűritek a gonoszságot. Nincsenek rejtett bűneitek. Tiszták és szentek vagytok, nagyon sok mindent jól csináltatok. De végül ezt mondja: „Elhagytad a te első szeretetedet.” Nagyon sok mindent jól csinálsz, de ez a mondásom ellened, hogy elhagytad a te első szeretetedet. Keresztényként nagyon sok mindent csinálhatunk, szolgálhatunk egy szolgáló csoportban, olvashatjuk a Bibliát, elmehetünk evangélizálni, vagy a házi csoportba, de mégis, ha mindezt nem az első szeretetből fakadóan tesszük, akkor teljesen helytelen okból cselekszünk. Hiszem, hogy Isten szüntelenül hív minket vissza ahhoz az első szeretethez, ami kicsit talán naiv, de ez az az izzó első szeretet, amit ő keres bennünk.

 

De hogy is néz ki ez az első szeretet? Először is, ha benned van az első szeretet, senki másra nem tudsz gondolni. Mikor először beleszeretsz valakibe, az olyan, mintha mindenki más megszűnt volna létezni. A figyelmed arra a személyre irányul, és csakis őrá. Néha ez jó, néha ez rossz, de úgy tűnik, nem tehetsz róla, mert szerelmes vagy. Ülsz egy étteremben, ott ül veled szemben a szerelmed, és belebámulsz a szemébe. Elmegy mellettetek tíz másik gyönyörű lány, de te ügyet se vetsz rájuk. Csak az ő arcát nézed, mert szerelmes vagy. Ő pedig a te osztatlan figyelmedet élvezi. Nincs más személy, akivel szívesebben lennél, mint a szerelmeddel.

 

János evangéliumának 6. részében olvashatunk egy történetet, amikor Jézus a tanítványaihoz beszél. Nagyon sokan követték őt, 12 apostol volt körülötte, és legalább száz követője, akik mindenhova vele mentek. És itt az történik, hogy Jézus egy prédikációba kezd, ami elég kemény prédikáció, nehezen emészthető, tehát nem csak az volt a célja, hogy elszórakoztassa a hallgatóságot. Nagyjából azt mondta, hogy egyétek a testemet és igyátok a véremet. És a Biblia szerint ettől fogva sokan elhagyták őt, többé már nem követték. Tudjátok, sokszor csak azért jönnek Jézushoz az emberek, mert arra számítanak, hogy Jézus majd tesz értük valamit. Amikor azt mondja, hogy egyétek a testemet és igyátok a véremet, arra utal, hogy szövetségetek lesz velem. El kell köteleznetek magatokat mellettem, és én is elkötelezem magam mellettetek. Ez az, ahol az emberek elbizonytalanodnak, azt mondják, hogy ez már túl sok. Tehát sok tanítvány elhagyta Őt. Ez után Jézus a 12 apostolhoz fordult, és megkérdezte, hogy ők is el akarnak-e menni. Szeretem ezt Jézusban, hogy sose erőltetett senkit, hogy kapcsolatban legyen Ővele. Mindig megadta nekik a választási lehetőséget. És megkérdezte tőlük: Ti is el akartok menni? De Péter ezt mondta Jézusnak: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszédei vannak nálad! Látjátok, Péter számára Jézus elhagyása soha fel se merült. El se tudta volna képzelni, hogy Jézus helyett valaki mással legyen. Péter tudta, hogy Jézussal az élet nehéz, tele van nehézségekkel és kihívásokkal. Jézus mindig kényelmetlen helyzetekbe hozta őket, például mikor a vízen járt, vagy mikor elég élelem nélkül kellett megetetniük az embereket. Tudta Péter, hogy Jézussal nehéz az élet, de mégis Jézus volt az, akit ő legjobban szeretett, nem volt senki más, akivel Péter jobban szeretett volna lenni, mint Jézussal. Nem volt más, akit élete végéig követni akart. Bár tudta, hogy ez nehéz, de mégis őt választotta a legfontosabb személynek az életében, senki másra nem tudott gondolni. Azt mondta: Ő az, akit én követni akarok.

 

A második dolog, ami az első szeretetet jellemzi, az az, hogy ez egy szenvedélyes szerelem, ami meglep és felkavar. Mikor két ember egymásba szeret, nagyon izgatottak egymás iránt, folyton üzeneteket írnak egymásnak. Elég, ha annyit ír: Jó reggelt. Ha üzenetet kapnak a telefonjukra, azonnal rohannak, mert arra számítanak, biztos a szerelmük írt. Ja, nem is, csak Peter pásztor írja, hogy mikor lesz a tanítványozó csoport. Izgatott vagy, a szerelmed izgalomba hoz. És nemcsak felizgat, de meg is lep a szerelmed. Ha egy férfi szerelmes, meglepetéseket készít a barátnőjének vagy a feleségének, például egy romantikus vacsorára viszi, vagy virágot vesz minden különösebb ok nélkül. Az Isten iránti szerelem még mindig lázba hoz ennyi év után? Hiszen Istenben most is megvan irántad ugyanaz az izgalom, mint mikor először megalkotott, mint mikor először hozzá jöttél, és kérted, hogy jöjjön a szívedbe. Isten irántad való szenvedélyes szeretete semmit se változott az évek során! Még az se befolyásolja ezt, hogy először megvolt benned az első szeretet, de egy bizonyos ponton ez halványulni kezdett. Az irántad való szeretete nem változik, még mindig szeret, még mindig táncolva és énekelve örvendezik benned! Tartogat-e számodra Isten szerelme még mindig meglepetéseket?

 

Teszel-e még mindig bolondságokat Őérte, csak azért, mert szereted? Mert a szerelem bolondságokat vált ki belőlünk. Például három jó állás közül is választhatnál, de te úgy döntesz, inkább misszionárius leszel vagy például a dicsőítő csoport tagjaként feláldozod a szombati napodat. Amikor mindenki nyugodtan alhat sokáig, a dicsőítők felkelnek, és eljönnek ide, hogy gyakoroljanak, és tanuljanak arról, mit is jelent Istent imádni, mit is jelent bevinni egy egész gyülekezetet Isten jelenlétébe. Bolond dolgokra indít a szeretet. Vasárnap korán reggel, mikor még mindenki alszik, eljön a szolgáló csoport, és gondoskodnak arról, hogy mire mindenki más megérkezik, itt rend és tisztaság legyen, és minden jól szervezetten működjön. A szeretet bolond dogokra indít. Például péntek este, mikor a barátaid és mindenki más elmegy, és megnéz például egy jó filmet, te a vezetői imamegbeszélésre jössz. Akik nem szerelmesek, azok számára ezek bolondságok. De akik szerelmesek, azok számára ez annyira természetes: Már hogyne tenném meg! Hogy ne tenném meg ezt az én szerelmemért? Isten szerelme még mindig meglep néha? Meglepődsz-e azon, mi mindent megtesz érted? Mert ő még mindig szenvedélyesen szeret téged. Ennek a szerelemnek az izgalma nem hunyt ki az évek során.

 

A harmadik jellemzője az első szeretetnek, hogy nem tudsz betelni a te szerelmeddel. Mikor két ember egymásba szeret, minél többet akarnak egymásból megkapni. Mindig csókolóznak, ölelkeznek. Mindig csak olyan képeket raknak ki a facebookra, ahol ketten együtt vannak. Azt mondják, alig várták, hogy újra találkozzanak, annak ellenére, hogy csak öt percig voltak külön. És ha távol vannak, folyton telefonon beszélnek egymással. És mikor menniük kell, azt mondják: Tedd le! Nem, te tedd le! Láthatólag nem tudnak betelni egymással. Egymáshoz vonzódnak, egymáshoz vágyakoznak. Egy mély éhség van benned, amit csak a szerelmed tud megelégíteni. Állandóan benned kell lennie ennek az éhség Isten iránt, ha szellemileg egészséges akarsz maradni, akkor is, ha már sok-sok éve keresztény vagy.

 

Megvan bennünk ez az éhség? Isten atz a fajta éhséget akarja belénk oltani, mint mikor szerelmes valaki. A Jelenések könyvében Jézus nemcsak az efézusi gyülekezethez beszélt, hanem a laodiceai gyülekezethez is. És így szól az ige a 3. részben: „A laodiceai gyülekezet angyalának írd meg:  -- Jézusnak  igazán klassz titulusai vannak, azt mondja magáról, hogy én vagyok az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete – Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne látsszon szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss. Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!”

 

A keresztények a laodiceai gyülekezetben azt gondolták, hogy ők gazdagok, megvan nekik minden, amire szükségük van, és emiatt nem volt bennük már egy mély éhség Isten iránt. Lehet, hogy a gyülekezet csodálatosan növekedett. Lehet, hogy az elején csak egy maroknyi emberből álló kis csoport volt, de aztán több 10 vagy akár több 100 ezerre nőttek. Lehet, hogy a gyülekezeti tagok hűségesen tizedet és adományokat adtak. És a gyülekezet semmiben sem látott hiányt, megvolt mindenük, amire szükségük volt. Mikor költségvetést készítettek a következő évre, nem kellett aggódniuk, hogy mit hoz az új év, mert tudták, hogy mindenük megvan. De valamikor menetközben – nem tudni, pontosan mikor – elvesztették az Isten iránti szellemi éhséget, és onnantól kezdve mindent csak megszokásból tettek. Talán a legnagyobb veszély a keresztény életben az, ha csak azért teszünk meg dolgokat, mert megszoktuk. Elmegyünk a házi csoportba, mert így szoktuk csinálni. Elmegyünk a gyülekezetbe, mert ezt is megszoktuk. Még ahogy a Bibliát olvasod, ahogy a kezedet felemeled a dicsőítés alatt, azt is mind megszokásból teszed. Tehát egy bizonyos ponton a laodiceai gyülekezetben kihunyt az Isten iránti első szeretet, és már nem volt bennük az Isten iránti éhség. Úgy gondolják, gazdagok, úgy gondolják, mindenük megvan, amire szükségük van, és már nincs bennük a szellemi éhség. És Jézus nyomorultnak, szánalmasnak, vaknak és mezítelennek mondja őket. Ne legyünk olyan gyülekezet, aki azt gondolja magáról, nekünk mindenünk megvan, holott valójában semmink sincs. Mert az az igazság, ha nincs Jézusunk, akkor semmink sincs. Ha nincs meg bennünk iránta az az első szeretet, akkor nincs semmink. Ha nem az ő számára éljük az életünket, ha nem őmiatta lélegzünk, és ha nem ő az, akiért összegyűlünk, és szeretjük egymást, akkor mindez nem ér semmit. Szükségünk van Jézusra. Fontos, hogy éhesek maradjunk iránta.

 

De miért olyan fontos a szellemi éhség? Mert ha ez bennünk van, az bizonyos dolgokat elvégez bennünk. Először is, a növekedéshez nélkülözhetetlen az éhség. Szükséged van az éhségre, ha növekedni akarsz. Ha van egy szoba, tele emberekkel, nagyon könnyen észre lehet venni, hogy kinek van otthon kisbabája. Egyszerűen csak meg kell nézni, kik az igazán fáradtak és álmosak. Miért van ez? Mert a babát mindig táplálni kell. Nemcsak háromszor egy nap, hanem körülbelül három óránként. Éjszaka felébred az éhes baba, tej után sír, és az anyukának vagy apukának jönni kell, hogy megetesse. Miért olyan éhes a baba? Azért, mert az első pár hónapban nélkülözhetetlen a növekedés, ehhez pedig minél több táplálékot kell magához vennie. Ha nem kap elég táplálékot ebben a pár hónapban, akkor nem nő föl, nem lesz belőle egészséges gyermek, majd felnőtt. Nagyon szükséges, hogy minél több táplálékot fogyasszon. Ha éhes vagy, növekedni fogsz. Abban a pillanatban, amint úgy érzed, hogy már nem vagy éhes, hogy mindened megvan, akkor abbahagyod az evést, megállsz a növekedésben, és már éhség sem lesz benned.

 

Eric Hoffer ezt mondta: „A változás időszakaiban a tanuló emberek öröklik a földet, míg a tanult emberek azt veszik észre, hogy csodálatosan fel vannak készülve egy olyan világban való eligazodásra, ami többé már nem létezik.” Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy olyan világban élünk, ahol ha tanult embernek tartod magad, és úgy érzed, mindened megvan, amire csak vágyhatsz, megvan mindened, amire eddig szükséged volt, hogy már nincs más, amit megtanulhatnál, amit befogadhatnál, akkor megállsz a fejlődésben, és a tanulásban is. És amid van, vagy amiről úgy hiszed, hogy van, az már nem lesz elég, hogy az életed következő szintjére vigyen téged, az életednek abba az új korszakába, amit Isten elkészít. Legutóbbi prédikációmban azt mondtam, hogy nem élhetsz a tegnap kijelentéséből. Nem élhetsz abból, amit tegnap megtapasztaltál Istenből. Minden új nap új élményt kíván, minden új nap azt kívánja, hogy Jézussal járd végig. Nem a tegnap szenvedélye kell, hogy égjen benned, mert nem tudod ezt áthozni a jelenbe. Minden nap Isten meg akarja újítani ezt a szenvedélyt. Minden nap éhséget olt beléd az Úr. Ha valakiben már nincs többé éhség, az megáll a fejlődésben, és ez igaz a szellemi életünkre is. Ne legyünk olyan gyülekezet, aki elveszíti az Isten és az Ő Királysága iránti éhségét. Miért van az, hogy minden évben konferenciát rendezünk Isten Királyságáról? Miért van az, hogy a házi csoportban mindig szó van az Isten Királysága iránti éhségről? Miért gondolkodunk mindig erről? Azért, mert felismertük, hogy mindig szükséges éheznünk és szomjaznunk az Ő Királysága iránt. Mert ha ezt elhagyjuk, akkor abban a pillanatban a gyülekezetben megáll a növekedés. Ez az a pillanat, amikor megáll a fejlődés, amikor megszűnik ez a bensőséges kapcsolat Istennel, és már egyszerűen úgy éljük a gyülekezeti életet, ahogy megszoktuk, saját erőnkre támaszkodva, saját értelmünkre alapozva.

 

Az éhség azért is szükséges, mert arra késztet, hogy kilépjünk a kényelmi zónánkból. Van egy nagyon érdekes történet a 2. Királyok 7. részében. Nem fogunk annyira belemélyülni ma ebbe, de az történik itt, hogy Izraelt egy ellenséges nép ostromolja, akik bekerítették a várost, és az izraeliták nem tudtak áttörni ezen a gyűrűn. Az ellenségnek az volt a szándéka, hogy kiéhezteti az izraelitákat. De Isten beavatkozott a csatába, és az ostrom közepén az Úr úgy intézte, hogy az ellenség lovas szekerek és nagy hadsereg zaját hallotta, és elmenekültek, mindent eldobáltak, és elmentek. De a városban az emberek nem tudták, hogy az ellenség már elment, azt gondolták, hogy még mindig ostromgyűrűben vannak. Benn maradtak a városban, nem mertek kijönni. Ez volt az ő kényelmi zónájuk. Nem tudták, mi vár rájuk, ha kimennek.  Azt gondolták, hogy ha kimennek, megölik őket, vagy valami rossz dolog történik, ezért benn maradtak a biztonságos kis buborékukban, környezetükben. De a Biblia azt mondja, hogy volt négy leprás, akik annyira éhesek voltak, hogy ezt mondták: „Tudjátok mit? Menjünk ki! Úgy sincs étel a városban, és mi éhesek vagyunk. Ha itt maradunk, meghalunk. Ha benn maradunk a saját kis buborékunkban, a kényelmi zónánkban, akkor meghalunk. Akkor miért ne mennénk ki? Ha meghalunk, hát meghalunk, ha maradnánk, akkor is meghalnánk. Menjünk ki, nézzük meg, mi van a túloldalon!” És mikor kimentek, meg is látták. Ők voltak az az első négy ember, aki látta, hogy az ellenség elmenekült, hogy Isten új korszakot, új lehetőséget, új területet nyitott számukra. Az éhség arra késztet, hogy kilépjünk a kényelmi zónánkból. Az éhes emberek őrültségeket tesznek, csupán azért, hogy valamihez hozzájussanak. Hű, érzem már a jó pizzaillatot. Az éhes emberek őrültségeket tesznek, például lerövidítik a prédikációt. Na, ezt azért mégse.

 

A harmadik dolog, amire az éhség késztet, az az alázat. Ha már egy pár éve az Úrral járunk, ez arra a következtetésre juttathat minket, hogy mindenünk megvan, amire szükségünk van. Könnyen megelégedetté válhatunk az Úrral való járásunkban, és már nem követjük őt olthatatlan buzgósággal. De Jézus azt mondja, hogy boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek. Hadd mondjak neked valamit: arra az éhségre, ami benned van, Istennek megvan a pontos megoldása. És az élet arról szól, hogy ezt űzzük, mint a vadász a vadat. Azt akarja Isten, hogy arról szóljon az életed, hogy ezt a megelégedettséget üldözzed. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. A Római levél 14:17 azt írja, hogy az Isten Királysága nem az evésről vagy ivásról szól, hanem az igazságról, a békességről és a Szent Szellemben való örömről. Mikor éhezed az Isten Királyságát, Isten betölt. Jézus azt mondja, hogy keressétek először Isten Királyságát és az Ő igazságát, és mindezek megadatnak nektek. Ez nem egy könnyű és gyors módszer, nem azt mondja, hogy ha ezt teszed, akkor azt rögtön megkapod tőlem. Ha én és az én Királyságom lesz az, akit Te kívánsz, akit te szeretsz, ha megtalálod, megízleled, megérinted a kezeiddel, akkor azt fogod találni, hogy az én Királyságomban megtalálható minden, amire valaha szükséged lehet az életben. Meg fogod tapasztalni, hogy nem apadnak ki az én forrásaim.

 

Mi keresztények egy örökös paradoxonban, látszólagos ellentmondásban élünk. És ez abból áll, hogy felettébb meg vagyunk elégítve az Úrban mindenkor az Ő szeretete által, ugyanakkor szükséges folyamatosan éhezni és szomjazni, hogy többet megtapasztaljunk az Ő királyságából. Ez a mi akaratunk, ez a mi vágyunk, hogy megismerjük az Ő Királyságát, és megismertessük másokkal. Mindig meg kell maradnunk egy alázatos hozzáállásban, hogy mindig tudunk még többet megtapasztalni az ő Királyságából, és mindenkitől tudunk tanulni valamit. Az egyik dolog amit szeretek a pásztori munkával kapcsolatban, az az, hogy találkozom világszerte sok kereszténnyel és pásztorral, és néha olyanokkal is, akik csak egy éve tértek meg, vagy még egy éve se, és tőlük is tudok tanulni. vagy vannak pásztorok, akiknek sokkal kisebb a missziójuk, mint a miénk, mégis, mikor leülök velük beszélgetni, közösséget gyakorolni, sokszor olyan dolgokat látok meg az életükben, amik felkavarnak. Ahogy beszélgetek velük, a szellemem, a szívem felbuzdul, és valamit tanulok tőlük, átveszek tőlük. Valamit át tudnak adni üzenetként az én életem számára. Miért? Mert éhes vagyok, mert megértettem, hogy mindenkitől tudok tanulni valamit. Az éhség alázatban tart.

 

A Példabeszédek 27:27 így szól: „A jóllakott ember a lépesmézet is megtapodja, de az éhesnek minden keserű édes.” Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy mikor jól vagy lakva, akkor még a legjobb ételből se akarsz már többet enni. A kínai újévkor elmentünk édesanyámékhoz, aki nagyon jól tud főzni. Most is mindenféle finom ételt főzött, és én csak ettem, ettem, ettem, végül annyira jóllaktam, és még mindig ott volt a sok finom étel, de én rájuk se bírtam már nézni. A jóllakott ember a lépesmézet is megtapodja. Még a legfinomabb, legkiválóbb étel se kell neki. De az éhesnek még a kis dolgok is édesnek tűnnek. Ha nincs étvágyunk Isten iránt, akkor se részesülünk áldásban, ha óriási dolgokat cselekszik. De ha szomjazunk rá, bármit is csinál, akármilyen kis dolgot, azt is óriási hálával fogadjuk, mint a gyerek a karácsony estét. Értitek, miről beszélek? Vannak keresztények, akik így gondolkodnak: Jól van, ezeket én már tudom. De ha éhezel és szomjazol az Úr iránt, akkor mindent, amit az Úr cselekszik, megünnepelsz, és örvendezel neki, mert éhezel Őiránta.

 

Nemrég átolvasgattam a régi füzeteimet, amibe az Úr üzeneteit jegyzeteltem mikor megtértem. Mikor megtértem tíz éve, a középiskola utolsó évében, minden nap olvastam a Bibliát, (ezt ma is teszem)-- egyszerűen erre indított az Úr, ezért ezt meg is tettem -- és amit kijelentett belőle az Úr, azt leírtam. Mikor valamit így felfedeztem, az olyan volt számomra, mint egy kincs. Ezek egyszerű igazságok voltak, de én olyan éhes és szomjas voltam az igazságra, hogy úgy bántam minden egyes ilyen kis kijelentéssel, mint egy aranyröggel. Ahányszor csak olvastam a Bibliát, és Isten szólt hozzám, gyorsan leírtam. És ha olvastam valamit a Bibliában, nemcsak aláhúztam, de bele is írtam a füzetembe. Ezek egyszerű kijelentések voltak, mint például, hogy kegyelem által vagyok megváltva, vagy hogy félelmetesen és csodálatosan formált engem az Úr. Most amikor ezt olvasom, azt mondom: „Tudom, már nagyon sokszor olvastam ezt az igeverset.” De akkor ezt feljegyeztem a füzetembe, és ki is emeltem a Bibliában, be is karikáztam vastag piros filccel, és csupa nagybetűvel írtam le. Ezek nem olyan kijelentések, amiért doktori fokozatot osztogatnak, de Isten ekkor először adott nekem kijelentéseket az Ő Igéjéből. Ekkor még nem jártam bibliai szemináriumra, nem tanultam teológiát. De ekkor láttam meg életemben először, hogy kicsoda Jézus. Életemnek abban a percében, abban az időszakában csak annyit tudtam, hogy mezítelen voltam, de Ő felöltöztetett, vak voltam, de most látok, éhes voltam, de Ő megetetett. Aztán növekedtem, növekedtem és növekedtem, és továbbra is megtartottam ezt a szokásomat, hogy leírtam, amit az Úr kijelentett. És az volt a szívem vágya, hogy sose hagyjam el ezt az első buzgóságot Isten iránt. Olyan izgatott voltam, ahogy a Bibliát a kezembe vettem!

 

Emlékszem, mikor ebben az időszakban azt mondtam magamban, hogy nincs, amit meg ne tennék Jézusért, aki az Életem Szerelme! Emlékszem, mikor imádkoztam Jézushoz, és el is mondtam neki: „Uram, nincs semmi, amit meg ne tennék Teérted.” Dicsértem Őt korán reggel, felkeltem hatkor, és mondtam neki: „Szeretlek, Jézus! Te vagy az Életem Szerelme! Köszönöm, hogy szeretsz. Köszönöm, hogy megmentettél, mikor az életem még a pusztulás lejtőjén ment lefelé. Köszönöm, hogy már akkor szerettél, mikor még nem voltam szeretetreméltó. Köszönöm, hogy eltörölted a bűneimet. Köszönöm, hogy a te fényeddel beragyogtad az életemben lévő sötétséget. Jézus, nincs semmi, amit meg ne tennék érted. Ha azt mondanád, hogy adjam el mindenemet, és költözzek a világ másik végére, megtenném.” És meg is tettem. Eljöttem Tajvanba, a menyasszonyommal és két bőrönddel, nem tudván, mi vár itt ránk pontosan, egyszerűen azért, mert Isten mondta. Tehát az imádságom a mai napig az, hogy ezt a hozzáállást megőrizzem, hogy az állandó éhséget és az első szeretetet megőrizzem Őiránta. És sokszor, amikor imádkoztam, arra kértem az Urat: „Istenem, mutasd meg, mi az, ami akadályozza az életemben azt, hogy éhes legyek irántad, ami akadályozza azt, hogy Téged szeresselek, Téged kövesselek. Mutass meg minden akadályt az életemben, ami leköti a figyelmemet, akadályozza azt, hogy teljes mértékben Rád figyeljek. Mutasd meg nekem ezeket, és kérlek, a saját érdekemben, távolítsd el ezeket az életemből. Mert milyen szomorú lenne, ha már nem tudnám magamról elmondani, hogy bármit megtennék Érted, Jézus, mert mindig Te leszel életem Szerelme!”

 

Ti, akik az én gyülekezetem, az én családom vagytok, kapcsolódjatok bele ebbe az imába. Segítsünk egymásnak felfedezni, mit is jelent ez az első, buzgó szeretet Isten iránt. Hadd váljon szenvedélyünkké az, hogy egyre mélyüljön az Isten iránti szeretetünk, és éhezzünk Őrá, egyre közelebb kerüljünk Őhozzá, bármilyen helyzetben találjuk is magunkat. Felül tud-e mindig emelni ez az éhség, ez a szeretet minket a körülményeken? Tudjuk-e Jézust mindig első helyre tenni az életünkben? A Jeremiás 2-ben azt mondja Isten Izrael népnek: „Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön.” Azt mondja Isten: Emlékszem arra, mikor először megismertél engem, mielőtt szövetségre léptél velem, benned volt az irántam való heves, izzó szerelem, amelyet tűz el nem olthat. És te követtél engem a pusztába, bármerre vezettelek is, követtél. Isten mindig visszavezet minket ehhez az első szeretethez, ami akkor volt bennünk, amikor megismertük Őt. Ez az a szeretet, amely azt mondta Jézusnak, hogy elmegyünk bárhova, ahova Ő megy. Ilyen radikális szeretetre hívott el az Úr. Arra születtünk, hogy ilyen szerelemben éljünk Istennel! E nélkül a szeretet nélkül sose találnád meg az életed célját. És ahhoz, hogy megláthassuk az Ő Királyságát eljönni erre a földre, nem kevesebb kell, mint egy olyan embercsoport, akik ennyire szerelmesek Istenbe. Álljunk fel és imádjuk Őt!

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.
aug
26
2018

Élet Isten Királyságában tanítássorozat

(Jonathan Chow)

 

3. A Királyság kultúrája

 

Az elmúlt alkalommal a szellemi szülési fájdalmakról beszéltem, arról, hogy lelkeknek kell életet adnunk, és itt a gyülekezetben most olyan időszak előtt állunk, hogy a lélekmentésre fogjuk összpontosítani a figyelmünket. Azelőtt a kapcsolatokról prédikáltam, arról, hogy Isten mindnyájunkat saját képmására alkotott, és mindenki hordoz egy darabkát Isten képmásából, és amint kezdünk időt és energiát fektetni kapcsolatokba, learatjuk Isten áldásait, azáltal, hogy jobban megértjük, milyen valójában Isten. A mai nap a kapcsolatokban való befolyásról szeretnék beszélni, és tulajdonképpen az elmúlt két prédikációt szeretném egymás mellé rakni. Szándékosan nem a kapcsolatokban rejlő evangélizációt mondtam. Ez azért van, mert amikor evangélizálásról beszélünk, általában egyszeri dologra gondolunk. Elmész egy evangélizációra, ami egy szervezett esemény, van kezdete, és van vége. Elmentek a helyszínre, kimentek, prófétai üzenetet adtok át az embereknek, és mikor lejár az idő, visszajöttök, és ki-ki elmondja a bizonyságát, és aztán vége, és azt várod, mikor lesz a következő. De amiről én beszélni akarok, az az, hogy ez nemcsak egy alkalom, hanem egy életmód! Nemcsak akkor evangélizálunk, amikor eljön az ideje az alkalomnak, aztán visszajövünk, és várjuk a következő evangélizációt, vagy amikor újra kimehetünk.

 

Emlékszem, mikor bibliaiskolás voltam, volt számunkra evangélizációra való felkészítés, és mentünk, házak ajtaján kopogtattunk, mindenki kapott egy háztömböt. Nagyon féltem ettől, és utáltam is. Ráadásul még azt is elmondták, hogy az evangélizációnak nem ez a leghatékonyabb módszere. Akkor miért csináljuk? Talán nem ez a leghatékonyabb módja az evangélizációnak, de annak a leghatékonyabb módja, hogy az óembert megöld! Odamentél: „Jó napot! Már annyian becsapták előttem az ajtót…” Csak reménykedni tudtál, hogy minél hamarabb a rád bízott háztömb végére érsz. Egyszer az egyik házba kellett menni a társammal, és én azt gondoltam: Jaj, ne! Már megint ezt kell csinálnunk?” Elég messze volt az az épület, ezért elkezdtünk prédikálni a csirkéknek és teheneknek, örültünk, hogy ők legalább nem utasítanak el minket. Tehát alig vártuk, hogy leteljen ez a képzés, és visszatérhessünk a megszokott életünkhöz a bibliaiskolában. És bár a prófétai evangélizáció nagyon csodálatos, mégis, ilyenkor egy olyan lelkiállapotot veszünk fel, hogy mi most nagyon akarunk valamit megérezni. Jeleket, kincseket keresünk, de még ez sem egy életforma. Tehát egy adott időben elkezdjük, kiscsoportokban kimegyünk, elvégezzük, amit kell, és visszajövünk, aztán vége, és másnap visszatérünk a megszokott életünkhöz. De amiről a múlt héten szó volt, az valami egészen más! William Hart, a meghívott vendégünk egy ilyen életet él! Ez nem olyan, ami egy héten egyszer, két óra hosszat tart. Neki valóban ilyen az egész élete.

 

Tehát a kapcsolatokban rejlő befolyásról fogok ma beszélni, és egy példával szeretném ezt kezdeni: Dávid és Salamon példájával. Dávid és Salamon valószínűleg a két legjobb király volt Izrael történelme során, de nagyon különböztek egymástól, nagyon különböző kenetet hordoztak. Az 1 Sámuel 25-ben mikor Abigél Dávid királyhoz ment, azt mondta: Te az Úr harcait harcolod, tehát Istenért harcolsz. Dávid hadakozott szinte gyerekkora óta, megvívott az oroszlánokkal és medvékkel, Góliáttal és a filiszteusokkal. Az ő elhívása nagyon különbözött Salamonétól. Isten arra hívta Dávidot, hogy meghódítson területeket, kiterjessze a határokat. Sőt, bajba is került, mikor ezt nem tette. Mikor ki kellett volna mennie a háborúba, és nem ment ki, akkor következett a Bethsabéval kapcsolatos elbukása. Nem ment ki a csatába, így aztán körülnézett… És bajba került. Salamont, viszont, Isten nem a csatába küldte: ő nem a harc, hanem a béke embere volt. Rengeteg szövetségese volt, akiken keresztül kiterjesztette befolyását. Salamonnak megvolt arra a képessége, hogy ügyesen kötött szövetséget. Azokban az időkben általában úgy kötöttek egy másik királlyal szövetséget a királyok, hogy feleségül vették a király lányát. És Salamonnak 700 felesége volt, ez megmutatja, milyen sok szövetségese volt. Persze, most nem arra szeretnélek tanítani titeket, hogy menjetek el, és kössetek házasságot minél több személlyel, hogy így terjesszétek ki a befolyásotokat. Salamon képes volt olyan szövetségeket kötni, mint senki más, és uralkodása alatt bőség és felvirágzás volt az egész országban. Ha Salamon harcba indult volna, azzal keresztülhúzta volna az egész elhívását.

 

Ez a két király két különböző korszakot jelképez. Szívből hiszem, hogy a mai korszakban Isten arra hív minket, hogy békét teremtsünk, és reményt hozzunk. Át kell tudni váltanunk Dávid korszakából Salamon korszakába. Korábban az egyház a megfélemlítés és manipuláció eszközeit használta, hogy bevonja az embereket Isten országába. Én csak tudom, én is így tértem meg. Megijedtem, és nem akartam a pokolba menni. Ismeritek biztosan az „Otthagyottak” című filmet. Én egy hasonló filmet láttam, és úgy megijedtem, hogy itt maradok. Azt hiszem, nyolc éves voltam akkor. Minden nap, mikor hazamentem, és senki nem volt otthon, mindig arra gondoltam: Talán megtörtént az elragadtatás? És engem itt hagyott az Úr. És sírtam, és arra gondoltam, hogy hogyan fogok megbirkózni majd a sok problémával, a Fenevad 666-os bélyegével… Nagyon-nagyon féltem. Sok ember még most is ilyen eszközöket használ: Térj meg, különben a pokolra mész. Az Úr azt szeretné, ha átértékelnénk a módszereinket. A menny nem egy olyan hely, ahova ijesztgetéssel kell bevinni az embereket.

 

A menny hívja az embereket. Bill Johnson pásztor azt mondja: Akik a legtöbb reménységet nyújtják, azoknak lesz a legtöbb befolyásuk az utolsó időkben. Igazán hiszem, hogy az Úr arra tanít minket, hogy szövetséget kössünk olyan emberekkel, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi, és mi se úgy gondolkodunk, mint ők. Hiszem, hogy Isten olyan helyekre küld minket, melyek számunkra ismeretlenek, és úgy gondolom, hogy ez az a feladat, ez az az elhívás, amit Isten hozzánk, mint egyházához intéz. Nem azért leszünk ott, hogy vitatkozzunk az emberekkel. Nem úgy kell előretörnünk, hogy vitázunk, veszekszünk és harcolunk bizonyos témákkal kapcsolatban. Ennek az ideje lejárt. Hiszem, hogy Isten hív minket. Ezért mondja a 2 Korinthus 12-ben, hogy „Noha testben élünk, nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására, lerontván okoskodásokat, és minden magaslatot, ami az Isten ismerete ellen emeltetett. Foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjenek Krisztusnak.” Ez a mi elhívásunk! Nem testben vitézkedünk, nem test szerint harcolunk. De hogyan tesszük ezt? Hogy tudunk foglyul ejteni minden gondolatot?

 

Mikor valakit Krisztushoz próbálunk vezetni, hogyan tesszük ezt? Dávid idejében, a háború korszakában hogyan ejtettük foglyul a gondolatokat? Ahányszor kimegyünk evangélizálni, megvan a magunk terve. Ez a terv elég egyszerű és direkt: prédikálok neked egyszer, ha nem hallgatsz rám, prédikálok még egyszer. Tehát az egész beszélgetés egy cél köré épül fel, és ez a lelkek megnyerése. És ez valóban nagyon fontos, de megvan a magunk elképzelése, mikor emberekkel foglalkozunk, mikor kapcsolatokat építünk, és ez az elképzelés az az, hogy te térj meg. És mit teszünk? Azt mondjuk, ami szerintünk helyes: „Hadd mondjam el, mi az igazság. A Biblia szerint…” Tehát alapvetően azt mondjuk: „Nekem igazam van, neked nincs igazad, fogd be a szád. Nem akarlak meghallgatni, nem érdekel a véleményed. Tudod mi a helyzet? Nem tudod az igazságot, ezért nem vagy szabad. Nálam van az igazság. Nálam van, amire neked szükséged van, meg kell hallgatnod engem. És a mi tervünk szerint neked már tegnap meg kellett volna térned.” Tudjátok, én már annyi túlbuzgó keresztényt láttam, akik kimennek, és úgy gondolják, az evangéliumot hirdetik, de valójában elidegenítik az embereket az evangéliumtól. Hányótoknak vannak ilyen túlbuzgó keresztény ismerősei, akár munkatársai is, akiket inkább elkerülnek az emberek, mert minden alkalommal, mikor a szájukat kinyitják, mindenáron téríteni akarnak? Nem mondom, hogy ez rossz dolog, de most már egy másik korszakban élünk. Fontos a lelkek megnyerése. De ha megvan a saját tervünk -- mikor csak beszélni akarunk, és kifejteni az Úr dolgait, de nem akarjuk meghallgatni őket, ha nem igazán érdekel az ő mondanivalójuk, vagy hogy ők miken mennek keresztül, és a saját menetrendünkhöz tartjuk magunkat, mert úgy gondoljuk, például, hogy el kéne jönniük erre az alkalomra, és ezt meg ezt kéne tenniük, és ha nem teszik meg, akkor csalódunk bennük -- még mindig egy régifajta korszak, egy régifajta gondolkodásmód szerint cselekszünk.

 

Most pedig nézzük meg a Salamon féle változatot. Az előzőnél akkor tudtál a leghatékonyabb lenni, ha ők féltek, megijedtek. Amikor beszélgettetek, tudták rólad, hogy egyetlen célod, hogy őket megmentsd, és ettől nagyon megijedtek. Amikor az emberek félnek, megijednek, beindul egy védekező ösztön. Tudom, hogy van üzenetünk, egy üzenetünk, amit szeretnénk megosztani a világgal, de ennél fontosabb, hogy olyan kapcsolatokat építsünk, hogy az üzenetünk valóban eljusson az emberekhez. Sokszor az üzenetünk nem ér el a címzettekhez, vagy olyan módon éri el őket, hogy félelmet kelt bennük. Ha félelmet keltesz bennük, az nem hidat épít. Mert mit tesznek, ha félnek? Tudjátok, milyen helyzetek keltenek leginkább félelmet az emberekben? Mikor azt érzik, hogy irányítani akarják, hogy manipulálják, nem fogadják el, elutasítják. Ezeket szoktuk általában tenni, mikor evangélizálni próbálunk. Nem érdekel, hogy számukra ez megfelelő-e. És folyton azt mondjuk nekik, hogy: „Nem úgy van! Tévedsz. A felfogásod helytelen. Bűnben vagy, bűnben élsz.” Nem azt mondom, hogy nem bűnösök, de sokszor csak ennyit kommunikálunk. Mindössze ennyit értenek meg belőle. Sokszor ezt is gondoljuk. Valójában gonosznak gondoljuk őket. Persze gondolunk arra is, hogy üdvösségre van szükségük, de gyakran megbélyegezzük őket. Ott vannak a homokosok, a leszbikusok, a drogosok, és más egyebek, és mindenféle nevekkel illetjük őket. De valójában nem igazán látjuk, hogy kik is ők: ők Isten gyermekei, csak éppen ezt ők maguk sem tudják. Ha megbélyegezzük őket, akkor elveszítjük arra vonatkozó képességünket, hogy jó irányba befolyásolhassuk őket. Mert Isten minden embert a saját képmására alkotott, ezért minden egyes ember tiszteletet érdemel. Meg kell tanulnunk kifejezni a tiszteletünket irántuk. Ezért foglalkozunk most a házi csoportokban a Tisztelet kultúrájával. Mert egy olyan kultúrát szeretnénk meghonosítani, ahol minden egyes embert tisztelünk. Ez nagyon fontos, hiszen sokszor megbélyegezzük az embereket, aztán meg csodálkozunk, hogy nem hallgatnak ránk.

 

Az egyik egyetemen van egy hittan kurzus, ahol elküldik a diákokat, hogy menjenek el gyülekezetekbe, és készítsenek interjúkat. Nagyon sok diák jött hozzám, akik nagyon sok interjút készítettek. Megkérdeztek, hogy miért csinálom azokat a dolgokat, amiket csinálok, miért hiszünk azokban, amikben hiszünk. És mindnyájan feltették nekem ezt a kérdést: Mit gondol a homoszexuálisokról? Az én véleményem a homoszexuálisokról elég egyszerű, de sose megyek bele velük beszélgetésbe ezzel a témával kapcsolatban. Nem mintha félnék megosztani a véleményemet, vagy mintha bizonytalan lennék. Mindig azt mondom: „Miért kérdezel engem a homoszexuálisokkal kapcsolatos nézetemről? Miért nem olyan emberekről kérdezel, akik hazudoznak és csalnak, vagy pornót néznek, vagy bármi ilyesmit csinálnak? Miért pécézted ki ezt az egy dolgot?” Nem veszek részt olyan beszélgetésben, amit ők nem tudnak a megfelelő nézőpontból látni. Sok esetben az emberek kérdéseket tesznek fel, de nem igazán a válaszra kíváncsiak, egyszerűen csak vitázni akarnak, az érveikkel vagdalkozni. Nem félek kimondani az igazságot, de tudom, hogy vitatkozás által nem tudom őket megnyerni Krisztusnak. Tehát azt mondom: „Tudod mit? Én nem akarok vitatkozni. Elmondom a véleményem, de elmondhatom a véleményem a házasság előtti vagy házasságon kívüli testi kapcsolatról, és mindenféle más dologról, nemcsak arról az egyről, amit te megneveztél.”

 

Az, ahogy az emberekkel bánsz, abból ered, amit igaznak tartasz. Ha a tetteikkel azonosítod és megbélyegzed őket, ezzel egy falat húzol magad és az adott ember közé. Pedig valójában hidat kellene építenünk, és szövetségbe hívni őket. Nem azt mondom, hogy fel kell hígítanunk az evangélium üzenetét, hiszen abban semmi kompromisszum, megalkuvás nem lehet. De néha visszahúzódom, vagy várok, amíg kapcsolatot tudok építeni, mégpedig egy szívbéli kapcsolatot, mielőtt még bármit is elmondanék nekik. Mert végső soron az embereknek arra van szükségük, hogy tudják, hogy igazán törődsz velük, ahelyett, hogy ők csak számok lennének a statisztikában. Annyi ember csinálja ezt, akik nagyszabású evangélizációkat rendeznek. Csodálatos, rengeteg ember megmenekült az alkalmainkon. Csodálatos. De nekik arra van szükségük, hogy érezzék, hogy fontosak számunkra. Szeretném elmondani nektek, hogy a salamoni, a béketeremtő korszakban hogyan tudunk minden gondolatot foglyul ejteni: úgy hogy egy békés környezetet teremtünk. Meg kell teremtenünk a „shalom” békességet, ahogy beszélgetünk velük, ahogy kapcsolatokat építünk. Mert amit ilyenkor teszünk, az valójában magvetés. Mindannyian Isten gyermekei. A Biblia azt írja, hogy szeressük egymást, nem azt, hogy csak a keresztényeket szeressük. Azt mondja, hogy szeressük egymást! Mert minden egyes ember Isten gyermeke. És mikor megtanulom tisztelni, szeretni őket, hogyan teszem ezt? Megerősítő, bátorító szavak által.

 

Tudjátok, több mint tíz éve ifjúsági pásztor vagyok. Mikor a fiatalok tűzben égnek az Úrért, és nagyon buzgók, sokszor beleesnek egy hibába. Miután megtérnek, hazamennek, és elmondják otthon: „Apa, anya! Tudjátok ti kiket imádtok? Ezek gonosz szellemek! Tele van a lakásunk fabálványokkal. Ezek démonok! Jézus nevében, ki velük!” És már nem hallgatnak a szüleikre, mert azt gondolják, hogy mivel a szüleik nem keresztények, nem tudnak Istentől jövő tanácsokat adni, amire nekünk, keresztényeknek szükségünk lenne. Úgy állítjuk be, hogy nem egy csapathoz tartozunk, mert ti nem vagytok keresztények, én pedig keresztény vagyok. Falat építünk, hitetlennek bélyegezzük őket, miközben azon tűnődünk, vajon miért nem térnek meg a szüleink. A szülők pedig azt látják, hogy mielőtt a gyerekeik megtértek nagyon tisztelettudóak voltak, most pedig, hogy megtértek, minden tanácsukra azt mondják, hogy ez olyan világias tanács. A szüleim világiak! Azt akarják, hogy ezt meg ezt csináljam, vagy hogy ezt meg ezt tanuljam. Olyan világiasak! Persze, hogy világiak, de az irántad való szeretetük továbbra is önzetlen! És továbbra is tisztelned kell őket, mert a tisztelet által építed a kapcsolatot. Csak így tudtok egymáshoz kapcsolódni. Beszélgetéseinknek a kapcsolatot kell építeni. És ez ne egy irányító, manipuláló légkörben történjen.

 

Hányan gondoltátok úgy a megtérésetek előtt, hogy a keresztények eléggé rámenősek? Hányan gondoljátok még mindig, hogy túl rámenősek a keresztények? Néha elmegyünk valahova olyan barátokkal, akik nem keresztények. Keresztény ismerősök meghívnak, hogy beszélgessek a barátaikkal, szeretteikkel vagy családtagjaikkal, és néha olyan rámenősek ezek a hívők. Mármint, én vagyok a pásztor, és még én se vagyok olyan rámenős. Valójában egyáltalán nem vagyok rámenős, inkább nyugodt vagyok. Ezek a hívők minden beszélgetést úgy fordítanak, hogy Istenre terelik a szót: „Mennyi az idő?” „Istennél örök az idő.” Mindennel ezt csinálják, én meg csak figyelem őket, és mondom nekik: „Tudatában vagy, hogy kellemetlenül érzik magukat az emberek, ha ennyire rámenős vagy, ilyeneket mondasz, hogy ’Jézus bármikor visszajöhet’?” Volt egy beszélgetésem egy vacsoraasztalnál, ahol a nem hívő ismerős megjegyezte: A pásztorod nem olyan rámenős, mint te. Én hiszek a kapcsolatokban, abban, hogy fontos befektetnünk a kapcsolatokba, és nemcsak azért, hogy lelkeket nyerjünk meg. Isten egyszerűen arra hív, hogy fektessünk be a kapcsolatokba. Szeretnünk kell egymást, függetlenül attól, hogy az a személy megismeri-e Krisztust. El tudod képzelni, hogy egy hónapja ismersz valakit, és az egész kapcsolatotoknak a célja az volt számára, hogy téged megtérítsen? Ezért próbálkozott, hívott a gyülekezetbe, meg mindenféle evangélizációkra és konferenciákra, de te nem fogadtad el a meghívást, ezért egyszerűen elfelejt téged. Megy tovább másokhoz. Hogy éreznéd magad? Csak egy statisztikai adat, csak egy feladat voltam a számára. Néha ilyen benyomást keltünk mi keresztények az emberekben.

 

Imádkozom, hogy az Úr segítsen nekünk igazán kötődni. Ahogy errefelé jövünk, van egy néni, aki virágot árul az utcán. Ő az egyik gyülekezeti tagunk. Szoktam figyelni, hogy hogyan beszélget az emberekkel. Annyira természetes, és akkora ajándéka van erre, olyan jól csinálja! Nem is olyan jól ismerem őt, de miután a feleségem szült, hozott neki egy nagy kosár gyümölcsöt. És egyszer figyeltem őt, hogy beszélgetett valakivel, aki éppen bevásárolni indult reggel, elnézegettem őket, ahogy beszélgettek, nevetgéltek együtt egész idő alatt. És adott neki egy újságot, amiben bizonyságok voltak, és az az ember ezt örömmel elfogadta. Ez a néni egyszerűen csak nagyon kedves mindenkihez! Elmondok nektek egy történetet, aminek semmi köze a prédikációm témájához, de ezzel a testvérünkkel kapcsolatos. Egyszer prédikálni voltam, és hazafelé menet üzenetet kaptam a feleségemtől, hogy menjek el valamiért egy bizonyos helyre. Az autóban ültem, és rájöttem, hogy nincs nálam a pénztárcám. Gondoltam magamban, na, most mehetek haza, leteszem az autót, felmegyek a lakásba, lehozom a pénztárcámat. Aztán meg kellett állnom a piros lámpánál, és odajött ez a testvérünk, ezért letekertem az ablakot, és megkérdeztem: „Nem tudna kölcsönadni egy kis pénzt?” Olyan rosszul éreztem magam, ő virágot árul, hogy megélhessen, én meg elkérem a pénzét. „Csak 500 NT kellene.” De ő adott egy ezrest. „Nem kell ennyi.” „De, vegye csak el az ezrest.” Persze, hogy aztán visszaadtam neki. (Nevetés) Tehát ilyen módon beszélget mindenkivel ez a hölgy. Annyira természetes és annyira szeretetteljes minden hátsó szándék nélkül. És ettől nyílnak meg a szívek.

 

Meg kell tanulnunk hidat építeni! Dániel könyvében olvassuk, hogy Dánielt Babilonba vitték rabszolgának, és előléptetési lehetőséget kapott, de meg kellett tanulnia a babiloni kultúrát, a babiloni társadalmi rendet, és mindent, ami ezzel járt. Ráadásul még babiloni nevet is kapott, ami az ő istenükkel volt kapcsolatos. És Dániel mindezek ellen nem tiltakozott. Ezek ugyanis hidat jelentenek az emberi szívekhez. Nekünk keresztényeknek megvannak a saját címkéink, szakszavaink. Olyan nyelvet beszélünk, amit az emberek nem értenek. Olyan szavakat teszünk egymás mellé, amik csak számunkra hordoznak jelentést. Eljönnek sokszor az emberek a házi csoportokba, és nem értik, mit beszélünk. „Értek minden szót, amit használtok, de így együtt – nem tudom mihez kötni. Miről beszéltek?” Már nem értjük, hogy az emberek mit gondolnak, és nem gondoljuk, hogy szükséges megértenünk a gondolataikat. Nem szánunk arra időt, hogy megértsük őket, és hidat építsünk feléjük, pedig egyedül így tudnánk hatással lenni rájuk. Ezért tudott Dániel is befolyásos személlyé válni. Beszélte a nyelvet, megértette a kultúrát, ezért tudott kommunikálni. Ez az egész a kommunikációról szól, és a kommunikáció szívbéli kapcsolattal kezdődik.

 

Az embereket nem igazán érdekli a mondanivalónk, amíg nem érzik, hogy törődünk velük. Nem mutatunk érdeklődést az emberek érzései iránt. Legalábbis általában nem, hiszen megvan a magunk terve, csak annyit akarunk, hogy ők meghallgassanak. Ezért van az, hogy sokszor csak azt kérdezgetjük: vajon miért nem hallgatnak meg minket az emberek? Azért, mert mi se hallgatjuk meg őket. Nem vagyunk kíváncsiak a mondanivalójukra. A lelkek megnyerésének kulcsa az, hogy kapcsolatokat kell építenünk. Szükségünk van arra, hogy elfogadjanak minket, de nem egy megfelelési kényszerből. Ki kell fejeznünk, hogy ő is közénk tartozik. Ahhoz hogy lelkeket nyerjünk, az emberek bizalmát kell megnyernünk. De sokszor ítélkezve fordulunk feléjük, aztán meg csodálkozunk, miért nem hallgatnak meg. Hányan szeretitek, ha a szüleitek nyaggatnak? Ilyenkor ezt mondjuk: „Kérlek, mondd még, apa, vagy anya! Nyaggass még egy kicsit”? Szó sem lehet róla! Az ilyenektől elmenekülünk. Akkor is, ha igazat mondanak, de bennünk van ez az ösztönös védekezés, ha ránk erőltetnek valamit. Azt mondjuk: „Tudod mit? Én ebből nem kérek. Akár jó, akár nem, akkor se érdekel.”

 

A 2 Krónika 9:22-23-ban ezt olvassuk: „Salamon király felülmúlta gazdagságban és bölcsességben a föld összes királyát. A föld összes királya igyekezett Salamonhoz eljutni, hogy hallhassa bölcsességét, amelyet Isten adott a szívébe.” Úgy építhetünk kapcsolatokat, hogy az emberek vágynak arra, ami a szívünkben van. De ha mindenáron el akarjuk mondani, ami a szívünkben van, akkor nem igazán érdekel bennünket, mi van a többi ember szívében. Az igazán fontos számunkra ilyenkor az, hogy elmondhassuk: „Meg kell térned.” Nem szánunk időt arra, hogy megértsük, hogy hol tartanak most. Nem igazán figyelünk arra, hol van a szívük. Néha vissza kell tartanunk a reményeinket, amíg fel nem építettük a kapcsolatot. Sok gyülekezet továbbra is a félelemre és manipulációra alapoz, és saját tervét próbálja ráerőltetni az egyénekre vagy embercsoportokra. De mi nem ezt fogjuk tenni, nem így evangélizálunk. Hiszen ez egy meghívás az Istennel való kapcsolatba és a testvéri kapcsolatba is. Isten arra hív, hogy kapcsolatokat építsünk, pozitív hatással legyünk emberekre, és reményt hozzunk. Ha kapcsolatot akarsz építeni, kell, hogy törődj azzal az emberrel. Ha az elfogadásukat keresed, kapcsolódnod kell hozzájuk. Ha azt akarod, hogy meghallgassanak, ahhoz bizalmat kell építened.

 

A föld összes királya… Halljátok, a föld ÖSSZES királya igyekezett Salamonhoz eljutni, kereste az ő jelenlétét. Hiszem, hogy amint egy olyan korszakba lépünk, ahol kapcsolatokat építünk, az emberek elkezdenek kérdezgetni minket, nem pedig mi evangélizálunk. Néha csak azt mondják: „Egyszerűen csak beszélj hozzám ezekről a dolgokról, mert szeretném jobban megismerni. Miről szól ez a dolog?” Talán olyan emlékeink vannak, hogy az evangélizáció abból áll, hogy becsapják előttünk az ajtót. Emlékszem, hogy kimentünk az éjszakai piacra szórólapokat osztogatni, és az emberek elmentek mellettünk, nagyon csúnya pillantásokat vetve ránk. Én is részt vettem mindezekben. De igazán úgy hiszem, hogy egy olyan korszakba érkeztünk, ahol meg kell tanulnunk kapcsolatokat ápolni, és az emberek bízni fognak bennünk. Ha bíznak bennünk, megnyílik a szívük. És ez nem egy evangélizációs tevékenység, ez nem egy alkalom, hanem egy életmóddá válik. Miért esik olyan nehezünkre beszélgetést kezdeményezni? Mert úgy gondolunk rá, mint egy bizonyos csomag, amit át kell adnunk valakinek. De ez egy életmód. Ha kapcsolatról van szó, nem kell rohannunk, hogy mindent egyszerre rájuk zúdítsunk. „Valójában engem jobban érdekel a te életed. Mesélnél magadról? Szeretnélek jobban megismerni.” Rájöttem valamire. Tudjátok, hogyan lehet jókat beszélgetni? Voltál már úgy, hogy valakivel beszélgettél, és utána azt mondtad, ez egy igazán élvezetes beszélgetés volt. Nem neked kell végigvinni a beszélgetést, egyszerűen csak meg kell tanulni a megfelelő kérdéseket feltenni. Vagy azt mondod: Ez igazán élvezetes beszélgetés volt, mert mindent el tudtam mondani, amit akartam? Inkább mutasd ki te az érdeklődésedet!

 

Ne akard olyan buzgón ráerőltetni a másikra az üzeneted. Nem kell rohannunk, Jézus nem holnap jön vissza. Ha hiszel a kapcsolatokban, sok lehetőséged adódik arra, hogy elvesd az evangélium magját. Nem egyszerre kell mindent. Hatással tudsz lenni annak a személynek az egész életére! Emlékszem, hogy körülbelül húsz évvel ezelőtt egy nyáron visszajöttem Tajvanba, és elmentem egy evangélizációs ifitáborba, volt egy kis csoportom 12 éves gyerekekből. És az egész tábor ideje alatt egy se tért meg közülük. Egy se. Biztos én vagyok az oka. (Nevetés) Egyikük se tért meg. De kialakítottam velük egy kapcsolatot a négy nap alatt, és az elmúlt húsz évben mindig felhívnak, mikor hazajövök. Valahogy mindig rájönnek, hogy mikor jövök haza. Én meg csak lesek: honnan tudtátok, hogy itthon vagyok? „Hát, nem tudtuk, csak felhívtunk, hogy hátha otthon vagy.” Mert annyit tudtak, hogy minden nyáron hazalátogatok. És csak hívnak, és hívnak, és hívnak. Így alkalmam nyílik hatással lenni az életükre. És ez túlmutatott a tábor időtartamán. Az emberek keresik a kapcsolatokat, keresik az olyan embereket, akiket érdekel a sorsuk. És ez az, amit nyújthatunk nekik.

 

Szeretnék megosztani veletek egy igét, a János 8:3-11-et. Ez a házasságtörésen rajtakapott asszony története: „Középre állították, és így szóltak Jézushoz: Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték.  Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz? Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik: Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ. És lehajolva tovább írt a földre. Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken. Egyedül ő meg az asszony maradt ott a középen. Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: Asszony, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged? Ő így felelt: Senki, Uram. Jézus pedig ezt mondta neki: Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” Ezt mondta Jézus: Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz! Ezt mondta Jézus annak a generációnak, és a mi generációnknak is. Már nem az a felelősségünk, hogy elítéljünk embereket, hanem hogy reményt hozzunk nekik. Mikor Jézus eljött, minden megváltozott. Senki sem ítél el senkit. Pál azt mondta, még önmagamat se ítélem meg.

 

Mi a különbség az ítélet és a helyreigazítás között? Az ítélet célállomása a kárhozat. A helyreigazítás indítéka a remény. Helyreigazíthatok valakit, de annak a helyreigazításnak reményt kell felszabadítania. Viszont az elítélés az valójában kárhoztatás. És ennek végállomása a kárhozat helye. Arra vagyunk elhívva, hogy reményt vigyünk el a különböző helyekre, nem pedig ítéletet, kárhoztatást. Nem azt kell közölnünk az emberekkel, hogy ők milyen rosszak. Az a célunk, hogy a szívüket nyerjük meg az embereknek. Hiszen mindenki arra vágyik, hogy átöleljük az ő szívét.  Fontos megértenünk, hogy nem olyan korszakban élünk, ahol bárkit is el kéne ítélnünk. Nem ez a feladatunk, nem ez a felelősségünk. De mikor prófétálunk, mikor életet szólunk az emberi szívekbe, a reményt kell feltámasztanunk, és rámutatni az emberek valódi küldetésére. Nem kell nagy hit hozzá, hogy ítélkezve prófétáljunk, felsoroljuk a másik ember hibáit. Ha elég időt töltünk együtt, megismerjük egymás hibáit. De ahhoz már nagy hit kell, hogy meglássam a benned lévő dicsőséget, azt a kincset, amit Isten beléd helyezett. Nincs már többé kárhoztatás! Nincs már többé ítélkezés! Kárhoztatás által nem fogjuk Krisztushoz vezetni azokat, akik bűnben élnek. A Szent Szellem meggyőző ereje, nem pedig az emberek kárhoztatása az, ami Krisztushoz fogja őket hozni. Ezt kell megértenünk.

 

Végül szeretném elmondani nektek, hogyan vigyünk reményt. Mindenkinek reményre van szüksége. Úgy örülök, hogy nem engedi meg az Úr, hogy ítélkezzünk. Olyan sok ember, akiről úgy gondoltam, menthetetlenek, most a házi csoportomba járnak. Akikről úgy gondoltam, sose jutnak üdvösségre, azok a szolgáló csoportomban az Urat szolgálják. Tehát nem igazán jó bírónak bizonyultam, tévedtem az ítéleteimben. Úgy gondolom, ti se vagytok jó bírók. De Isten arra hívott el minket, hogy reményt hozzunk, hidat építsünk és összekössünk. Hadd mondjam el: mindenki a reményt keresi. Az emberek a múltjukkal küszködnek, a múltbeli fájdalmaikkal és sajnálnak bizonyos dolgokat, elszalasztott lehetőségeket. Mindenki így él. És hogy dolgozzák fel a fájdalmaikat? Vagy gyógyszert szednek, vagy a fájdalmaik vezetik őket, vagy a fájdalmaikról elmélkednek. És mi odaadjuk nekik a Szent Szellem vigasztalását.

 

A mai emberek bizonytalanságban élnek, biztonságot keresnek. Felteszik maguknak a kérdést: „Elfogadható vagyok? Elég jó vagyok? Nem érzem, hogy elég jó lennék.” És mi bátorító szavainkkal felépítjük és bíztatjuk őket: „Csodálatos vagy! Isten szeret téged. Úgy szeret, ahogy vagy!” A jövővel kapcsolatban az emberek bizonytalanok, ezért félnek. Ezért mennek jósnőkhöz, ezért kutatják, hogy mit hoz a jövő. Mi pedig biztatással, tanácsokkal látjuk el őket a jövővel kapcsolatban: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” Az emberek jövőt és reményt keresnek. És nekünk ez megvan. Szívből hiszem, hogy ha megtanulunk a remény hírvivői lenni, ha megtanulunk kapcsolatokat ápolni, és egy békességes légkört teremtünk azok számára, akiket szeretnék megnyerni az Úrnak, akkor ők fognak odajönni hozzánk, és ők fogják kérni: „Kérlek,  oszd meg velem, ami a szíveden van. Kérlek, beszélj még nekem Jézusról!” Az evangélizációnak nagyon egyszerűnek kéne lenni! Szellemben vajúdunk, imádkozunk lelkek megmeneküléséért, és kapcsolatokat építünk, ápolunk. És mikor felépül egy kapcsolat, bízni fognak bennünk, és a szívük megnyílik felénk.

 

Szeretnélek megkérni titeket, hogy álljatok fel, együtt fogunk imádkozni. A mai napon az Úr kiküldi a reménység nagyköveteit. Olyan embereket, akik a reményt hordozzák az életükben. Szeretném megkérni a dicsőítő csoportot, hogy jöjjön előre. Nem szeretném, ha az evangélizáció csupán egy esemény lenne a számunkra. Ne csak egy olyan tevékenység legyen, amit a következő 3-4 hónapban folytatni fogunk. Hanem azt szeretném, ha eljutnánk oda, hogy értékelni tudnánk a kapcsolatainkat. Tudtátok, hogy az evangélium hirdetése nem is olyan nehéz dolog? Hiszen ti magatok vagytok az evangélium, amit ők olvasnak! Ti vagytok az a Biblia, amit kinyitnak. Szeretnék most imádkozni azokért, akik még nem vezettek senkit az Úrhoz. Nem szeretnélek elítélni titeket. Nagyon sok lelket fogtok behozni Isten Királyságába, de nem kemény munkával. Nem is a szavak számítanak, vagy a kifejezésmódod. Hiszem, hogy Isten kegyelme most itt van, ami ezt lehetővé teszi számotokra. Egy teljesen más korszakban vagyunk most. Hiszem, hogy az emberi szívek nyitva vannak az evangélium felé. Olyan időket élünk, amikor az emberek szíve keresi, kutatja a szellemi dolgokat. Az igazit keresik, ami ott van nálatok.

 

Nemrég tanulmányoztam végig az Apostolok cselekedeteit, és feltűnt, hogy sokszor az történt, hogy nem a prédikátor ment ki, például Péter, hanem Kornélius kérte, hogy menjen el hozzá Péter prédikálni. Nem Pál és Barnabás próbálta levadászni az embereket, hogy prédikálhassanak nekik, hanem az emberek mondták Pálnak őszinte érdeklődéssel, hogy: „Beszélj nekünk többet ezekről a dolgokról.” Magasrangú emberek, helytartók, Agrippa király, Félix, és más magasrangú emberek Pálhoz mentek, és ők mondták, hogy érdekelné őket Pál mondanivalója. „Elmondanád, mi ez az új szekta? Ez a Jézust követő új csoportosulás?” És Pál elment Athénba, és az emberek meghívták őt az Aeropágoszra: „Pál, amiket mondasz, az annyira érdekes és izgalmas, nem tudjuk igazán, mi ez, de beszélj még nekünk erről!” Ilyennek kéne lenni az evangélizációnak. Egyszerűen csak szereted az embereket, és ők azt mondják: „Mondjad még!” Most imádkozni fogok azokért, akik még nem vezettetek senkit az Úrhoz, imádkozni fogok, hogy Isten adja rátok a szeretet különleges kenetét. Ahogy szeretitek az embereket, olyan könnyű lesz számotokra az evangélizáció. Nem kell stresszben lennetek amiatt, hogy hogyan kezdeményezzetek egy beszélgetést, mert olyan gyakran fognak titeket megkérni, hogy mondjátok el a bizonyságotokat. És ezek az emberek már ott vannak, és várnak rátok. Ahogy készültem erre a prédikációra, azt éreztem, hogy rengeteg ember vár arra, hogy meghallhassa az evangéliumot. Szeretném kérni, hogy ha szükséged van erre a kenetre, akkor nyújtsd ki a kezed Isten felé, és kérd Istent: „Istenem, tölts be a Te szereteteddel! Tölts be engem a túlcsordulásig, hogy ez kiáradhasson az életemből, nem a cselekedeteimen keresztül, hanem azáltal, aki vagyok. Mert én az Isten szerelmese vagyok. És ez a szeretet arra indít, hogy szeressek más embereket.”

 

„Jöjj, Szent Szellem! Kend fel a Te gyermekeidet, Uram, a remény üzenetével! Áradjon ki rátok a reménység szelleme, hogy a remény szavait szóljátok. Atyám, köszönöm! A prófétálás szelleme az, hogy vigasztaljatok, építsétek, erősítsétek meg embereket. És erre vagytok elhívva. Ahogy elkezdtek beszélni, Isten vigasztalja az embereket, meggyógyítja őket a múltbeli sebekből, és ti megerősítitek és felépítitek őket a jelen és a jövő feladataira. És reményt adtok számukra. Szent Szellem, jöjj, és tölts be minket, frissíts fel minket. Szeretünk, Téged, Úr Jézus! Köszönjük, Uram!”

 

Szeressétek az embereket csak úgy, önmagukért, és tiszteljétek őket. És ha megnyeritek a szívüket, Krisztushoz tudjátok vezetni őket.

 

„Drága Szent Szellem, mi nem csak térítendő lelkeket szeretünk, hanem a te gyermekeidet! Nemcsak azért érdeklődünk az elveszettek felé, hogy evangélizálhassuk őket, hanem mert ők a te gyermekeid. Szeretünk Téged, Uram! Érintsd meg most a szívünket. Köszönjük, Szent Szellem! Jézus nevében imádkozunk. Ámen!”

Legyen övé minden dicsőség, minden taps!

 

Néhány évvel ezelőtt nagyon lekötött a sok gyülekezeti szolgálat, a bibliaiskola és más szolgálatok, és szinte csak keresztényekkel találkoztam abban az időszakban. Sose tartottam magam egy nagy evangélistának. Eileennek, a feleségemnek ez sokkal természetesebben megy, ő nagyon kifelé forduló, de én magamat nem tartom egy nagy evangélistának. Imádkoztam az Úrhoz: „Uram, látod, mennyire leköt a gyülekezeti szolgálat, és már eddig is nagyon sok volt a dolgom. És én ebben a környezetben érzem magam biztonságban.” És imádkoztam tovább Istenhez, hogy adjon nekem lehetőségeket. Tudjátok, hogy van ez a hétfői esti csoportom, amit már öt vagy hat éve vezetek. Ide nagyon sok még meg nem tért ember jön el hétről hétre. És alkalmam volt megtapasztalni azt, ahogy a leghihetetlenebb módokon emberek üdvösségre jutnak. Olyanok, akik erősen drogoznak, éjszakai klubok tulajdonosai, tetoválóművészek az Úrhoz jönnek. És olyan sokan jönnek. El se tudtam volna képzelni, hogy nekem ilyen feladatom lesz ebben. És ahogy most visszatekintek, az egész olyan természetesen alakult. Nem olyan dolog volt, amiért meg kellett dolgoznom, sőt, nem is gondoltam, hogy van erre ajándékom.

 

Ez életformává vált. Úgy prófétálok embereknek, hogy egyszerűen csak beszélek hozzájuk, nem tudják, hogy én most prófétálok. És azt mondják: Mikor veled beszélgetünk, olyan békességet érzünk. Szeretünk veled beszélgetni. Isten jóakarata biztonságba helyez minket, és az emberek szívét is megnyitja, nemcsak azért, hogy áldást nyerjenek, hanem hogy az Isten királyságát előrevihessük. És olyan helyeken találom magam, ahol életekhez szólhatok. Csak bámulom, milyen nagy dolgokat cselekedett Isten! És ez nemcsak rám vonatkozik, hanem mindnyájunkra! Csak ennyit kell mondanunk: „Uram, kész vagyok. Kész vagyok szeretni az embereket.” És ekkor Isten elvisz téged helyekre, és kinyit előtted emberi szíveket, és te döbbenten veszed tudomásul, ahogy megnyílnak feléd, és azt mondják: „Mondjad még! Beszélj még erről, szeretek veled beszélgetni. Mondjad még!” Hiszem, hogy ez a kenet ránk árad, és nem kemény munka által, hanem örömmel történnek ezek, amint tanulunk átváltozni Krisztus hasonlatosságára. Ezt tette Jézus is: mindenkit szeretett! Szerette a bűnösöket, szerette a farizeusokat. Mindenkit szeretett. Ámen? Halleluja!

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.