Szabadság tanítássorozat

(Bob Hamp)

 

1. Példázat a Királyságról

 

Azt fedeztük fel, hogy az emberek azért keresik és kutatják az igazi szabadság alapját, mert van valami az életükben, amit meg akarnak oldani. Mikor azonban hallják a szabadság alapjával kapcsolatos gondolatainkat, akkor ez úgy tűnhet, mintha semmi köze nem lenne az ő aktuális élethelyzetükhöz. Ezért engedjétek meg, hogy felvázoljam az elkövetkezendő hetekkel kapcsolatos tervünket.

 

Ezúttal két fő célunk van: az egyik, hogy áthelyezzük a figyelmünk középpontját, a másik, hogy megváltozzon a gondolkodásunk avval kapcsolatban, amire figyelünk. Hiszen megtanultuk, hogy ami számunkra a legfontosabb, az fogja meghatározni életünk minden más dolgát. Jézus azt mondta, hogy keressétek először Isten országát és ráadásul minden megadatik néktek. Az emberek nagy része ezt úgy értelmezi, hogy mindenkinek van valami, ami a legfontosabb az életében, aminek a legtöbb figyelmet, időt és gondolatot szenteli. Ez a valami pedig nagyban meghatározza az élet többi területét. Így gyakran előfordul, hogy ha van valakinek valamilyen nehézsége az életében, amitől szeretne persze megszabadulni, akkor legfőképpen arra koncentrál, hogy erre a problémára, ami nyomasztja, minél hamarabb találjon valami megnyugtató megoldást. Ez mindent felülír, ez lesz a legfontosabb az életben. Tegyük fel, ha depresszióval küzd valaki, akkor azt teszi a legfontosabbá az életében. Ha azzal küzdök, hogy ne legyek hirtelen haragú, akkor a haragot teszem a legfontosabbá az életemben. Mit mondott Jézus? „Keressétek először Isten országát és az Ő igazságát.” Ha ezt tesszük, akkor az életünkben mindent Isten királyságának az ereje és jelenléte fog meghatározni és betölteni az életünkben. Hiszem, hogy ennek a tanításnak a végén te is rájössz arra, hogy Isten királyságára és igazságára törekedni mindenek felett nem valami vallásos gyakorlat. Ez sokkal inkább annak az erőteljes megtapasztalását jelenti, ahogy Isten királyságának részeseivé válunk. Ennek fontos része, hogy az életünk dolgait hozzáigazítjuk Isten királyságához, ami sokkal nagyobb, mint mi, ami sokkal nagyobb, mint a mi problémáink vagy küzdelmeink. Szerintem nagyon hasznos, ha azokat a dolgokat, amik fontosak nekünk, bevisszük és hozzáigazítjuk Isten királyságához. Gondolj csak bele! Ha ezt nem teszed meg, akkor az lesz, mint mikor úgy akarod beállítani a tévédet, hogy nincs is bedugva a konnektorba. Csak akkor van értelme elkezdeni beállítani, ha már van benne áram, azaz van ereje működni.

 

Az előttünk álló két nap második legfontosabb témája az a gondolkodásunk. Hogyan gondolkozunk életünk dolgairól? A Példabeszédek könyvében azt találjuk, hogy ahogyan az ember gondolkodik a szívében, olyan az ember. Az agyunk pedig azt mondja, hogy amit az ember gondol a szívében, olyan ő. Ha valami másra szeretnénk gondolni, mint amire eddig, akkor nem kell mást tennünk, mint a régi gondolatot kicserélni az újra. Az a mód, ahogy azonban azt a gondolatot kezeljük vagy feldolgozzuk, az teljesen megváltoztatja magát a gondolatot. Vegyünk erre egy egyszerű példát. Képzeljünk el egy kolbásztöltőt. Amilyen húst rakunk bele, olyan kolbászt kapunk. Ha marhahúst rakunk bele, akkor marhahúsos kolbász jön ki a végén. Ha pedig csirkehúst rakunk bele, akkor csirkehúsos kolbász jön ki a végén. A gondolkodásunk pedig a borítás, azaz, hogy mibe töltjük a húst és a többi hozzávalót. Ahogy látjuk a világot, olyanokká válunk. Az, hogy mit veszünk észre, és mit nem, és az, hogy mit hogyan dolgoz fel az agyunk, ahogy a kolbásztöltő a húst, az fogja meghatározni, hogy milyenek leszünk. Most a legfőbb célunk, hogy segítsünk megváltoztatni a gondolkodásodat, hogy aztán te is segíthess megváltoztatni mások gondolkodását.

 

Azt a szabadságot, amit szeretnénk felfedezni, három különböző irányból kell megközelítenünk.

 

Először is meg kell találnunk a szabadság igazi meghatározását. Mi az igazi szabadság? Ha ugyanis a rossz szabadságot keressük, akkor sose fogjuk megtalálni az igazi szabadságot, bármennyire küzdünk is érte. Fontos tudnunk először is, hogy mi szabadnak lettünk teremtve. Ez pont olyan igazság, mint az, hogy testünk úgy lett megteremtve, hogy kell neki étel, és ha az nincs, akkor éhséget érzünk. Pont ugyanígy van a szabadsággal is, lelkünk vágyik a szabadságra. Ezért az ellenség első stratégiája, hogy a szabadságról egy hamis elképzelést ad. Sok ember a szabadságot a rabság irányából közelíti meg. Ha egy rab úgy gondol a szabadságra, mint a rácsok hiányára, akkor téved, hiszen azok a rácsok egy fontos feladatot teljesítenek, egy jó okkal tették oda őket. Ha úgy gondolunk a szabadságra, mint akármilyen korlát hiányára akkor már tudhatjuk, hogy rossz úton járunk. Lehet, hogy te is úgy gondolsz a szabadságra, mint valamilyen rossz szokás vagy érzelmi állapot nélküli életre, akkor azzal lesz tele a szíved, hogy bárcsak meg tudnám ezt változtatni, bárcsak meg tudnék ettől szabadulni. A Biblia szerinti szabadság ezzel szemben nem valaminek a hiánya, hanem valakinek a jelenléte.

 

Ezt olvashatjuk a Korinthusiakhoz írott levél harmadik fejezetében a 17-es versben: „...ahol pedig az Úr Szelleme (Lelke), ott a szabadság.”

 

Tehát ha eddig azért kerestük a szabadságot, hogy megszabaduljunk valamitől, akkor nemcsak, hogy nem találtuk meg, de a szabadságról alkotott hamis elképzelésünk egyre távolabb visz minket attól, hogy megszabaduljunk a rabságainkból, a bilincseinktől. Ráadásul így egyre távolabb kerülünk attól is, hogy az a valaki jelen legyen az életünkben.  Ahol az Úr Szelleme, ott a szabadság, mondja az Ige. Ezzel kapcsolatban fel kell, hogy tegyük magunknak a kérdést, hogy mennyire van jelen az Úr az életünkben. Hiszen mi, akik újjászülettünk, befogadtuk Őt a szívünkbe megtérésünkkor. De mi a helyzet életünk azon rejtett vagy takargatott részeivel, ahová még nem engedtük be Őt? Ez nagyon fontos, hiszen csak annyira vagyunk szabadok az Ige szerint, amennyire Ő jelen van életünk minden területén. Sokakban élhet az a tévhit, hogy alaposan rendbe kell hoznunk, ki kell takarítanunk a szívünket, hogy Istenhez mehessünk. A valóság viszont az, hogy ez pont fordítva működik.  Előbb kell hozzá jönnünk az egész életünkkel úgy, ahogy van, és ha átadjuk neki magunkat, akkor Ő fogja rendbe tenni és megtisztítani a szívünket és az életünket!

 

A biblikus szabadság második meghatározását a János evangéliuma 8:32-ben találjuk. Itt az áll, hogy megismeritek az igazságot és az majd megszabadít. Az igazság ugyanis nem a tények összessége, hanem azoknál sokkal fontosabb: az, hogy hogyan állunk ahhoz, amit ismerünk. Az egy dolog, amit tudunk, de annál fontosabb, hogy mit kezdünk azzal, amit tudunk. Vegyük például a farizeusokat. Ők nagyon jól ismerték a Bibliát, de ahogy alkalmazták, ahogy megélték a bibliai igazságokat, azzal sok kárt okoztak a körülöttük élőknek is. Ebből is láthatjuk, mennyire fontos, hogy megváltozzon a gondolkodásunk abban a tekintetben, ahogy megéljük a megismert igazságokat. Nem az a fajta igazság fogja megszabadítani az embereket, amikor jól ismerjük a tényeket, és minden biblikus tanítás a helyén van a fejünkben. Annak lesz átütő ereje, amikor Isten szemein keresztül látjuk és tudjuk megérteni, értelmezni a tényeket és a tanításokat. Isten odaadta nekünk a saját gondolkodásmódját. Az 1 Korintus 2:16-ban azt olvashatjuk, hogy a Krisztus értelme van bennünk. Sokszor sajnos mégis a magam módján gondolkodom az Isteni igazságokon. Amikor azonban megtanuljuk Krisztus észjárásával, gondolkodásával látni azokat a dolgokat, amiket már eddig is tudtunk, akkor minden életre fog kelni. Az életet adó igazság ugyanis nem az új dolgok megismerésében rejlik, hanem abban, hogy új szemszögből, Krisztus szemszögéből nézzük az eddig megismert isteni igazságokat. Amikor Istentől kapsz egy kijelentést valamivel kapcsolatban, az nem feltétlenül változtatja meg a körülményeidet, hanem inkább téged változtat meg. Emiatt látod másként ugyanazokat a körülményeket, és ezáltal leszel szabad. Tehát a két fő célunk közül az egyik, hogy szeretnénk megtanítani, mit jelent a mindennapokban törekedni Isten Királyságára, keresni az Isten országát. Higgyétek el, hogy ez nem valamilyen távoli, életidegen vagy megfoghatatlan vallásos gyakorlat. Sokkal inkább úgy kell elképzelni, mint a mindennapi rutin része, az élet velejárója, ami természetes része a hívő életnek. Annak a hívő életnek, amiről eddig szó volt. Ha így törekszel Isten Királyságára, akkor ez erőt fog adni a körülményeid megváltoztatására. A gondolataid és az akaratod meg fogják találni a megoldásokat, amiket keresel, és legfőképpen másként fogod értékelni az életkörülményeidet. Ha neked is az lesz a legfontosabb minden nap, hogy Isten királyságára törekedj, akkor ez már önmagában is akkora segítség lesz, hogy ennek a tanítás sorozatnak a végére már el is fogod felejteni életed melyik területén volt szükséged sürgős segítségre. Hiszen így rájössz, hogy amit már megkaptál Istentől, az több is, mint amire valójában szükséged van.

 

Hadd mutassam be ezt az igazságot még jobban egy példával. Ha szülő vagy, ha van egy gyermeked, gondold most végig, hogy hányszor kér a gyermeked tőled olyat, amiről tudod, hogy rosszat tenne neki. Te, mint szülő inkább azt adod neki, amire tényleg szüksége van, és nem azt amit akar, ugye? Persze lehet, hogy a gyereked azért megpróbál még harcolni azért, hogy az legyen, amit ő akar, sőt még sírhat is, de mindenképpen kifejezi a nemtetszését. A lényeg, hogy nem azt akarja, amire igazán szüksége van, hanem csak az a lényeg, hogy az ő akarata érvényesüljön minden áron.  Ez a hozzáállás, amivel szülőként szembesülünk, nagyon jól megmutatja az óemberi természetünk egy alapvető vonását. Van bennünk valami, ami meg akarja kaparintani a lehető legjobbat mindenből. Isten pedig 99-ből 99 esetben azt adja neked, amire szükséged van. A legnagyobb küzdelmünk nem azzal kapcsolatos, amit már megkaptunk Istentől, hanem, hogy helyesen lássuk azt, hogy mire van igazán szükségünk, és ebből mi az, amit már megkaptunk Istentől. Isten soha sem hagy minket a pácban, és sosem tartja vissza azt, amire tényleg szükségünk van. Persze lehetnek olyan időszakaink az életben, mikor úgy gondoljuk, hogy nem adja meg, amire szükségünk van. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, hogy egy kicsit visszalépünk, és elgondolkozunk azon, hogy hogyan tudunk máshogy tekinteni arra, amit már megkaptunk tőle. Amiről most szó van, az nem hasonlít azokhoz a tantárgyakhoz, amit az iskolában tanultunk. „(Akiben csak a régi, emberi természet él, az nem tudja felfogni) az Isten Szellemétől származó dolgokat(. Számára mindez bolondság. Egyszerűen képtelen megérteni, mivel ezeket) csak a Szent Szellem segítségével lehet megismerni.” 1 Kor 2,14.  Az is fontos, ahogy tanulunk, hiszen az fogja össze a tanultakat. Az iskolában se teheted meg, hogy nem jársz be egy órára, mondván, hogy ezt már tudom. A legfontosabb az az, hogy másként tekints ezentúl életed dolgaira, hogy változzon meg a szemléleted. Mindenki földi gondolkodással születik, azaz először azt tanulja meg, ahogy Isten nélkül kell gondolkodni. De mi oda szeretnénk eljutni, hogy úgy gondolkodjunk, mint Krisztus, azaz szellemi módon.

 

Imádkozzunk! Mennyei Atyánk! Add, hogy a szívünkkel lássunk! Add nekünk a bölcsesség és a kinyilatkoztatás szellemét, mert ha Te akarod, akkor fogjuk látni és megtapasztalni azt az erőt, azt a jóságot, azt a kisugárzást és azt a hatalmat, amit adtál nekünk Jézuson keresztül és mindabban, amit tőled kaptunk! Hiszen a lelkünk ellensége a lábunk alatt hever, mert ő a Te lábad alatt hever. Engedd, hogy lássuk és megtapasztaljuk azt az erőt, amit átnyújtottál nekünk a Te fiadon, Jézuson keresztül. Engedd, hogy megismerjük igazán, amit örököltünk tőled. Mennyei Atyánk! Mi a Te fiaid és lányaid vagyunk. Segíts, hogy a szívünkkel lássunk! Jézus nevében! Ámen!

 

Tehát lássuk az első leckét. Kezdjük egy hasonlattal a mennyei királyságról, amely meg fog ragadni és nem enged el. Ez lesz az előttünk álló négy tanítás háttere. Ez a történet fog legjobban segíteni abban, hogy megértsd a leckék lényegét.

 

Következzen a légtornász példázata, amelyben a mennyei királyságot egy légtornász példázza, aki leesett egy szekérről.

 

Volt egyszer egy csoport légtornász, akiknek nagyon jó hírnevük volt. Olyan kiváló tornászoknak tartották őket, akik emberfeletti produkciókra is képesek voltak. Őket nézve könnyedén az az érzése támadhatott az embernek, hogy még a gravitáció is nekik engedelmeskedett, és nem ők a gravitációnak, mint ahogy a világon élő többi ember. Más szóval nagyon-nagyon erősek, hajlékonyak és ügyesek voltak. Ehhez persze az is hozzájárult, hogy ezekben a családokban több generációra visszamenőleg sok időt fektettek a gyakorlásba. Ennek köszönhetően olyan mutatványokra voltak képesek, amin mindenki csak ámult–bámult és tágra nyílt szemekkel figyelt. Amikor elmentek egy városba fellépni, hosszú sorok kígyóztak a pénztár előtt, hogy láthassák a műsort, ahol sok száj maradt tátva a produkciók láttán. Hogy is kezdődött a főhősünknek a története? A világ legügyesebb férfi és női légtornásza beleszeretett egymásba, megházasodtak, és lett egy gyerekük. Gondoljunk csak bele, mire gondolhatott ez a házaspár, akik mindketten egy rendkívül ügyes családból származtak. Mire lesz majd a gyerekük képes? Lehet, hogy még őket is túlszárnyalja! Talán még az ő álmaiknál is messzebb megy majd!  A házaspár azonban nem volt egyedül ezekkel a gondolatokkal, hiszen az egész cirkuszi csapatnak beindult a fantáziája, és ők is azt kezdték találgatni, hogy mire viszi majd a születendő gyerek. Pont ezért is volt nehéz elszenvedni a tragédiát, ami következett.

 

Történt aztán, hogy ez az újszülött gyermek egyik este, amint éppen utaztak az egyik helyszínről a másikra, az éjszaka közepén valahogy leesett a szekérről. A szülei nem is vették rögtön észre, hiszen aludtak. Csak reggel, mikor az anyuka felébredt, és odanyúlt, ahová lerakta a gyerekét, akkor derült ki, hogy nincs sehol. Ahol a gyereknek kellett volna lenni, csak a takaróját találta. Kétségbeesésében elkezdett sikoltozni az anya a gyerek után. Mintha tört döftek volna a szívébe az anyukának, akkora fájdalom volt a szívébe. Közben a csapat többi tagja is felébredt, és miután megtudták, hogy mi történt, mindenki elkezdte keresni a gyereket eszeveszetten. Sajnos nem találták meg a gyereket, és így mindenkin a szomorúság, a félelem és a kiábrándultság lett úrrá.  

 

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy még az útjuk elején egy gazda és felesége a csoport mögött haladt. A távolság a csoport és a gazda meg a felesége között elég nagy volt ahhoz, hogy ők nem tudták, hogy előttük haladt egy cirkuszi karaván. Ahhoz viszont elég közel haladtak a csoporthoz, hogy megtalálják a takarót az úton, amiből sírás jött. Felvették és akkor derült ki, hogy egy aranyos baba van benne. Körülnéztek, mentek több kilométert előre, de nem találtak senkit. Amikor már a baba biztonságban volt a gazdánál és feleségénél, akkor még a szülei fel sem fedezték, hogy elveszett. Így hát a gazdának és feleségének ez a nap teljesen más felfedezést hozott, mint a baba szüleinek és a cirkuszi csoportnak.

 

A gazda és felesége már több éve éltek együtt házasságban, és bár többször szerettek volna, sajnos nem született gyermekük. Így hát már beletörődtek abba, hogy nekik nem lesz gyermekük, és csak így ketten fognak élni. A gazda a földjüket művelte, míg a felesége otthon dolgozott. Sajnos az évek során egyre jobban megkeményedett a szívük a maguk módján, így a családi légkör egyre fagyosabb lett. A gazda szíve egyre jobban megkövesedett, ezért haragosabb és mérgelődőbb lett, a feleségén pedig egyre jobban úrrá lett az aggodalom és a félelem. Így teltek a napjaik, mikor aztán megtalálták a babát az úton. Arra jutottak, hogy mivel nem derült ki, hogy kié a baba, ezért nekik kell érte felelősséget vállalni, és hazavinni, hogy gondoskodjanak róla. Így is tettek, és otthon be is rendeztek a babának egy szobát. A gazda felesége szinte remegett az égből pottyant babától, és a vele járó hirtelen felelősségtől és változástól, a férje se éppen repesett az örömtől.

 

Álljunk most meg egy kicsit és gondolkozzunk el egy pár kérdésen, mielőtt tovább mennénk:    

 

Mit gondoltok, amikor a légtornász pár babája leesett a szekérről, akkor ő már maga is légtornász volt? Igen. 

 

Miért volt már akkor is légtornász, mikor leesett? Azért, mert a génjei és a származása határozza meg, hogy valójában ő kicsoda, nem pedig az, hogy hol és hogyan született és él, ugye?

 

Következő kérdésem: A gyerek légtornász maradt-e még attól, hogy kiesett a szekérből, aztán a gazda és felesége megtalálták, hazavitték és az ő bölcsőjükbe fektették?  

 

Igen. Miért? Mert a génjei és a származása határozza meg, hogy ő ki valójában és nem az, hogy milyen családban nő fel.  

 

De haladjunk tovább a történetben. Tehát a gyerek szépen növekedett, elkezdett lassan járni is a gazda házaspár otthonában, de már ekkor kezdett rajta megmutatkozni a származása. Egyre világosabb lett, hogy nem mezőgazdasági munkára született, hanem valami másra. Hiszen alig kezdett járni, már rögtön megkereste a lakás legmagasabb pontjait. Már szinte azonnal felmászott az asztalra, és próbálta megragadni a függönyöket. De nem csak azt kereste, hogy milyen magasra tud mászni, hanem, hogy milyen messzire tud jutni, anélkül, hogy földet érne. Nem csoda, hiszen arra született, hogy neki engedelmeskedjen a gravitáció, és nem fordítva. Arra született, hogy ő döntse el, mikor és hol ér földet. Minden energiáját ösztönösen arra fordította, hogy egy jó légtornásszá váljon. Mikor ő felnézett valamilyen magas helyre, gyorsabban kezdett verni a szíve. Vajon mit szólhatott mindehhez a gazda felesége? Bizony, csak egyre jobban kezdte félteni a babát. Minden egyes alkalommal, mikor rajtakapja őt, hogy már megint a függönyön próbál hintázni, egyre jobban úrrá lett rajta a félelem. Ezért ezentúl a gazda felesége mindig csak azon volt, hogy megakadályozza a babát abban, amire igazából született. Ez a kisbaba már két évesen megtanulta azt, hogy ha ő a saját akaratát akarja csinálni, akkor ez bizony rossz az anyukájának. Ráadásul mivel a férje meg akarja az asszonyt óvni, ezért amikor látja, hogy az megijed, a férfi tesz valamit. Legtöbbször rácsap a gyerekre. Tehát mikor a félelem úrrá lesz a gazda feleségén, akkor a gazda jön, és haragosan rendet tesz. Így a gyermek gyakran két tűz között találja magát a szülei érzelmi viharában. Ebből fakadóan pedig már két éves korára rájön, hogy az egész környezete, amiben él, az ellen dolgozik, amire ő teremtve van. 

 

Hadd kérdezzek most újra valamit:

 

Vajon a gyerek még akkor is légtornász marad, ha az egész környezete ellene van?

 

Igen! Hiszen nem a barátságtalan életkörülmények, hanem a gének és a származás határozzák meg igazán, hogy ő kicsoda valójában.

 

A kisgyerek tovább nő és erősödik. Egyre ügyesebben ugrik, mászik és hintázik, és azt is egyre jobban látja, hogy mikor a legjobb mindezeket csinálni. Amikor például tudja, hogy az anyukája nincs ott, akkor aztán mindent kipróbál, amit tud, és azt is, amit nem tud. Egyszer aztán arra jön be az anyukája, hogy éppen nyújtózkodik az asztalon állva, hogy elérjen valamit. Az anyukája ezt látva megijed, leszedi az asztalról, és már ott is terem az apukája. A gyerek szörnyen érzi magát a haragos apukájával és félelemmel teli anyukájával. Valami történik a megszeppent gyermek kicsi szívében: elhatározza, hogy soha nem fog így viselkedni. Végleg el akarja nyomni magában, hogy ő kicsoda valójában.

 

Következő kérdés: Még akkor is légtornász maradt a gyerek, amikor elhatározta, hogy többé nem akar majd ugrálni és veszélyes dolgokat csinálni?

 

Igen! Hiszen nem az határozza meg, hogy kik vagyunk, hogy mi van a szívünkben, hanem a gének és a származásunk.

 

Aztán szépen lassan 10 éves lesz a gyermek, az apukája, a gazda elkezdi elvinni magával a munkájába, hogy megismerje a földművelést. A gyermek ekkorra már elnyomta magában a légtornász ösztöneit. Mostanra már nem akar a függönyökön lógni. Ezért persze elég nagy árat fizetett. Amerre csak néz fákat lát, sziklákat, dombokat és csűröket sok kötéllel. Ekkor megdobban a szíve, és újra azon kezd járni az esze, hogy ki ő valójában. Az apja azonban rászól, hogy figyeljen a munkára, hiszen még sok dolguk van. Hamar rájön a gyerek, hogy ha keményen dolgozik, hogy feltörje a talajt a vetéshez, akkor az apukája büszke rá, és örül neki. Így nem csak azt tanulja meg, hogy kerülheti el a fájdalmas helyzeteket, hanem azt, hogy hogyan kaphat elismerést, ha úgy él, ahogy elvárják tőle mások.

 

Több év telik el így, amikor egy szép napon, mikor éppen kint a földön dolgozik, mikor felnéz és látja, ahogy a feltámadó szél erősen lóbálja egy nagy fa ágait. Ennek hatására újra megdobban a szíve, és nem figyel a szántásra, amit csinál. Az egyik lábával belelép egy gödörbe, az eke azonban megy tovább. Kibicsaklik a bokája, mire meglátja a gazda, hogy mi történt vele. Megkérdezi: „Mi történt veled, fiam?” A gyerek feláll, és próbál úgy tenni, mintha minden rendbe lenne, pedig súlyosan megsérült a bokája. Kitartóan igyekszik újra végezni a munkáját, amit elvárnak tőle, és ezért úgy tesz, mintha nem is fájna semmije.

 

Ahogy aztán telik-múlik az idő, találkozik a környéken élő többi gazda gyerekeivel, akik hamar rájönnek, hogy őt más fából faragták. Nem is tudnak vele úgy beszélni és játszani, mint a többi gyerekkel, hiszen igazából ő sem érzi magát közéjük tartozónak. Nem is csoda, hiszen ha jól emlékszünk a történet elejére, akkor tudjuk, hogy ő egy nagyon tehetséges tornásznak született. Megvan benne a szükséges erő, kitartás, és hajlékonyság ahhoz, hogy dacoljon a gravitációval. Ezeket azonban szinte egész életében elnyomta magában, ezért hát nem a gravitációt akarja uralni, hanem a többi fiút a környéken. Mivel nem csinálhatja azt, amire született, ezért agresszív lesz, és elég rossz hírnévre tesz szert. Így hát kerüli a társaságot, és visszavonul. Idejének nagy részben pedig azon tűnődik, hogy miért lett ilyen élete, és merre van az igazi kiút számára.

 

Egy szép napon aztán olyan dolog történt vele, amit nem tud kiverni a fejéből. De hát így szokott ez lenni, mielőtt valami nagy változás történik az életben. Ahogy az általában lenni szokott, a szülei őt küldték el a boltba, és hazafelé a tekintete megakadt valamin. Észrevette ugyanis, hogy valami újat lát, ami azelőtt nem volt ott. Egy poszterre lett figyelmes, amin egy ember repült a levegőben egy trapézon csüngve. Na, erre aztán nagyot dobbant a szíve. Az is kiderült, hogy ez a tornász csapat hamarosan ellátogat a városba. Persze mindebből nem sokat ért még, csak azt érzi, hogy tűz lobban lángra a szívében. Elhatározza, hogy mindenképpen el kell jutnia ide, hogy megnézze ezeket az embereket. A szülei aztán beleegyeznek, és megígérik neki, hogy ha elvégezte minden munkáját a házon kívül és belül, akkor elviszik, hogy megnézhesse a műsort. Ahogy aztán közeledik a nagy nap, egyre keményebben dolgozik a szüleinek, és az utolsó este már aludni is alig tud. Egyre jobban kezd elhatalmasodni rajta egy bizonyos érzés. Sőt, még álmodik is róla. Álmában megjelenik az a kép, amit a poszteren látott. Látja a trapézt a magasban lévő kötélen, de nem mint egy néző figyeli az eseményeket, hanem ő maga csüng a trapézon, és ugrik, mint ha nem is létezne a gravitáció. 

 

Mikor aztán felébredt, úgy érezte tűz ég a szívében. Gyorsan összekészült, elindultak a szüleivel, és nagy várakozással a szívében leültek a helyükre a nézők között. Már alig várja, hogy elkezdődjön a műsor, de addig is elkezd beszélgetni a tornászokkal. Az anyukája is oda akar menni, hogy a fiával legyen, mikor beszélget a szereplőkkel, de az apukája visszafogja a feleségét. Hadd menjen csak a fiú, és ismerkedjen a tornászokkal. Ahogy a gyerek szülei nézelődnek, észrevesznek egy másik házaspárt, akik bár tornász ruhában vannak, mégsem vesznek részt a műsorban. Ők is a gyereket kezdik figyelni, amint beszél a szereplőkkel, és próbálgatja a tornaszereket. Egyszer csak a tornász házaspárból a férfi odafordul a gazdához, és megkérdezi: „Ez a gyerek a te fiad?” „ Végül is igen.” Válaszolja a gazda. Elkezdenek hát beszélgetni, és kiderül, hogy úgy 17 éve találták a fiút az út szélén, nem is olyan messze innen. Ahogy aztán folyt tovább a beszélgetés, a tornász házaspár elkezdett remegni és sírni. Megkérték a gazdát, hogy mondja el nekik, milyen volt az a takaró, amiben találták a fiút. Mikor aztán meghallották a választ, a tornász anyuka akart mindenáron lemenni a fiú után, mialatt a tornász apuka elkezdte elmondani, hogy mi is történt velük 17 ével ezelőtt. Így hát nem csak azt fedezték fel, hogy ki ez a fiú valójában, hanem egy nagy változás kezdetének is tanúi lehettek. A fiú ugyanis ekkorra már visszament a könnyeikkel küszködő két házaspárhoz és azt mondja: „Anya!” Na, erre aztán mindenki elkezdi mondani a magáét. Először a gazda közli a fiúval, hogy te valójában nem az vagy, akinek gondolod magad, mivel mi sem vagyunk azok, akiknek te gondolsz minket. A fiú erre nagyon összezavarodik, és próbálja megmagyarázni, és kihámozni az igazságot, de az érzelmei teljesen elborítják és elsodorják. Próbálja végiggondolni az életét, de minden másként néz már ki. Aztán lassan, de biztosan ránéz az egyik oldalán álló tornász házaspárra. Egy hosszú pillanat alatt átjárja az a gondolat, hogy valami most végleg megváltozott. Kezd rájönni, hogy milyen új irányt fog venni az élete. Hiszen bár hazamehetne a gazdával és feleségével, és folytathatná azt az életet, amit mindig is élt, de miért tenne ilyet, mikor azzal a párral is hazamehet, akiktől származik. Azokkal is hazamehet és élhet most már, akiken keresztül a világra jött. Szerintetek hogyan döntött?

 

A fiú a gazdára és feleségére nézett és ezt mondta nekik: „Azt az életet ismerem csak, amit veletek éltem, amit tőletek kaptam. Lehet, hogy ez nem olyan volt, mint amiről álmodtam, de én csak ezt ismertem eddig.” Aztán a tornász házaspárra néz és így szól hozzájuk: „Még csak el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet az az élet, amiről beszéltek nekem. Nem is tudom, milyen lehet itt a légtornászok között élni. De legbelül biztosan tudom, és minden porcikám ezt mondja, hogy igaz, amit mondotok, és veletek kell mennem, hogy felfedezzem ezt az életet. Azért, hogy meglássam, hogy amit rólam mondotok, az igaz.

 

Most figyeljetek ide! Jézus, az Isten fia, emberi testet vett fel, és az Ő gyermekei között élt a Földön. Fontos, hogy az elejétől a végéig ismerjük a történetet, különben félreértjük. Ha nem ismerjük az egész történetet, akkor azt hihetjük, hogy Jézus csak azért jött, hogy megnevelje a rendetlenkedőket, és rendbe tegye azoknak az életét, akiknél minden össze van kavarodva, jó életcélt adjon, noszogassa a lustákat, kiokosítsa a tudatlanokat, és így tovább. Ezek a dolgok mind arról szólnak, ahogy Jézus tette, amit tett. Jézus ma is mozgat embereket, tanít embereket, de Ő elsősorban nem ezért jött. Az Ő fő célja, hogy kiszabadítsa magának az Ő fiait és lányait, és adjon nekik lehetőséget arra, hogy rájöjjenek, hogy ők valójában nem azok, akiknek hitték magukat. Hiszen nem a mi földi szüleink találtak ki minket, nem ők teremtettek meg minket. Isten teremtette az egész világegyetemet, így téged is. A te szüleid körülbelül úgy neveltek fel, ahogy a gazda és a felesége felnevelte a légtornász fiút. Mindannyiunk olyan életet éltünk, ami valahogy nem teljesen illett hozzánk. Lehet valami az életedben, ami zavar, ami nem passzol hozzád. Amikor azonban azt az életet éljük, amire teremtettek minket, akkor élünk igazán. Az a nagybetűs élet. Csak sajnos az életkörülményeink és a kapcsolatainkon keresztül a többi ember is egyre csak arra igyekszik, hogy elnyomja az igazi és őszinte gondolatainkat és érzéseinket. Szinte minden arra ösztönöz, hogy nyomjuk el magunkban az igazi énünket. Jézus ezzel szemben azt mondja, hogy Ő azért jött, hogy bővölködő életünk legyen. Itt engedd meg, hogy kiegészítsem egy kicsit Jézus mondatát: „Azért jöttem, hogy a te saját gazdag életedet éljed, ami bővölködik áldásokban.”  Vagy így is mondhatjuk: „Azért jöttem, hogy azt az életet éld, amit már a világ kezdetén neked kitaláltam, és neked adtam!” Az a nap, amikor Jézusnak átadtad az életed és Ő a te megváltód lett, egy új fejezetnek a kezdete az életedben, amiben felfedezheted, hogy ki is vagy valójában.

 

De térjünk csak vissza a történetünkhöz. Tegyük fel, hogy már egy évet élt a fiú a légtornász szüleivel. Egy olyan kijelentést fogok most tenni a fiúról, ami biztos, hogy megráz téged is: Elege lett a fiúnak egy év után a légtornász életből! „Nahát! -- gondolod most te is. -- Ez meg, hogy lehet?” Azt gondolnánk, hogy azzal a tűzzel a szívében, ami égett benne már az első pillanattól fogva, mikor megragadta a trapézt, senki sem tudta volna megállítani. Biztos úgy repült a levegőben, mint aki oda született, és nem is jött le a földre. Csakhogy 17 évet azzal töltött, hogy a földművelést tanulta, és az azzal járó földi életformát. 17 év sok idő, és ez az életforma nagy hatással volt a gondolkozására is. Ez határozta meg a gondolkodását, azt, hogy hogyan látja a dolgokat. Ez formálta a látását. Például rögtön ott van az első ellentmondás: Hogyan tud egy bicegő ember légtornásszá válni? Tehát egy év eltelt az új életéből, és kiderült, hogy ez az élet messze nem olyan, mint amilyennek ő elképzelte. Így hát egyre többször felmerült benne, hogy talán ő nem is légtornásznak született. Amikor nézte a többi légtornász gyereket maga körül, látta, hogy azok milyen ügyesek, de ő, ő bizony sokszor leesik, lehorzsolja a térdét. Egyszerűen úgy érzi, hogy nem tud olyan lenni, mint a többi légtornász gyerek. Ráadásul látta a szüleit is, hogy milyen ügyesen tornáznak ott fent a levegőben, és ez csak egyre azt erősítette benne, hogy ő bizony nem ide való, nem illik ide. Ezért elkezd azon tűnődni, hogy lehet, hogy rosszul döntött, és ő igazából tényleg egy földműves. Lehet, hogy vissza kellene mennie abba az életbe, vetni és aratni, hiszen azt legalább ismeri, abban otthonosan mozog. Azonban az apukája nem engedi, hogy feladja. Folyton csak ezeket mondja neki, amitől sokszor csak ideges lesz, és a falnak tudna menni: „Fiam! Menjél gyakorolni. Itt az idő. Gyakorolnod kell!” meg ilyeneket, hogy: „Fiam! Én szeretlek téged! Amikor leesel, csak álljál fel, és próbáld újra és újra és újra!”

 

A többi légtornász gyerek azonban nem ilyen kedves és megértő vele. Főleg az ő korosztályába tartozó és idősebb gyerekek. Ők ugyanis egész életükben csak hallottak arról a legendás valakiről, aki állítólag születése után elveszett. Aztán hirtelen megjelenik ez a legendás valaki, és még azt sem tudja megcsinálni, amit ők. Ezért aztán rászálltak, és egyre csak piszkálták, hogy: „Látod, még ezt se tudod, meg azt se, amit más tud. Kinek gondolod te magad?” – kérdezték tőle egyre többször. Az volt a céljuk, hogy elvegyék a kedvét a gyakorlástól, és hogy minél többször lássák, ahogy elrontja a mutatványt. Sokszor előfordult az is vele, hogy a nagy fájdalom miatt nem tudott gyakorolni. Már egészen addig eljutott, hogy komolyan elhatározta, visszamegy a farmra a régi  földműves életébe. De a légtornász apukája kitartóan és szívhez szólóan beszélt hozzá, és rendszeresen erősítette lelkileg. Sokszor meg is ölelte, hogy biztosítsa arról, hogy ő így is szereti. A fiú felfedezett egy jó kis helyet, ahová elvonulhatott az emberek elől. Volt ugyanis egy szekér a cirkuszi karavánban, ahol a csapat históriása lakott. Ennél az embernél szinte mindenről volt feljegyzés, hiszen ő részletesen és szorgalmasan rögzített minden eseményt. Ő tudta, hogy ki honnan jött a csapatból, mit csinált, és azt is, hogy pontosan hol és mikor léptek fel egy-egy produkcióval. A fiú szeretett csak úgy belopózni ebbe a szekérbe, és olvasni arról, hogy mi a története ennek a csapatnak, melyik országból jöttek, sőt még az is kiderült számára, hogy melyik királytól kaptak megbízást a munkájuk végzésére. Ezekben a pillanatokban élvezte, hogy egyre többet tud meg a csapatról, és persze azt is, hogy így nem kell a többi gyerekkel együtt lennie, hiszen azok csak folyton megszégyenítik.

 

Egyszer aztán az anyukája észreveszi, hogy sántít. Azt mondja neki, hogy a világ legjobb légtornászai számára kifejlesztettek egy módszert arra, hogy hogyan lehet erősíteni az izmokat és az ínakat. A fiú megkérdezi, az anyukáját, hogy mire gondolt pontosabban. Mire az anyukája elárulja neki, hogy nem másra, mint a bokájára. Így hát a fiú felrakja a lábát, és az anyukája nekilát erősen nyomni egy irányba. Meg is mondja neki, hogy fájni fog, és tényleg nagyon fáj a fiúnak, annyira, hogy szinte már ordítani akar. Erre elmagyarázza neki, hogy „bizony, fiam, azért fáj, mert nem úgy áll, ahogy meg lett teremtve, ahogy állnia kéne. A helyreállítás pedig fájdalmas”. Végül abbahagyja az anyuka, és lerakja a fia lábát. A gyulladás a bokájában enyhül, a bokája pedig kevésbé fáj. A következő héten aztán újra kezelésbe veszi az anyukája. Újra felrakja a lábát a fia, és ez így megy heteken át, amíg a bicegés teljesen eltűnik. Úgy tűnik, mintha ezzel teljesen megoldódott volna a probléma, de mégsem. Hiszen évek óta úgy gondolt magára, mint aki biceg, így látta magát, és eszerint mozgott és viselkedett. Újra kellett gyakorolnia az egészséges mozdulatokat. Sőt, mi több, többé már nem bújhat a kifogás mögé, hogy ő biceg és sántít. Ekkor derül ki, hogy a fizikai korlátnál nagyobb a gondolkodásában lévő korlát. Az, hogy ne egy sánta emberként gondoljon magára, hanem egészségesként. Az anyukája ugyan helyre tudta állítani a bokáját, de a fiúnak magának kellett teljesen megváltoztatni a gondolkodását ezen a területen, hogy meglássa az igazi hasznát a gyógyulásnak, hogy teljesen helyre állhasson az élete. Persze mikor újra nekiáll gyakorolni egyre nagyobb lelkesedéssel, a többi gyerek újra kezdi csúfolni. Erre ő újra a históriás szekérhez kezd járni egyre többször, hogy békére leljen.

 

Egy nap aztán, mikor éppen a csapat történetét olvasta, meglátta egy asszony képét a feljegyzésekben, akinek gyermeke fogan a történet szerint. Hamar felismeri az anyukáját a képen, és ebből rögtön kapcsol, hogy ez bizony róla szól. Eddig a pontig menekülés volt számára az olvasás, míg a születésével kapcsolatos történethez nem ért. Még semmit sem tudott magáról igazán, még alig kezdődött el az élete édesanyja méhében, de a csapat tagjai már olyannyira megörültek az ő érkezésének, hogy ajándékokat hoztak, és áldásokat mondtak az életére. Minél tovább haladt, annál jobban magával ragadta ez a történet, amely róla szólt. Innentől fogva már nem egy menekülést jelentett számára ez a történet, hanem egy ismeretlen valóság felé vonzotta. Egyre jobban kezdett hinni abban, hogy tényleg itt a helye. Most már minden rendben is lett volna, ha az a többi csibész tornász gyerek nem piszkálta volna állandóan. Amikor pedig nem voltak éppen körülötte, akkor is tele volt a feje az ő mondataikkal. Voltak olyan napok, mikor elmenekült a próbák elől, mert félt, és szégyellte magát. Volt egy nap, mikor háromszor egymás után leesett a földre. Persze, ahogy szokott lenni, most is kinevették a gyerekek, az apukája pedig visszaküldte gyakorolni. Mikor viszont nem volt kedve gyakorolni, akkor nem mehetett csak úgy haza, mert akkor kiderült volna, hogy lóg, ezért ilyenkor kint lófrált valahol, amíg haza mehetett.

 

Egyszer aztán, mikor kint üldögélt, hallotta, amit beszélnek a szülei: „Nagyon boldogok vagyunk, hogy velünk él a fiúnk! Ha sose tanul meg ügyesen hintázni a levegőben és a többi mutatványt, akkor sincs semmi baj. Hiszen a szívünk már akkor újra boldog lett, mikor megtaláltuk őt. Elveszett, de előkerült, és így újra teljes lett a család. Hát nem csodálatos?”

 

Testvérem! Hallottál már valaha olyat az életedben, amit a szíved először elutasított, de te mégis akartad? A fiú szívének egyik fele is el akarta tolni magától, amit hallott a szüleitől, a másik fele nagyon is szerette volna örökre megragadni. „Milyen boldogok a szüleim, hogy hazajöttem, és újra velük vagyok” -- jutott eszébe újra a fiúnak.

 

Végül már annyira felzaklatta a szülei beszélgetése, hogy berontott a házba, megragadta az apukáját a gallérjánál fogva, és ezt kérdezte tőle: „Hogy lehetséges ez? Hogyhogy örülsz nekem, mikor én semmit se tudok megcsinálni, amit a többi gyerek, amire szerinted én is képes lennék?” Erre az apja ránéz és így szól hozzá: „Fiam! Én, azért szeretlek, mert a fiam vagy! Mindegy, hogy mit csinálsz, mert ez nem változtat azon, hogy én ki vagyok. Én így is, úgy is az apád maradok, és szeretni foglak!” „De apa! Akkor miért küldesz vissza újra és újra, hogy gyakoroljak, ha ez nem számít neked?” --kérdezi a fia. Ekkor megérti az apa, hogy mi játszódhat  le a fiában, hogy mi az, amin keresztül megy, és így szól: „Fiam! Azt szeretném, hogy ezt ne miattam csináld, ne nekem csináld! Tudod nekem nincs szükségem arra, hogy ügyes legyél azokban a dolgokban, ahhoz, hogy én boldog legyek. Vannak azonban olyan dolgok elrejtve a szívedben, amik sose fognak előjönni, ha nem törekszel eléggé arra, hogy megtaláld őket. Azért küldelek mindig vissza gyakorolni, hogy ráébredj, ki vagy te valójában, és nem azért, hogy én boldog legyek.

 

Erre aztán minden kezdett elhalványodni a fiú körül, amint próbálja begyűrni ezeket a hatalmas kijelentéseket az apjától a szívébe. Ekkor meglát valamit az apja tekintetében, ami eddig nem volt ott. Meglátja benne magát, meglátja benne az arcát, az állát, amint az apja arcát bámulja. Pont úgy, ahogy egy tükörben látja a tükörképét. Hirtelen feláll és kimegy a szobából, elkezd körbe-körbe járkálni, és azon kapja magát, hogy szinte minden megváltozott a fejében és a szívében. Odamegy a gyakorló sátorba, benéz, és senkit sem lát. Már az összes gyerek hazament. Egyszer csak úgy érzi, mintha valami felrobbant volna a mellkasában. Amikor meglátja a magasban lévő drótkötelet, újra magával ragadja az az érzés, ami mindig is hajtotta őt. Újra az uralja, ami régen, mikor a légtornászokra gondolt. Beoson hát a sátorba, és bezárja belülről az ajtót. Elindul fölfelé a létrán és megfogja a trapézt, és csak a játék kedvéért elkezd vele játszani. Most nem kötelességből csinálja, és nem erőlködve, csak úgy szórakozásból. Ezúttal nem azt akarja megtanulni, amit elvileg neki csinálni kéne, hanem elkezd egyszerűen az lenni, aki ő valójában.

 

Három hónap múlva aztán már egy új helyen találjuk a csapatot. Éppen előadás van, a nézőtér tele, és mindenki felfelé néz. Egy fiatal fiú van a figyelem középpontjában, szeme bekötve, egy keze fent a levegőben, feszülten figyel, fülel a trapézra, amint előre és hátra mozogva hasítja a levegőt. Aztán hirtelen, a megfelelő pillanatban, felugrik a levegőbe, és egy kézzel megragadja a trapézt, átpördül rajta, és megragadja a másik kezével is. Végül még háromszor átfordul mielőtt átlibben a másik oldalra a levegőben. Erre mindenki egyszerre elkezd kiáltani örömében és csodálatában. Még a szülei szája is tátva marad, és az egész sátornyi ember elképed azon, amit látott, nem is tudnak az emberek hova lenni bámulatukban, és mindenki őt nézi. Hatalmas dolognak lehettek ugyanis szemtanúi ma. Hiszen nem egy egész sátornyi légtornász elveszett hitét találta meg annak idején a gazda és felesége a baba személyében, hanem egy olyan sátornyi embert találtak meg, akiknek szívében a láng már rég kialudt. Az gyújtotta fel szívükben újra a lángot, hogy ezen a napon láttak valakit maguk közül, aki elérte azt, amire őket is teremtették. Ahogy pedig minél tovább nézték a fiút, egyre jobban észrevették az arckifejezésén, milyen az, mikor valaki teljesen megteszi, amire valójában képes. Milyen érzés az, mikor nem a gravitáció játszik valakivel, hanem ő játszik a gravitációval, mintha madár lenne, nem is ember! Erre a napra mindig is emlékezni fog mindenki, aki szemtanúja volt a nagy eseménynek: így ők is hazamentek, és hozzáfogtak megvalósítani és megélni azt, amire születtek. Voltak, akik elkezdtek köteleken hintázni, és voltak, akiknek ez nem ment, de a folyamat elkezdődött. Voltak, akik újra elkezdtek hangszereken tanulni, ami régen annyi örömöt adott nekik. A fordulat mindenkinél bekövetkezett, hiszen mindannyian visszatértek életük azon pontjához, amikor még hittek az álmaikban. Amikor még hittek abban, hogy azok valóra válnak, hiszen erre születtek. Végül is nem azt látták meg a nagyszerű produkcióban fent a magasban, hogy nekik mivé kellett volna válni, hanem láttak valakit, aki azzá vált, amire teremtették.  

 

Imádkozzunk! Jézus! Köszönjük, hogy visszajöttél a Földre! Ha nem jöttél volna vissza hozzánk, akkor semmi esélyünk nem lett volna. De mivel ezt megtetted, és visszahívtál az igazi családunkba, így lehetővé tetted számunkra, hogy azzá váljunk, akinek te teremtettél minket. Jézus! Látod, hogy sokan közülünk a földhöz ragadtunk, és kificamítottuk a bokánkat. Nem tudunk így téged követni! Sokunknak olyan életkörülmények között kell élni, amik teletömték a fejünket és a szívünket a világ szemétjével. Sokszor már azelőtt belénk kerül a világ szemete, mielőtt megszületünk, és így uralkodik rajtunk már életünk kezdetétől fogva. Jézus! Sokunknak nehéz meglátnia magát azokban a történetekben, amiket te mondtál nekünk, de itt és most kérünk, hogy kezdd el megmutatni nekünk, mindannyiunknak, hogy kinek teremtettél te minket valójában! Urunk, kérünk, hogy mutasd meg, hogy velünk voltál életünk azon pontján is, mikor a légtornász fiúhoz hasonlóan, annyira össze voltunk törve, hogy már próbáltunk úgy tekinteni a sántaságunkra, mint az élet természetes részére! Kérünk, hogy mutasd meg nekünk, hogy milyen hazugságnak hittünk életünknek ebben az időszakában! Kérünk, mutasd meg, hogy te akkor is velünk voltál, amikor az életkörülményeink és a kapcsolataink annyira lenyomtak, hogy szívünk már haldoklott!

 

Milyen hazugságot hittünk el mikor nem láttunk téged? Jézus! Kérünk, mutass rá azokra az időkre az életünkben, amikor a mi kis lelki világunkban felgyülemlett minden szemét és a sötétség birodalma mindent megtett azért, hogy elrabolja az életünkből életünk értelmét! Kérünk, hogy leplezd le a hazugságokat az életünkben, és rakd a helyére a te igazságaidat! Segíts nekünk, hogy ezeket továbbadjuk másoknak is! Köszönjük, hogy felnyitod a lelki szemeinket, és azt mondod, hogy szeretsz minket! A mai naptól fogva kérünk, hogy mutasd meg nekünk a te igazságodat, ami szabaddá tesz minket!  

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.