Szabadság tanítássorozat

(Bob Hamp)

 

2/a. A változás szintjei

 

A fő gondolat a Galata 2:20-ból való: „Krisztussal együtt megfeszíttettem… amely életet pedig most testben élek…” Az a gondolat, hogy egy hívő élete már nem a hívőé többé, hanem azé, akiben hitt. Az ellenség olvassa nekünk a Bibliát, és ha nem vigyázunk, elhiteti velünk, hogy Jézus azért jött el, hogy még keményebben próbálkozzunk, és még jobban teljesítsünk. Mindenki más számára úgy tűnhet, hogy pontosan úgy cselekszel, mint Jézus. Ez a vers azonban egyáltalán nem erről szól. Arról fogunk beszélni, hogy hogyan valósul ez meg az életünkben. Bevezetésképpen hallgassatok meg két történetet.

 

Mikor 16 éves voltam, éppen megszereztem a jogosítványomat, s az életemnek ezen a pontján felhív engem a nagynéném, hogy defektet kapott. Kinn fagyos hideg, ugrok be az autóba, én a megmentő, elmegyek a parkolóba, ahol megtalálom a nagynénémet a defektes gumijával. Kerékkulcsa nincs, nekünk van, megyek oda a nénikémhez, az én kerékkulcsom metrikus, az ő anyacsavarjai nem annyira. Számomra ez nem probléma, mint mondtam, 16 éves vagyok, rászorítom, tekerem teljes erőből. Nemcsak hogy leszedtem az anyacsavarját, négy anyát is tönkretettem a felismerhetetlenségig. A probléma nem az volt, hogy nem elég erőt fejtettem volna ki, hanem hogy nagyon nagy erőt fejtettem ki, de nem a megfelelő szerszámot használtam. Ezt szeretném megértetni veletek: sok jó szándékú, tisztaszívű, újjászületett ember nagyon nagy erőt fejt ki, de nem a megfelelő eszközt használja, és azon tűnődik, hogy amit tesz, az miért nem működik, miért lesz minden egyre rosszabb. A nagynéném esetében az ő problémája már nem a defektes kerék, hanem az én helytelen megoldásom, az az erő, amivel kárt okoztam. Nagyon keményen próbálkozunk, nagyon szorgosan dolgozunk, csak éppen nem a megfelelő eszközökkel, és az az erő, amit kifejtünk a helytelen eszközzel, az általában csak rosszabbá teszi a helyzetet, ellenünk dolgozik, nem pedig a javunkra. Az ellenség ránéz a keresztény közösségre, és azt mondja: „Sose leszel képes rá! Szánalmas vagy.” Mint az akrobata, aki hallotta a gúnyolódást: „Borzasztóan teljesítesz! Neked ez sose fog sikerülni.” Arra próbál rávenni, hogy még nagyobb erővel próbálkozz egy helytelen eszközt használva. De mindnyájunknak meg kell érteni, hogy nem számít, milyen keményen dolgozunk, ha a rossz eszköz van a kezünkben. Az ellenség tönkre akarja tenni a hited anyacsavarjait, hogy meggyőzhessen téged, hogy a kereszténység mindenki más számára működőképes, csak számodra nem. Ha megkísértett valaha ez a gondolat vagy érzés, ez a tanítás segíteni fog átállítani gondolkodásmódodat a hívő ember átalakulási folyamatával kapcsolatban.

 

2. történet

 

Az Isten királysága olyan, mint a bilire szoktatás. A változás öt szintjéről fogunk tanítani. Az a baj, hogy a legtöbb ember helytelenül gondolkodik a szint fogalmáról. Ha hoki játékosok, pékek vagy mérnökök vagyunk, úgy gondolkodunk, hogy a szint lineárisan növekszik -- tehát ha keményebben próbálkozom, jobban teljesítek -- de én nem erről beszélek. A bilire szoktatás példáját használom, hogy a változás öt szintjét meglássátok.

 

Akinek volt valaha kisbabája, tudja, hogy ők pelenkát viselnek, és eljön a pillanat, amikor a pelenkát ki kell cserélni. Tehát kicseréled, aztán megint belekakil vagy belepisil, megint kicseréled, megint belekakil, aztán megint kicseréled. Két-három évig folyamatosan olyan változás történik, ami valójában egyáltalán nem változás, más szóval olyan ez az állandóan változó állapot, hogy igazából semmi sem lesz más: vagy tele van a pelenka, vagy üres.

 

Sokszor így gondolkodunk Jézussal való útjainkkal kapcsolatban is. Rosszat tettem, megyek Jézushoz, Ő tisztába tesz, és egy darabig jó vagyok. Aztán megint megbotlok, Jézushoz jövök, és ő tisztába tesz. Ezzel a tiszta pelenka, piszkos pelenka mentalitással éljük meg a hitünket, hogy Jézus rendbe teszi, amiket mi elrontunk. Ő hajlandó erre, de szeretném, ha megértenétek, és világosan látnátok, hogy Jézus küldetése ennél több volt, mint hogy biztosítsa, hogy ne legyen tele a pelenkánk. Ha volt már valaha kisbabád, akkor átélted azt a két-három évet, mikor kicserélted mindig a pelenkát, de az ismét megtelt. De jön egy áldott pillanat minden szülő életében, melyet bilire szoktatásnak neveznek, s amely olyan változást hoz magával, ami feleslegessé teszi a változás korábbi szintjét.

 

Mikor a változás szintjeiről beszélünk, nem lineáris fejlődésről van szó, ahol minden évben van egy kis javulás az életünkben, hanem olyan értelemben beszélünk a szintekről, hogy minden soron következő szint úrrá lesz az alatta lévő szint problémái felett. Tehát ha ezen a szinten történik a változás, az alatta lévő már nem okoz gondot, és ha ezen a szinten történik, ez uralkodik az alatta lévőn. Ha eljutunk az ötödik szintre, mind a négy szint megváltozhat. Minél feljebb haladunk, annál nagyobb lesz a hatás. Mikor pedig az ötödik szintre jutunk, felfedezzük, hogy ehhez már semmit nem kell hozzátennünk, de ez nem rossz hír, hanem jó hír lesz a számunkra.

 

A változás első szintje a környezetünk (ld. ábra a fejezet végén). Gondolj bele, hogy akármilyen szakaszában is vagy az életednek, az emberi elméd természetes hajlama szerint elégedetlenkedsz: „Bárcsak jobb munkahelyem lenne… Bárcsak itt hagyhatnám a családom, és valahol újra kezdeném valaki jobbal… Talán ha kisebb lenne az orrom…, laposabb lenne a hasam…, átmennék egy másik gyülekezetbe…, elköltöznék egy másik városba…” Az történik itt, hogy az elménk automatikusan a rajtunk kívül álló dolgokra néz, és azt gondolja, ha megváltoztatnánk ezeket a külső dolgokat, akkor minden jól működne az életünkben. Bármerre is megyünk azonban, mi magunk mindig ott leszünk. Ha azt hisszük, hogy a környezetünk megváltozásának bármi köze van a mi szabadulásunkhoz, akkor máris rabjai lettünk ennek a téveszmének. Pál teljes szabadságban ült börtöncellájában, és felsorolhatnánk rengeteg olyan embert, akiket megkínoztak, akik rosszabb körülmények között voltak, amit a legtöbben valaha is átéltünk. Belegondoltak, és rájöttek, hogy a körülményeik közepette szabadok, akár egy náci koncentrációs táborban raboskodtak, akár a Biblia lapjain olvasunk róluk. A körülmények nem tudják meghatározni, hogy szabad vagy-e vagy sem. A szabadság az, amikor azzá a személlyé válsz, akinek Isten teremtett. Meg kell tanulnunk azzá a személlyé válnunk a körülmények ellenére. Számolj le azzal a gondolattal, hogy ha valami külső körülményt megváltoztatok… „ha a szüleim rendesebbek lennének…, ha a gyerekeim nem rosszalkodnának annyit…”. A külső dolgok nem tudnak fogságban tartani. Ha valami külső dolog fogva tart, ki vagy szolgáltatva annak, hogy mit tesz veled, vagy mit nem. Isten nem akarja, hogy ezek áldozata légy. Tehát elindulunk ezen az úton, és felfedezzük, hogy nem a körülményeink határozzák meg a szabadságunkat. De akkor micsoda?

 

Az a leggyakoribb csapda, mikor a viselkedésre nézünk (ld. ábra a fejezet végén). Most már igazán azt érezheted, hogy gyülekezetben vagy, mert a mikrofonos ember a viselkedésedről beszél. Igen, a cselekedetekről akarok beszélni, hogy hogyan gondolkodunk róluk: szabad leszek, ha abbahagyom ezt a cselekedetet, és elkezdem azt a másikat. Most nem a könnyű dolgokról beszélek, hiszen ezzel nem lenne gondunk. Arról beszélek, hogy van olyan viselkedés vagy szokás az életedben, amin szeretnél változtatni, de nehezen megy. Minél jobban próbálsz megváltozni, annál inkább rájössz ezen a szinten, hogy valamit el tudsz érni, de nem azt, amire igazán vágytál. Arról a szintről beszélek, amikor ránézel a viselkedésedre, és ezt mondod: „Jó lenne, ha nem üvöltöznék a gyerekemmel…, nem néznék ilyesmit az interneten…, nem lennék elvetett…” És sorolhatnánk, mi mindent szeretnénk nem csinálni. Közben arra kezdünk rájönni, hogy a cselekedeteink összefüggésben vannak a gondolkodásunkkal és az érzéseinkkel.  Tehát a viselkedésünk a gondolatainkkal és érzéseinkkel egy háromszöget alkot a lelkünkben. Ezt kétféleképpen szeretném leírni.

 

Az első a tapasztalat szintje. Valaki megkérdezi tőlem: „Bob, hogy vagy?” „Jól vagyok.” „Hogy érzed magad?” „Nagyszerűen érzem magam.” „És még mi újság?” „Úgy gondolom, ez minden.” Amikor a viselkedésről, gondolatokról és érzésekről beszélsz, valójában azt a megtapasztalást fejted ki, hogy milyen is vagy te. Önmagad belső kifejeződésének külső megnyilvánulását mondod el. Amikor valamin változtatni próbálunk, felfedezzük, hogy a gondolataink és érzéseink összefüggnek a viselkedésünkkel. Két példát mondok erre. Ki csinált már valaha valami butaságot – ne emeljétek fel a kezeteket! Mit gondolunk ilyenkor? Azt, hogy bután gondolkodunk. Butának gondoljuk magunkat, hiszen valami butaságot csináltunk. Milyennek érezzük magunkat? Butának. És minél butábbnak érezzük magunkat, annál jobban butának is mondjuk magunkat. Van egy fontos kérdés, amit meg kell vizsgálnunk: Ha valami butaságot csináltál, és butának érzed, butának is mondod magad, mi annak az esélye, hogy okosan fogsz cselekedni? Azt látjuk, hogy a lelkünkben ez a háromszög egymást táplálja a változni akarás folyamatában. Tehát ránézek erre a viselkedésre vagy érzésre az életemben, ránézek a körülményekre, és azt mondom, bárcsak másképp lennének a dolgok. Próbálkozom, koncentrálok arra a dologra, de amire koncentrálok, az határozza meg az életemet. Próbálom megváltoztatni a viselkedésemet, de ehhez kapcsolódnak a gondolataim és érzéseim is, és ezek lefelé húznak, mint egy örvény. És minél inkább butának gondolom magam, annál inkább butának érzem magam, és annál inkább bután is cselekszem.

 

Hadd mondjak el egy történetet, egy depressziós asszony történetét. Láthatunk olyan embereket a Bibliában, akiket máshogy neveztek, mint akik később lettek. Például a házasságtörő asszonyra úgy gondolunk, mint házasságtörőre, de abban a pillanatban, amikor Jézussal találkozott, már nem volt többé házasságtörő, csupán a körülmények miatt nevezzük őt így, de többé már nincs megbélyegezve. Tehát volt egy depressziós asszony, odajött hozzám, mert gondok voltak a fiával, és ezt mondta: „Nekem nincs szükségem segítségre, bár depressziós vagyok, de, kérlek, segíts a fiamon. Nekem már úgyis túl késő.” „Isten megmutatta nekem, hogy Krisztus keresztje miatt nincs olyan, hogy túl késő.” Valami a szívemben nem engedte még, hogy a fiáról beszéljek, ezért megkérdeztem: „Miért mondod, hogy túl késő?” „Borzasztó depresszió gyötör, az anyám is depressziós volt, a nagyapám is depressziós volt, nekem már túl késő. Kérlek, segíts a fiamon!” A hölgy úgy élte meg a depressziót, hogy amint reggel felébredt, elkezdte mondani magára, hogy milyen borzasztó ember ő. Vajon hogyan érezte magát ettől? Borzasztóan. Láthatjuk végig ezt a háromszöget. Mivel borzasztóan érezte magát és borzasztó embernek gondolta magát, vajon mit tett? Megfordult az ágyban, betakarózott, és újra elaludt. Közben a férje felkelt, és munkába indult, a gyerekei felkeltek, és iskolába indultak, ő pedig körülbelül délután 1 óráig aludt. Aztán azt mondta magában: „Már megint kudarcot vallottam. Egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok.” És valóban annak is érezte magát, ezért aztán benyúlt a fiókba, kivett egy altatót, és visszaaludt. Hazajött a férje, hazajöttek a gyerekei, vacsorát készítettek maguknak, és megcsinálták a házi feladatot. Az asszony este fél 8-ig vagy 8-ig aludt, aztán felébredt a gyógyszer hatása alól, megragadta a tévé távirányítóját, beosont a hátsó szobába, és rossz tévéműsorokat nézett hajnali 2-ig vagy 3-ig. Másnap ez a körforgás újra megismétlődött, és mikor ezt mesélte nekem, már 11 éve tartott. Értitek, miért mondta, hogy túl késő? Én megértem. Ez az a körforgás, amit úgy jellemzünk, mint tapasztalatunkat. A viselkedés, a gondolatok és érzések, mind arról szólnak, milyen vagyok én.

 

A második mód, ahogy ez a szint jellemezhető, az a test. A lelkigondozás nagy része erre a szintre mutat. Van egy pszichológiai iskola, amit kognitív viselkedési terápiának hívnak. Ez azt jelenti, hogy a gondolataid által jobbá válik a viselkedésed. Ha valaha is próbáltál fogyókúrázni, tudod, hogy a gondolatok általi javulása a viselkedésünknek visszafelé sülhet el. Ugyanúgy, ahogy az én kerékkulcsom a nagynéném számára visszafelé sült el. Ha gondolataidat a viselkedésed irányítására akarod használni, az bizonyos esetekben működhet, de sok esetben visszafelé sül el. Van egy másik iskola, a racionális-emocionális terápia: ha a gondolatod észszerű (racionális), az érzelmed is ésszerű lesz. Legtöbben azonban felismerjük, hogy az észszerűség és az érzelem nem említhető egy napon.

Ez egy igazi csapda a számunkra, melybe ez a gondolatvitel vezet. Ha az elmédet próbálod arra használni, hogy a viselkedésedet irányítsd, és az érzelmeidet alakítsd, az olyan, mintha megragadnád a kezedet, és saját magaddal szkandereznél. Látjátok a problémát? Ha magammal szkanderezek, ki nyer? Én. De az a gond, hogy a vesztes is ki lesz? Én. Ennek a következménye: bűnvallás, jó viselkedés, rossz viselkedés. Tiszta pelenka, piszkos pelenka. Ezzel a gondolkodásmóddal egyszer győzök, egyszer veszítek, hiszen önmagammal szkanderzek. A technikák, amiket bemutattam nektek, azok a saját magunkkal való szkanderezéshez vezetnek, de az igazi dilemma a vallásosság.

 

Mikor az istentiszteletre összegyűlünk, kegyelem által megváltott bűnösök vagyunk, akik megpróbálnak minél jobban viselkedni. Néha sikerül jól viselkednünk, de hála Istennek Jézus a rossz napokon is rendelkezésünkre áll. Nagyjából ebből áll az életünk, és reméljük, kitartunk ebben, míg az Úr vissza nem jön. Nahát, így aztán hívhatjuk az embereket a mi kis klubunkba! Néha boldogok vagyunk, máskor meg szörnyen érezzük magunkat. Meg kell, hogy értsétek ezt a gondolatot: ha szkanderezés folyik, és nem a megfelelő szinten, akkor kárt okozhatunk a saját lelkünknek, mint ahogy én is kárt okoztam a nénikém anyacsavarjaiban. Egy hamis reménységünk van a jó napokon, de magunkat kárhoztatjuk a rossz napokon. És meggyőzzük magunkat, mint a depressziós asszony, hogy ez mindenünk. S valóban, ha úgy gondolod, hogy ez mindened, akkor valóban ez mindened. Azt a nehézséget próbáltam bemutatni, amivel a legtöbben szembesülünk, hogy próbáljuk magunkat rávenni, hogy jobbak legyünk.

 

Ezen a szinten is elmondhatjuk, hogy amint a viselkedés uralkodik a környezet felett, a cselekedeted is hatással van a környezetedre, észrevetted már? Például a házasságodban? Cselekedetünk hatással van a környezetre, és a környezet a viselkedés uralma alatt van. Ezzel nem azt mondom, hogy felelős vagy más emberek döntéseiért, de ahogy cselekszel, az hatással van a körülötted lévő dolgokra. Ülsz az autóban, és azt veszed észre, hogy mindenki más túl lassan vezet. Vagy esetleg te mész túl gyorsan? Az a helyzet, hogy a viselkedésünk hatására kezdjük el nézni a környezetünket, mert nem akarunk szembenézni a viselkedésünkkel, mert nem tudjuk, hogyan kéne megváltozni.

 

A következő szint a képességünk szintje (ld. ábra a fejezet végén). Ezt úgy szoktam jellemezni, hogy a szívedben egy termosztát van beállítva. Ez egy olyan szerkezet, amit egy másik szerkezet irányít, és amit a környezet befolyásol. 22 C fokra állítjuk a termosztátot, és egyre melegebb lesz. Amikor 22 fok fölé kerül a hőmérséklet, egy kapcsoló bekapcsol, és a termosztátot visszaszorítja 22 fokra. A szívünkben lévő termosztát is így működik. Gondoljatok vissza a depressziós hölgyre, hogy mit mondott: „Nekem már késő, én már sose változom meg, sose tudok ettől megszabadulni.” Velünk is előfordulhat, hogy ilyeneket gondolunk magunkról, és mondunk magunkra. Ha ez az állítás ellenkezik azzal, amit Isten mond rólad az Igében, akkor elhitted azt a hazugságot, hogy sose változol meg.

 

Vegyünk erre egy könnyen megfigyelhető, emberi példát. Próbáltál-e már 20 kilót fogyni? Először lefogysz 6-ot, a következő 2 már nehezebben megy le, ezután még 3-at fogysz, de ez már még nehezebb, mert közeledsz afelé a pont felé, amit a termosztát felső határának tartasz. Általában az történik, hogy elérsz egy bizonyos ponthoz, és mint egy gumigyűrű, visszacsapódsz, és az után, hogy 11 kilót fogytál, 14-et hízol, így most 3 kilóval nehezebb vagy. Az a probléma, hogy nem megfelelő eszközt használsz, és nem a megfelelő szinten próbálsz változni. Hasonlóan a kerékkulcs esetéhez, ha rossz szerszámot használunk, kárt okozunk, nem hasznot. Mint a szkanderben erőlködünk, hogy jelentős változás történjen az életünkben, de ezzel csak a kudarcunkat készítjük elő: ahova a termosztát be van állítva, ott megakad, és óriási nyomást gyakorol ránk, hogy ahhoz igazodjunk, amit egész életünkben elhittünk. Mint ahogy emlékeztek a fiatal akrobatára, aki egy évig gyakorolt, egyre keményebben dolgozott, egyre próbált megváltozni, ahogy érezte a nyomást, hogy „én nem tartozom közéjük”. Minél jobban próbálsz szembenézni azokkal a dolgokkal, amik még sose változtak meg, annál nagyobb nyomással találkozol ezen a szinten. Van egy kulcsgondolat: a következő szintre való jutás olyan, mint mikor a biciklin a váltót átváltod. A változás folyamata könnyebb lesz számodra, mert a súly már nem téged nyomaszt, hanem valaki másra tevődött át. Mire odajutunk, meg fogjátok érteni, de szeretném, hogy tudjátok, hogy a képességeink, a korlátaink azok a dolgok, amik meghatározzák a szívünkben, hogy mit tudunk gondolni és érezni. Ezek úgy működnek, mint a termosztát, és bezárnak egyfajta gondolkodásmódba, cselekedetbe és érzésbe, meggyőzve minket arról, hogy sose fog semmi változni. Vagy mégis? Ezt fogjuk hamarosan megvizsgálni.

 

Emlékeztek a depressziós hölgyre? Olyan változás történt az életében, ami már a változás következő szintje. Az első négy szinttel ez összefügg. A mikor eljutunk az ötödik szintre, felismerjük, hogy ehhez egy másik személyre is szükség lesz. Ez a mostani, negyedik szint a meggyőződés szintje. Különbség van a meggyőződés és a gondolatok között. A gondolatok az elménkben laknak, általában szóban meg tudjuk fogalmazni őket: „Ma elmegyek a boltba.” Ez tudatos, el tudjuk mondani másoknak, itt a fejünkben lakik, és viszonylag könnyen meg is változtatható; vannak, akik könnyen meggondolják magukat.

 

Most beszéljünk a meggyőződésről (ld. ábra a fejezet végén). Ez itt a szívünkben lakozik, általában nem tudatos, nincs szavunk rá, inkább egyfajta érzület kötődik hozzá. Sokszor ismétlődő tapasztalatokhoz kapcsolódik, és azért tűnik igaznak, mert olyan sokszor megismétlődött már. Vagy tragikus, erőteljes, meghatározó eseményekhez köthető. Mivel megtapasztaltuk, meg vagyunk róla győződve, hogy igaz.

 

Például: „Csúnya vagyok… Sose fog senki szeretni… Mindig el fognak utasítani… Istennek is elege van belőlem… Soha nem is szeretett igazán…” Ezek a meggyőződések, hiedelmek a szívünkben elrejtve léteznek, mégis, ahogy korábban mondtuk, ahogy az ember gondolkodik szívében, olyan ő. Nem az elméd határozza meg a tapasztalataidat, hanem a szíved. Minden féltett dolognak jobban őrizd meg szíved, mert abból indul ki minden élet. Honnan indul ki az élet? Nem az elménkből, hanem a szívünkből. Ezért olyan nehéz leírni, milyen a meggyőződés, mert nemcsak a szívedben van, hanem körülveszi a szívedet. Olyan, mint egy kontaktlencse a szíveden, amin keresztül látod a megtapasztalásokat: mire a szívedbe érnek, már átmentek ezen a meggyőződésen. Mikor fiatal ember voltam, az apám nem igazán kötődött hozzám, eléggé távolságtartó volt. Minél jobban kerestem a kapcsolatot vele, annál jobban éreztem az elutasítást. Ezért az történt, hogy kialakítottam ezt a kontaktlencsét a szívemen, hogy „az emberek mindig elutasítanak.” Aztán mi történik, mikor közeledek valaki felé? Mivel kissé elfordítom a fejem, azt gondolja: „Hát, ennek az embernek meg mi baja?” Ő azt gondolja, furcsán viselkedek, mivel már előre úgy gondoltam, hogy el fog utasítani. Erre azt kérdezi: „Mi újság?” Erre bepánikolok: „Nem tudom.” Már eleve úgy érzékeltem, hogy el leszek utasítva. Minél több hatás ér, annál inkább elutasításként élem meg, és hamarosan abban a tudatban távozom, hogy ez az ember engem elutasított. Önmagát beteljesítő jóslattá válik, hogy amit igaznak tartunk, az újra és újra megismétlődik az életünkben a meggyőződésünk miatt. Ahogy az ember gondolkodik szívében, olyan ő. A meggyőződések saját magukat teljesítik be tapasztalataim szerint. Mikor az emberek jönnek a szolgálatunkhoz segítségért, és mondjuk nekik, hogy „Egy hazugságban hiszel”, ők azt mondják: „Nem, ez nem hazugság, ez igaz.” És beszámolnak arról, amit én is megtapasztaltam.

 

A depressziós hölgy elmesélte nekem ezt a 11 éves körforgást. Azt mondta, hívő, ezért elővettem a Bibliát, és megkértem, mutassa meg nekem, hogy hol van megírva, hogy mindig depressziós lesz. Fogta a Bibliát, ledobta az asztalra, és azt mondta: „Tudom, hogy ez sehol nincs a Bibliában, mégis ezt tapasztalom az elmúlt 11 évben. De egyszerűen nem tudok mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy amit a Biblia mond, és amit tapasztalok, egyáltalán nem egyezik.” Kezemben volt egy lista igeversekkel, melyek a velünk kapcsolatos igazságokról szólnak. Ezek a versek újra és újra elmondják nekünk, amit Isten kijelent azokról az emberekről, akiket Ő teremtett és megváltott. Odaadtam neki a listát az igeversekről, és azt mondtam neki: „Nézd meg ezt! Kérd meg Istent, hogy mondja el neked az ezen a papíron található igeverseket!” Honnan származik a hit? Hallásból. Nem azt mondtam neki, hogy olvassa el, és vallja meg, hanem hogy figyeljen, és hallja meg. Először csak némán nézte a verseket. Az első ez volt: „Krisztusban új teremtés vagyok.” Olvasott tovább: „Mindenre van erőm a Krisztusban…” „Krisztussal együtt megfeszíttettem…” És csak hallgatta, hallgatta, és valami átváltozott benne, mire a lista végére ért, ledobta a papírt, és ezt mondta: „Ez igaz rám! Hogy lehet, hogy ezt eddig senki se mondta?” Valami megváltozott az arcán, a szemében, még a testtartása is megváltozott, most lett először igazán izgatott. „Most Isten szólt hozzád. Folytasd ezt tovább, hallgasd tovább Isten hangját és gyere vissza két hét múlva!”

 

Két hét eltelt, de nem jött. Felhívtam, felvette a telefont: „Oh, Bob, Te vagy az? Mára volt megbeszélve, hogy találkozunk? Jaj, teljesen elfelejtettem! A garázst takarítom.” Még mindig nem értettem. „Hogy-hogy a garázst takarítod?” „Az elmúlt 11 évet ágyban töltöttem. Az elmúlt két hetet így azzal töltöttem, hogy a 11 év alatt összegyűlt lomokat kiselejtezzem. Jövő héten menjek be? De miért?” „Hogy nehogy újra rád törjön a depresszió.” „Én már nem leszek többé depressziós.” „Honnan tudod?” „Isten mondta nekem.” Tudjátok, ami őt megváltoztatta azon a napon, az nem az, amiben hitt, hanem a hit forrása. Attól a naptól fogva nem a tapasztalata volt számára az igazság forrása, hanem Isten hangja, aki Igéjében elmondja, mi az igazság ővele kapcsolatban. Ugyanaz az Isten, aki szavával teremtette a Világmindenséget, új teremtéssé tette őt aznap, aki nemcsak újjászületett, hanem most már meg is gyógyult. Isten szavának meghallása átváltoztatja szívünk tartalmát. Az információ a gondolatainkat változtatja meg, Isten kijelentése pedig a meggyőződésünket. A hölgy számára nem az igeversek elolvasása, hanem az élő és ható, teremtő hatalmú Isten szava volt az, amely valóban átváltoztatta abban a pillanatban, és a következő két héten is. Egyébként összefutottam vele nyolc évvel később egy boltban, ahol mosollyal az arcán pakolta tele a bevásárlókocsit, mivel vendégeket várt. Isten továbbra is beszél hozzá újra meg újra az új teremtésről egész életén át.

 

Két különböző meggyőződéstípust kell megvizsgálnunk: nem igazán az elménk gondolata a lényeges, hanem hogy mit hiszünk Istenről és önmagunkról a szívünkben. Keresztény országnak mondjuk magunkat, és ha egy keresztény országban megkérdezik az embereket, hogy hisznek-e Istenben, akkor lesznek, akik igennel, és lesznek, akik nemmel válaszolnak. De tulajdonképpen nem is így kellene feltenni a kérdést. Nem azt kell megkérdeznünk önmagunktól, hogy hiszünk-e Istenben, hanem hogy mit hiszünk Istennel kapcsolatban, mert amit hiszünk Istennel kapcsolatban, az formálja szívünkön a lencsét. A szívünk tartalma határozza meg, hogy hogyan reagálunk Isten közeledésére, és aztán hogyan látjuk önmagunkat, hiszen az Ő képmására teremtett minket. Amit a művészről hiszel, az összefügg azzal, amit az alkotásáról hiszel. Ha akarod, ha nem, amit Istennel kapcsolatban hiszel, és amit önmagaddal kapcsolatban hiszel, összefügg. És ez egy csapdává is válhat, mint mikor egy 16 éves fiatalember azt mondta nekem: „Úgy örülök, hogy elment az apám.” „Ritkán hallok ilyet. Mondd el, miről is beszélsz.” „Amikor apám hazajött, az egész ház megváltozott, olyan nagy lett mindig a feszültség. Ha éppen nem volt dühös, lábujjhegyen jártunk és mindenre ügyeltünk, csak fel ne dühítsük valamivel. Tehát az egész ház megváltozott, mikor ő ott volt.” Figyeljetek, Isten háza a mi testünk. Nemcsak a gyülekezet Isten háza. Az ő teremtésében (házában) élünk. Ha szívünk mélyén abban hiszünk, hogy Isten egy kegyetlen, morgós vénember, aki alig várja, hogy felpofozhasson, akkor félelemben és nyugtalanságban éljünk az életünket, mert nem úgy látjuk Őt, mint bizonyos segítség a nyomorúságban, nem úgy látjuk, mint menedék és erős torony, hanem mint olyasvalakit, akitől félni kell. Általában erről nem tudunk, hiszen ez nem tudatos, de így élünk, ilyen meggyőződéseket rejtegetve szívünk mélyén, és nem értjük, miért nincs bensőséges kapcsolatunk Istennel.

 

Hallgassatok meg még egy magyarázatot a meggyőződéssel és gondolatokkal kapcsolatban. Mi keresztények tudunk bizonyos dolgokat, amiket nem is igazán tudunk. Mindnyájan tudjuk, hogy Isten szeret minket. 100-ból 99-szer ezzel a gondolattal ébredünk, azzal az erős érzéssel, hogy a világegyetem alkotója ott áll mellettünk. Meg vagyunk győződve arról, hogy Ő velünk akar járni ezen a napon is, hogy szeret minket, nem gyűlöl, és velünk van, nem ellenünk. Tudjuk ezeket a bensőnk legmélyén, és mikor rosszra fordulnak a dolgok, akkor is békességünk van, mert Ő hatalmasabb minden külső körülménynél. Így van ez, mikor elhisszük, hogy Isten szeret minket.

 

De ha úgy gondolunk a János 3:16-ra, hogy igen, ezt Isten írta, de igazán mégse kedvel engem. Persze ez nem igaz, de a szívünkben ez a hiedelem él, mivel önmagunkat nem kedveljük, és ezt kivetítjük Istenre. Így mivel magunkat nem szeretjük, elhisszük, hogy Isten sem szeret minket, és Istent egy haragvó Istenként kezdjük megtapasztalni, nem mintha valóban ilyen lenne, hanem mert ahogy az ember gondolkodik szívében, olyan ő. Tudjuk a fejünkben az igeverset, de minden reggel úgy ébredünk, hogy félünk időt tölteni Vele, inkább elkerüljük Őt, nem töltünk időt Vele a napunk kezdetén. Mivel egy teljesen helytelen képünk van Őróla, nincs, ami odavonzzon minket Hozzá. És most nem a gondolatokról beszélek, hanem hogy mi van itt a szívedben. Mi az, ami odavisz téged a legjobb barátodhoz vagy a szerelmedhez? Mondod ilyenkor, hogy mennem kell hozzá, és muszáj lesz fél órát vele töltenem? Nem, hanem alig várod már, hogy időt töltsetek együtt, hogy beszélgessetek. Nem az a probléma, hogy az akaraterőd nem elég erős ahhoz, hogy Istennel időt tölts, hanem az a probléma, hogy amit Ővele kapcsolatban hiszel, az nagyon különbözik attól, amit valójában az Újszövetségben látunk. Jézus szeretett időt tölteni a zűrös emberekkel. Amikor ezek a zűrös embereknek a szívében áttört a fenntartás Jézussal kapcsolatban, ők is szerettek időt tölteni Vele. Elmentek Vele ebédelni, elmentek Vele menyegzőbe, egész tömegek gyűltek össze, mert vonzónak tartották Őt. Amit a szívünkben Istenről hiszünk, az jobban meghatározza iránta való viszonyulásunkat, mint az akaraterőnk.

 

Az önmagunkkal kapcsolatos meggyőződésünk a tapasztalatainkon alapul. A depressziós hölgy 11 éven át tartó tapasztalatai azt mondták, hogy „Ez vagy te”. Abban a pillanatban, ahogy képes volt más módon látni önmagát, hosszantartó küszködése örökre véget ért.

 

Példázat: A mennyek országa olyan, mint egy plüssjáték. Megveszed 5.95 vagy 6.95 dollárért, aztán eladod az interneten 150-ért. Körülbelül 25 cent az előállítási költsége, de ha egy boltost kérdezel, 5.95 dollár az ára. Én személyesen ismerik viszont valakit, aki 1000 dollárt fizetett egy bizonyos fajta, egy bizonyos színű játékért. Akkor mennyi az értéke? Néha nem a megfelelő kérdést tesszük fel. Nem az a valódi kérdés, hogy mennyit ér, hanem hogy kitől kérdezed. Ha a gyártótól kérdezed, ugyanaz az 1000 dolláros játék 25 centet ér, ha a boltost kérdezed, ugyanaz az 1000 dolláros játék 5.95 dollárt ér, de ha attól a kislánytól kérdezed, aki megvette, a játék 1000 dollárt ér.

 

És miben hasonlít ez a mennyek országára? Ha megkérdezzük, mennyit ér az ember, nem biztos, hogy a megfelelő személyt kérdezzük. Például egy biológus azt mondaná 1.39 dollárt ér: egy kis víz, egy kis szén, leszűkíti az értékünket azokra az elemekre, amiből az emberi test felépül. Ha egy kulturális szakértőt kérdeznénk meg, ő megkérdezné, milyen autóval jársz, kikkel barátkozol, hol laksz, milyen tapasztalatokkal rendelkezel. A kultúrád határozza meg az értékedet, az mondja meg, ki vagy, és az értékedet azok a válaszok határozzák meg, amiket ezekre a kérdésekre adtál. Én személyesen ismerek egy Istent, aki olyan árat adott érted, amely dollárban nem kifejezhető. Mi az értékünk? 1.39 dollár vagy felbecsülhetetlen? Nem az a kérdés, hogy mennyit érünk, hanem hogy kinek engedjük meg, hogy a mi értékünket felbecsülje. Ha a biológust kérdezed, a fogantatás gyümölcse csupán 1.39 dollár értékű test, nem olyan értékes, ki lehet dobni a szemétdombra. Ha viszont Istent kérdezzük, akinek szavára minden teremtmény előállt, aki az anyaméhben szerkesztette egybe őket, és teremtette őket, hogy akaratát megvalósítsák a földön, Ő rátok néz, és azt mondja: „Mindnyájan olyan gyönyörűek, olyan különlegesek vagytok”. Az értéketek nem arra alapul, amit a biológus vagy a kulturális szakértő mond, hanem arra, amit az a Személy mond, aki megteremtett titeket, és kifizette az árat, hogy megváltson, és a családjába fogadjon.

 

És eljutottunk az ötödik szintre (ld. ábra a fejezet végén). Négy szintet meg tudsz változtatni, ahogy Isten partnerévé válsz a meggyőződés szintjén; a szíved tartalma, a szíveden a lencse megváltozik. Ahogy meghallod Isten hangját a tanításon keresztül, a Szent Szellemen keresztül, megváltozik szíveden a kontaktlencse. Ez a következő szint egy kicsit problémás lesz. Az 1 Mózes 3-ban Ádám és Éva elbukott, és ezáltal elvágta az utat az ötödik szint és a többi négy szint között.

 

Az identitás szintje Isten szívének az a tervrajza, ami szerint megalkotott titeket. Nem az számít, hogy érezted magad egész életedben, nem is az, hogy mit mondogattál mindig önmagadról, hanem a tervrajza az örökké jóságos Istennek, aki azt mondta: „Be fogom tölteni a világot az én természetem képviselőivel, betöltelek téged különböző tulajdonságokkal, és mikor betöltöm a világot emberekkel, akik be vannak töltve az én természetemmel, ők összegyűlnek, és kiábrázolják Isten képét. És ebben van ebből is egy kicsi, meg abból is egy kicsi, meg amabból is egy kicsi, s így Krisztus Teste előáll. Az Isten gondolataiból származó igazság, nem a tapasztalataidból származó igazság az, amit megismersz, és ami megszabadít. Ahogy elkezdjük meglátni, mi volt Isten szívében, mikor minket összekötött, mi volt az Ő fejében, mikor minket megálmodott, már nemcsak látjuk, hanem egyet is értünk vele, akkor ez az az igazság  megszabadít.

 

Egy másik igaz történet. Mielőtt a Gateway gyülekezetbe jöttem, lelkigondozói szolgálatot folytattam, 20 évvel ezelőtt az első gyakornoki évemben. Tehát ott dolgoztam egy klinikán, teljesen új voltam ott. Egy nap ahogy az autómban ülve mentem be dolgozni, látom, hogy jön valaki az utcán, aki látszólag nő, de olyan a testtartása, mint egy férfinak, és elég morcosnak tűnik. Nekem kellett vele foglalkoznom. Az első hónap olyan volt, mint valami birkózás, úgy járt, mint egy férfi, egy mérges, erőszakos férfi, erőszakos volt mindenkivel, aki kedves próbált lenni hozzá, különösen a nőkkel. Ahogy többet beszélgettünk, kiderült, hogy erősen drogozik és alkoholizál, sok mindent átbeszéltünk, a haragjából jóval lejjebb adott.

 

Egy nap elhatároztam, hogy szembesítem őt a nagy hazugsággal. Ránéztem, és azt mondtam: „Tudod, hogy Isten téged nőnek teremtett?” Mint mondtam, a haragja addigra lejjebb hagyott, de abban a pillanatban felgerjedt, elvörösödött az arca, és azt mondta: „A nők gyengék. A nőket bántják, de engem nem fognak!” Elképzelhetitek, mi mindenen mehetett keresztül gyerekkorában, a férfi családtagjai és rokonai mindenféle szörnyűséget követtek el ellene. Az anyja tudott erről, de úgy tett, mint aki nem lát, nem hall semmit. Ez a lány pedig egy kontaktlencsét rakott a szívére, azt mondva, hogy „a nők gyengék, a nők áldozatokká válnak, de én nem leszek az”. Az ellene elkövetett dolgokat a nőiességével hozta összefüggésbe, ezért élt ilyen férfias, dühös, mindenkit eltaszító életet. Mivel elhitte ezt a hazugságot, rátette a kontaktlencsét a szívére. Próbáltam segíteni rajta, ahogy tudtam, és lecsipkedni ebből a kontaktlencséből, ebből a hiedelemből. Elkezdtem mondogatni neki, hogy „Te biológiai értelemben igenis nő vagy, és nem azért bántottak téged, mert nő vagy, hanem mert ezek beteges emberek voltak. Ezek az emberek most már vagy meghaltak, vagy több ezer kilométerre vannak innen. Te is ismersz olyan nőket, akik erősek, de mégis nőiesek…” Minden oldalról próbáltam megfúrni ezt a hazugságot, hogy végre összedőljön.

 

Aztán egy nap csörgött a telefonom, és felvettem. „Bob, Te vagy az? Itt vagyok a munkahelyemen, és valami különös dolog történt velem. Ahogy dolgoztam, valami furcsát éreztem, kimentem a mosdóba, és észrevettem, hogy megjött a havi vérzésem.” „Jó, de miért is mondod ezt most nekem?” „Mert 36 éves vagyok, de még soha nem volt havi vérzésem.” Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket. Nem a hitelveink szabadítanak meg, hanem Isten elméjében az a kreatív tervrajz, mely szerint hatalma szavával létrehozott téged édesanyád méhében. És a mai napig e tervrajz ellen hadakozás folyik, ami visszatarthat attól, hogy pontosan az légy, akinek Isten teremtett. Ki nyeri meg ezt a harcot? Az igazság az, hogy Isten ezt a hölgyet kezdettől nőnek alkotta, de a Sátán hadakozott az ő nőiessége ellen, és azon a napon valami annyira megváltozott benne a meggyőződés szintjén, hogy az ő testi szervei is működni kezdtek. Nem imádkoztam érte kézrátétellel, nem mondtam, hogy „Jézus nevében gyógyulj meg!” Az történt, hogy az igazság bombái valamit olyan mélyen változtattak meg benne, hogy ennek kifejeződéseként a nőiességének a biológiai megnyilvánulása is beindult. A következő hónapokban és években még lágyabbá vált ez a lány, olyan ápolt lett, mint még soha azelőtt. Ami a testében történt, az annak kifejeződése volt, ami a szívében történt. Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket. Úgy, mint az akrobatát. Isten egy folyamatot indított el az életedben, amelyben helyre akar állítani téged, hogy meglásd önmagad az Ő történetében, az Ő családjában. Meg akarja mutatni azokat a hazugságokat, amelyeket elhittél önmagaddal kapcsolatban és Ővele kapcsolatban, méghozzá olyan erőteljes módon, hogy mikor felkelsz egy nap, azt veszed majd észre, hogy valami teljesen megváltozott.

 

Imádkozzunk: „Atyám, Te jó vagy, és semmi se tudja megakadályozni a Te tervedet. A Te szavad teremtett meg minket, és alkotott meg anyánk méhében. Te azért harcolsz, hogy helyreállíts minket, hogy teljesen olyanok legyünk, amilyennek megalkottál. És Te legyőzöl minden akadályt, Uram, ahogy meghalljuk szavad, hogy mi az igazság Rólad és mi az igazság önmagunkról. Segíts meglátnunk ezt, Jézus nevében.”

 

Szeretném, hogy megértenétek, hogy az első négy szintet mindnyájan tudjuk többé-kevésbé befolyásolni, de ezt az ötödik szintet, Isten elméjében a tervrajzot, csak Isten határozza meg. Ahogy ezekről beszélni fogunk, az nagy megkönnyebbülés lesz számotokra. A téma, amiről most beszélni fogunk, arról a gyülekezetekben vagy túl keveset, vagy túl sokat, vagy teljesen helytelenül beszélnek. A bűnről szeretnék beszélni.

 

Amikor a bűnről beszélünk és a változás szintjeiről, általában úgy gondolunk a bűnre, mint viselkedés, gondolat és érzés. Ezt a második szinttel hozzuk összefüggésbe, a változás legkevésbé hatékony szintjével. Sokszor ezen a szinten próbáljuk megközelíteni, és csak önmagunkkal szkanderezünk. Ezen az alkalmon és a következőn is Isten királyságáról lesz szó. Beszélünk majd az emberiség állapotáról, és hogy miért jött el Jézus. Most csak annyit szeretnék elmondani, hogy a bűnt sokszor helytelenül határozzuk meg. Ha helytelenül határozzuk meg, hogy mi a bűn akkor kétféle csapdába eshetünk. Ha úgy határozzuk meg a bűnt, mint viselkedés, gondolat vagy érzés, esetleg viselkedések, gondolatok és érzések sorozata, valami, amit meg kellet volna tennem, de nem tettem, vagy amit nem lett volna szabad megtennem, de mégis megtettem, vagy valami, amit éreztem, de jobb lett volna nem érezni… ha ezt tesszük, kétféle csapdába esünk.

 

Ha a bűnt viselkedési problémának tekintjük, akkor viselkedési szinten próbáljuk megoldani. Változtatunk a viselkedésünkön, próbálunk Isten kedvében járni olyan cselekedetekkel, amit Ő nem helytelenít. Az önmagunkkal való szkanderezésben visszatérünk a tiszta pelenka, piszkos pelenka esetéhez. Más szóval egy viselkedési problémát úgy próbálunk megváltoztatni, hogy egyszerűen csak változtatunk rajta. Apró tévedésnek tűnik, de folyton gondot okoz, ahogy azt mondják az emberek, ez bűn, ezért én emezt teszem, és megoldódik.

 

A második csapda egy kicsit bonyolultabb. Ha úgy beszélünk a bűnről, mint csupán viselkedésről, akkor csak a probléma egy részére kérjük Isten megoldását. Olyan ez, mintha rákosak lennénk, és fájdalomcsillapítót vennénk be rá. Mikor Istenhez visszük a viselkedési problémánkat, valójában azt visszük Őelé, ami a probléma legkisebb része, de végül is a kereszthez visszük, ami Isten megoldása a bűnre Jézus halála és feltámadása által. Tehát mikor elé hozzuk a viselkedésünket, ezt mondjuk: „Uram, rosszul viselkedtem, köszönöm, hogy meghaltál a kereszten az én viselkedésem miatt. Most, hogy megbocsátottad nekem a helytelen viselkedésemet, tudom, hogy Jézus feltámadása által erőt adsz, hogy jól tudjak viselkedni.” Ez a felfogás nem téves, csupán hiányos. Az igaz, hogy Jézus eljött, hogy bűnös viselkedésünkért a büntetést magára vállalva meghaljon, és az is igaz, hogy a feltámadása erőt ad, hogy újfajta módon tudjunk viselkedni. A gond az, hogy nem a viselkedés a probléma, a viselkedés csak a probléma gyümölcse. Tehát amikor a viselkedésünket visszük Jézushoz, minden ilyen alkalommal csak a múltunkat visszük oda, nekünk viszont a jelenben és a jövőben van szükségünk a segítségre.

 

Például, tegyük fel, hogy van egy borzasztó rossz szokásom: autókat lopok. Mindig, mikor egy újabb autót ellopok, Jézushoz megyek, és azt mondom: „Sajnálom, Jézus, már megint elbuktam, kérlek, bocsásd meg nekem, és adj erőt legyőzni ezt a rossz szokást.” Milyen igeidőt használtam az előző mondatban? Múlt időt, mivel a bűnre mint viselkedésre gondolok, ezért csak azt tudom Jézus elé vinni, amit már elkövettem. Tehát a segítséget a múltammal kapcsolatban kaptam, de én a jelenben élek, és a jövő felé megyek. Tehát ha a bűnt csak viselkedési szinten határozzuk meg, nem kapunk igazán segítséget, nem tapaszaljuk a kereszt és a feltámadás erejét ott, ahol a legnagyobb szükségünk lenne rá, vagyis most, ebben a pillanatban vagy holnap reggel, mikor az autód ott áll éppen a felhajtón, és én éppen arra járok. Nézegetem, „De szép autó! Az ajtó nincs bezárva, a motor is megy. Mi lenne, ha beülnék, és eljönnék a konferenciára, hogy a szabadságról tanítsak?” Na, ilyenkor van legnagyobb szükségem a kereszt és a feltámadás erejére! Ideje visszatérnünk a bűn biblikusabb meghatározásához. Ez nem a viselkedésről szól, a probléma nagyobb, sokkal nagyobb, mint gondolnánk. Térjünk vissza az előbb használt példához: ha a rákra fájdalomcsillapítót veszel be, az a gond, hogy a kezelési mód nem illik a diagnózishoz. Ha a diagnózis halálos, akkor olyan kezelést kell alkalmazni, ami halálos betegségeknél hatékony, de a fájdalomcsillapító nem oldja meg a problémát. Meg kell értenünk, hogy a bűn rosszabb annál, mint hogy rosszul viselkednek az emberek.

 

A következő prédikációban az ember bukásával fogunk foglalkozni, most pedig azzal, hogy mit jelent az üdvösség egy hívő ember életében, és mi az, amit Jézus ad a bűnért cserébe. A bűn azt jelenti, hogy Isten nincs jelen az ember lelkében. Ha nincs jelen az élet, akkor mi van jelen? A halál. Tehát azt mondhatjuk, hogy ha Isten nincs jelen az emberi lélekben, az egyet jelent azzal, hogy a halál van jelen az emberi lélekben. Nem arról beszélek, hogy nem dobog a szíved, vagy az agyad nem ad ki hullámokat, hanem az élet forrásától vagy elszakítva. Ha megvizsgáljuk a bűn (sin) szót, spanyolul ez azt jelenti, hogy „nélkül”. Tehát olyan ez, mintha csak távirányítóm lenne, tévé nélkül. Tehát ha mi Isten nélkül vagyunk, Isten nem tud minket irányítani, és a halál jelen van bennünk. Ez is egy csapda, borzasztó az az érzés, hogy halott vagy, mindnyájan azt akarjuk érezni, hogy élünk. Tehát így járkálunk, bensőnkben a halállal, és olyan cselekedeteket, kapcsolatokat és tevékenységeket keresünk, amiktől újra azt érezhetjük, mintha élnénk. Lehet ez a szex, a drog és a rock-and-roll, de lehet akár a vallás vagy a szolgálat is; bármi, ami ezt a belső űrt be tudná tölteni. A bűn, ami kívül történik, az csupán annak gyümölcse, hogy belül halottak vagyunk. Az ember problémája, hogy halállal van tele. Jézus nem azért halt meg a kereszten, mert az újra és újra elkövetett bűneink összeadódva halálos ítélethez vezettek. Nem arról van szó, hogy veszik az összes bűnös cselekedetünket, összeadják, benyújtják a rendőrségre, és ezért halálos ítéletet szabnak ki ránk. NEM, Ő azért halt meg a kereszten, mert bennünk van a bűn, át kellett váltania a halált életre, el kellett vennie, ami a miénk, hogy odaadja, ami az övé. Meg kell értenünk, hogy a viselkedésünk, amit próbálunk kormányozni, a gondolataink, amiket próbálunk irányítani, mindaz, amit próbálunk megváltoztatni, azzal kapcsolatos, hogy mi el vagyunk választva Istentől, nélküle pedig halottak vagyunk. A halott állapot akár még szép is lehet, halott állapotban sok jó dolgot cselekedhetünk, felhőkarcolókat építhetünk, országokat hódíthatunk meg, de ezek nem hoznak életet. Csak Isten jelenléte, csak Isten Szelleme hozhat létre életet. A bűn problémája azt jelenti, hogy a hiba bennünk magunkban van, nem a cselekedeteinkben vagy a gondolkodásunkban. Ha nem teljes a diagnózis, az előírt gyógykezelés sem lesz megfelelő. Sok ember úgy megy Jézushoz, hogy szabadítsa meg a rossz viselkedésétől, de Jézus nemcsak azért halt meg, amit tettél, hanem azért, aki te vagy. Ez mindent megváltoztat.

 

Most beszéljünk arról, hogy mi volt Isten megoldása a bűnre: Jézus halála és feltámadása. Tehát ahelyett, hogy a bűneim adósságát vinném elé, saját magamat kell elé vinnem. Saját magamnak kell tehát közelednem felé, elismerve, hogy valami baj van velem. Ő a kereszten nemcsak a halált érdemlő rossz cselekedetek listájáért halt meg, hanem a bennük lévő halálért. Ennek az a szépsége, hogy az üdvösség nem azt jelenti, hogy most elkötelezem magam egy bizonyos fajta viselkedésre, hanem azt, hogy a halott énemet Őhozzá viszem, engedem, hogy azt a keresztre szegezze, aztán kicseréli az én halott énemet az Ő új énjére. Mikor újjászületünk, vesszük a régi természetünket, megfeszítjük, kicseréljük ezt a régi természetet az Ő új természetére. Ő új teremtéssé tesz, nem pedig új elvárásokat támaszt. Ha a bűnt a viselkedés szintjén visszük oda Őhozzá, Ő csak annyit tehet, hogy megkér, hogy erősebben próbálkozzunk. De ha bűnös természetünket hozzuk, Ő azt keresztre feszíti, és új életet ad beléd, hiszen Ő az élet forrása kezdettől fogva. A halált, ami akadályozná az Ő bejutását, elteszi az útból, és ezt megbocsátásnak nevezi. Ezután életet helyez beléd, új életre támaszt fel, és ezt hívjuk újjászületésnek vagy üdvösségnek. Az üdvösségről nem beszélni kell, hanem csinálni. Ez nem egy elmélet, amit tanulni kell, hanem valami, amit el kell fogadnunk. Általában azon a szinten értékeljük az üdvösségünket, ahol a bűnnel is foglalkozunk. Üdvösségem van, hiszen jól viselkedek, vagy nincs üdvösségem, mert nem jól viselkedek. A mérce azonban nem ez. A Biblia a Róma 10-ben világosan mondja, hogy szívvel hiszünk az igazságban, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre. Tehát ha már elhitted szívedben és megvallottad a száddal, hogy Jézus Úr, akkor már új teremtés vagy. De sajnos gyakran még a gyülekezetekben is csak új viselkedési formákat írunk elő, anélkül, hogy új teremtéssé válnánk.

 

Most csukjátok be a szemeiteket, hogy jobban tudjatok koncentrálni erre a kérdésre, amit most felteszünk az Úrnak: „Jézus, ha az üdvösség nem arról szól, hogy nekem keményebben kell próbálkoznom, és hálát adnom a megbocsátásért, hanem arról, hogy kicserélem a régi természetemet a Te új természetedre, akkor megtörtént már ez velem?” Néhányan közületek egyértelmű nemmel tudtok felelni.

 

Mondjátok el ezt az imát: „Jézus, valami baj van a lelkem mélyén. Felismertem, hogy halott vagyok belül. Egész lényemet Hozzád hozom, és bocsásd meg nekem, hogy a halált hordozom belül. Kérlek, vedd el a halált és cseréld ki a Te életedre. Jézus, kérlek, add a Te életed belém, Jézus feltámadása támasszon életet bennem. Köszönöm, hogy megbocsátottál és új teremtéssé tettél! Jézus nevében.”

 

Tudnotok kell, a szabadítás szolgálata most megtörtént. Az az igazi szabadság, ha szabadok vagyunk saját magunktól. Ez nem történik meg, amíg a régi énünket meg nem feszítjük a kereszten, és az új énünk fel nem támad Jézus feltámadása által. Valaki 20, valaki 5 éve élte ezt át, valaki pedig most. Lehetnek emberek, akik azt mondják nektek: „Most, hogy elfogadtátok Jézust, ezt meg ezt kell cselekednetek, gyülekezetbe járni, imádkozni…” Én azt mondom nektek, hogy miután befogadjuk Jézust, egyszerűen csak annyit kell tennünk, hogy a viselkedésünket annak megfelelően változtatjuk, amely igazságokat a Biblia rólunk kijelent. De az a probléma, hogy ez nem mindig sikerül. Ha csak a viselkedésünkön igazítunk, az csak egy újfajta törvénykezés, önmagunkkal való szkanderezés. Meg kell értenünk, hogy a cél érdekében nem a viselkedésünket kell megváltoztatni, hanem a meggyőződésünket. Más szóval, Jézus már elvégezte benned a teljességet, amiért Ő meghalt, és amiért Ő feltámadt. Ő új teremtéssé tett, Ő nem azt várja, hogy azzá válj, aki nem vagy, te már azzá az emberré lettél. Ezen a ponton egyszerűen csak megpróbáljuk a meggyőződésünket ahhoz igazítani, ami bennünk már megtörtént. Tehát próbálunk változtatni a meggyőződésünkön, és rájövünk, hogy nehezen tudunk váltani, mert olyan sok rossz tapasztalatunk volt. Ilyenkor az történik, hogy egy háború kezdődik aközött, amit régóta hittél, és az önmagadról újonnan felfedezett igazságok között. Sokszor az történik, hogy a viselkedésünket próbáljuk megváltoztatni, a meggyőződés és képességek szintjét pedig átugorjuk. Egyszerűen csak próbálunk jobban viselkedni, mivel Jézus bennünk él. De a Biblia azt mondja, hogy az igaz ember hitből él. Tehát amint hiszel a szívedben, olyan ember vagy. Amint elhiszed azokat az igazságokat, amiket beléd írt mint új teremtésbe, lesz sok új képességed, melyek új viselkedéshez, gondolatokhoz és érzésekhez vezetnek, melyek hatással vannak a kapcsolataidra, a körülötted élő emberekre. Ez fentről vagy belülről indul el, és így bontakozik ki abból, hogy új teremtés vagy Krisztusban. Ennek nehézsége abban áll, hogy a meggyőződésedet ahhoz kell igazítanod, amiket Isten kijelent rólad Jézus halála és feltámadása által. Ebben a csatában, amiben a meggyőződésedet próbálod igazítani, az ellenállás három rétegével találkozhatsz.

 

Az ellenállásnak erről a három rétegéről fogunk most beszélni, hogy meglássátok ezek működését. Az első a démoni elnyomás. Néha túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a démoni elnyomásnak, de fontos róla beszélnünk. Ha egy fejlődő országba megyünk, ott egészen másfajta démoni elnyomással találkozunk, mint a 21. századi Amerikában, mivel az ellenség ott támad minket, ahol a legsebezhetőbbek vagyunk. Az amerikai egy anyagias és értelmiségi társadalom. Ez alatt nem azt értem, hogy mindnyájan gazdagok és okosak vagyunk, hanem hogy a valóságot úgy határozzuk meg, mint ami tapintható, látható vagy megmagyarázható. Hol fog az ellenség támadni minket, ha a valóságot a megmagyarázható dolgokként határozzuk meg? A gondolatainkban. Tehát a démoni támadás az USÁ-ban valahogy így néz ki: „Úgyis elbuksz. Nem fog sikerülni. Szörnyű keresztény vagy.” Mint azok a hangok, amiket az akrobata hallott. Mi is hangokat hallunk a fejünkben, amik nem feltétlenül önmagunkból származnak. Néha van olyan is, hogy mi gondolunk rossz gondolatokat, mondunk hazugságokat magunknak, de gyakran az történik, hogy ami a fejedben van, az nem te vagy.

 

Megtörtént már veled, hogy reggel felébredtél, és a kedvenc együttesed volt a fejedben? A kedvenc együttesed nem lehet a fejedben, mert nincs elég hely a fejedben. Még ha egyszemélyes zenekarról van szó, akkor sincs elég hely neki. Nem ők vannak a fejedben, hanem a zenéjük. A zenéjük beférkőzött a gondolkodásmódodba és az agytekervényeidbe, és az idegrendszered annyira köréjük fonódott, hogy a fejedben az egész zenekar játssza a dalait. A legsebezhetőbb azokkal a dalokkal kapcsolatban vagy, amiket jól ismersz, amiket sokszor énekeltél már. Emlékszel azokra a dalokra, amiket fiatal korodban énekeltél? Ott vannak a fejedben. Soha nem fordult még elő, hogy egy számomra közömbös dallal a fejemben ébredtem volna, mert számomra az nem jelentene semmit. Ez nem a zenéről szól, ne menj haza, ne törd össze a CD-idet, én csak azt mondom, hogy ez nem az én hátterem, ez nem az én történetem. Mindnyájunknak vannak olyan területek az életünkben, melyeken sebezhetőek vagyunk a múltunk miatt. Az ellenség nem ott támad, ahol nincsenek küzdelmeid. Olyan dolgokat keres és hoz eléd, amiket az elmédben lejátszol, amit ismételgetsz a fejedben. Elindítja a dalt, elkezdi énekelni a szöveget, és te folytatod, és azt mondja az ellenség: „Még mindig befolyásollak.” A démoni elnyomás Amerikában a fejünkben lévő gondolatokkal kapcsolatos. Minél jobban egyetértünk velük, annál jobban megerősödnek, ugyanakkor minél inkább ellenezzük, annál inkább elerőtlenednek.

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.