Szabadság tanítássorozat

(Peter Wan)

 

5. Szabadulás az elvetettségből

 

Pár hónappal ezelőtt, mint tudjátok, asszisztenst kerestünk a pásztorok mellé, két hónapon keresztül hirdettük ezt a gyülekezetben. Többen jöttek, jelentkeztek, más missziókból is jöttek, és miután mindent jól átgondoltunk, úgy döntöttünk, hogy Kelseyt vesszük fel. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy most az a kellemetlen feladat jutott nekem, hogy az összes többi jelentkezőnek írnom kellett egy levelet, hogy „sajnálattal közlöm, hogy nem Önt választottuk erre az állásra”. Tehát tulajdonképpen egy elutasító levelet kellett írnom nekik. Küzdöttem ezzel, nem igazán tudom, hogyan kell ilyen leveleket írni. Pásztorként a szívem azt diktálja, hogy elfogadjam, szeressem az embereket. Emlékeztek, mit mondott Jézus, hogy a jó pásztor száz juhot ott hagy a pusztában, hogy azt az elveszett egyet megkeresse. Úgy éreztem, mintha azt írnám nekik, hogy 99 juhom van, de te nem vagy közülük való. Megírtam a leveleket, elküldtem, néhányan visszaírtak, a többség nem, de nem baj, nem érzem elutasítva magam ettől.

 

Nem egy kellemes érzés, mikor elutasítanak. Például, ha nem vesznek fel az iskolába, ahova jelentkeztél. És fiúk, arra emlékeztek, mikor először hívtatok lányt táncolni vagy randizni? Emlékeztek, milyen idegesek voltunk? Milyen érzés, mikor elutasít? Olyan, mintha itt lenne a világ vége, mintha egyszerre jelent volna meg az Apokalipszis mind a négy lovasa.

 

Semelyikünk sem szereti az elutasítást, és vannak, akik nem is tudják nagyon jól feldolgozni az ilyen helyzeteket. Egészen kicsi korban is élhetnek át a gyerekek elutasítást. Láttam ezzel kapcsolatban egy videót, amit szeretnék most lejátszani nektek:

 

https://www.youtube.com/watch?v=1DRjULYiWao

 

(Egy előadás során egy két év körüli fiú virágot ad a szereplőknek minden műsorszám után. Aztán az egyik kislány nem veszi el a virágot, csak megy tovább, mintha mi sem történt volna. A kisfiú erre hisztizni kezd, és leveti magát a földre.)

 

Pár hónappal ezelőtt imádkoztam, és Isten elkezdett kijelenteni nekem dolgokat az emberi szívvel kapcsolatban. Az Úrhoz mentem, és ezt mondtam: „Istenem olyan bonyolult az emberi szív, az emberek mindenféle problémával jönnek hozzám. Nem tudom a választ mindezekre.”  Az Úr viszont azt kezdte nekem megmutatni, hogy az emberi szív tulajdonképpen nagyon egyszerű. Vannak olyan problémák, amikkel mindnyájan küszködünk: a szégyen, az elvetettség… Azt mondta nekem az Úr, hogy ahogy szolgálok, prédikálok, beszélgetek, még mikor evangélizálok is, ezekről a problémákról kell beszélnem.

 

Ezek közül ma az elvetettségről szeretnék prédikálni. Az elvetettség érzésével mindannyian küzdünk, még a sikeres, népszerű emberek is. Az egyik leghíresebb filmsztár a 20. században Marylin Monroe volt. Abban az időben ő volt sok férfi szívében a legnagyobb szexideál. Állítólag még John F. Kennedynek is volt vele egy rövid afférja. Pletykák szóltak arról, hogy valahogy becsempészték Marylin Monroet a Fehér Házba egy késő esti randevú erejéig. Tehát az elnöki szexbotrányok nem Bill Clintonnal kezdődtek, hanem 40 évvel korábban John F. Kennedyvel. Tehát Marylin Monroe olyan nő volt, akit minden amerikai férfi kedvelt, még maga az elnök is. Egy interjú során viszont ezt nyilatkozta: „Néha úgy érzem, hogy az egész életem egy nagy elvetettség.” Az a nő mondta ezt, aki minden férfi álma volt. Az a szomorú ebben, hogy bizonyára nem csak ő érzett így. Lehet, hogy sokan vagytok itt, akik így éreztek: „Néha úgy érzem, hogy az egész életem egy nagy elvetettség. Nem érzem, hogy bárki is igazán kedvelne, vagy szeretne engem.”Az ismételt elutasítások nemcsak az elvetettség érzését hozzák magukkal, hanem egy idő után az elvetettség gondolkodásmóddá válik.

 

Kanadában, ahol felnőttem, ebéd után az iskolaudvaron néha összegyűltek a gyerekek, és valamilyen játékot kezdtek. Például volt, amikor 10-12 gyerek összegyűlt, és kosárlabdáztunk. Először lett két csapatkapitány. A két csapatkapitány, akik általában a legjobb kosarasok voltak, a két oldalra állt, és elkezdett csapattagokat választani magának. És mi történt? A végén mindig lett egy gyerek, akit utoljára választottak. Ki volt már ilyen utolsó gyerek? Akkor most prófétálok nektek, hogy ezentúl csapatkapitányok lesztek. Emlékszem, néhányszor én is voltam ilyen utolsó gyerek. Először még nem veszi annyira zokon az ember, arra gondol, nem baj, így is részt vehetek a játékban. Legközelebb megint összejönnek, megint csapattagokat választanak, megint utoljára választják. Hát, ez már nem olyan jó érzés, hogy megint utoljára maradt, főleg, hogy itt van a barátnője is, akire próbál jó benyomást tenni. Aztán a következő héten ugyanez újra megtörténik. El tudjátok képzelni, hogy lassan, négy-öt hét elteltével már nem megy oda azokhoz a gyerekekhez. Bár szíve szerint játszani szeretne, visszahúzódik, mert nem akar utolsó lenni. Az elvetettség érzése itt már egy gondolkodásmóddá vált. Mielőtt még elutasítanák, már visszahúzódik. Ez a gondolkodásmód jön elő minden ilyen helyzetben. Sokan tudjátok, hogy miről beszélek. Az ismételt elutasítások hatására az elvetettség érzése egy gondolkodásmóddá válik, amelynek megfelelően cselekedni fogunk. Ez a gyerek nemcsak úgy érzi, hogy elutasítják, hanem tudja, hogy elutasítják. Ez a gondolkodásmód olyan viselkedésre indítja, ami még inkább elidegeníti a társaitól. Tehát ma az elvetettség gondolkodásmódjáról szeretnék beszélni, mely már nemcsak egy érzés, hanem egy gondolkodásmód és gyökér nagyon mélyen a szívben. És ha ez belénk rögzül, az az életünk többi területére is pusztulást és zűrzavart hozhat.

 

Ha megnézzük a Bibliát, sok olyan embert találunk benne, akik az elvetettség gondolkodásmódjával küszködtek. A legutóbb Dávidról beszéltem, akit az Úr nagy dolgokra használt. Dávid az egyik kedvencem a Bibliából, persze csak Jézus után, de Péter apostol is nagy kedvencem. Szeretem Dávidot, mert Isten szíve szerint való ember volt. És ezt nem magára mondta, hiszen ezt bárki mondhatja magáról, hanem maga az Isten mondta, hogy Dávid az Ő szíve szerint való ember. Számomra ez a lehető legdrágább kifejezés. Ha egy napon meghalok, és azt mondják a temetésemen: „Peter Wan Isten szíve szerint való ember volt”, akkor ez mindent megér nekem. Ez számomra a legértékesebb, ha egyszer majd így emlékeznek rám. Dávid nemcsak követte Istent, hanem az Ő szívét olyan módon érintette meg, hogy Jézust, az Ő Fiát, mikor itt járt a földön, Dávid Fiának nevezte. De szeretném, ha megértenétek valamit. Bár Dávid Isten hatalmas embere volt, az Úr csodálatosan kiválasztotta és felkente, és általa szabadította meg az Úr az ő népét, mégis olyan ember volt, aki az elvetettség gondolkodásmódjával küszködött. Egész életét végigkísérte az elvetettség gyökere, és több ízben is láthatjuk ezt megnyilvánulni élete során.

 

A Zsoltár 27: 10-ben ezt mondja Dávid: „Ha apám és anyám elhagynának is (vagy elutasítanának egy másik fordítás szerint), az Úr magához vesz engem.” Mit jelent ez? Persze azt jelenti, hogy az Úr elfogadja és szereti, de azt is jelenti, hogy Dávidot egész életében az édesanyja és édesapja elutasította. A szülei, a családja elutasító megjegyzéseket tettek rá egész életében. Fiatal fiúként úgy érezte, hogy a szülei elutasítják.

 

Amikor az Úr elvetette Sault, az Úr elküldte Sámuel prófétát, hogy menjen el egy Isai nevű emberhez Betlehem városába. Mikor megérkezett, megtalálta Isait, és előhozatta vele az összes fiát, hogy Sámuel közülük egyet királlyá kenjen. Mikor meglátta Isai legidősebb fiát, Eliábot, Sámuel azt mondta magában: „Bizonyára ez az Úr felkentje.” Az Úr azonban ezt mondta Sámuelnek: „Ne nézd az ő külsejét, se termetének nagyságát, mert megvetettem őt. Mert az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van”. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy volt mit nézni, volt mit mondani Eliáb termetével és kinézetével kapcsolatban. Annyira jóképű volt, hogy mikor Sámuel, a próféta meglátta, azt mondta: „Ember! Te leszel az. Annyira jóképű vagy, hogy biztos te leszel Izrael királya.” Mennyire jól kell kinézni, ahhoz, hogy egy próféta ilyet mondjon valakire? Egy próféta odajöjjön, és ezt mondja: „Most nem is a prófétai ajándékomat használom, de úgy gondolom, hogy neked kellene lenni a következő királynak. El tudod képzelni, milyen lesz, ha te leszel a következő király? A te arcod képmását nyomjuk majd minden pénzérménkre, és egyetlen nap alatt megduplázódik a pénznemünknek az árfolyama. Nem akarnak veled még háborúzni se az ellenségeid, nehogy megkarcolják a szép arcodat.” Tehát ő egy igazán szép külsejű férfi volt. El tudjátok képzelni, milyen nyomasztó lehetett Dávidnak legkisebb fiúként, Eliáb öccseként felnőni?

 

Lehet, hogy vagytok itt olyanok, akiknek a testvérei nagyon szépek vagy népszerűek voltak az iskolában, és ez nyomasztó érzést váltott ki belőletek gyerekkorotokban. Emlékszem egyszer beszélgettem egy fiúval. Nagyon jóképű fiú volt, és ahogy beszélgettünk, azt vettem észre, hogy nem néz a szemembe (és nem azért, mert olyan csúnya vagyok). Amikor én akartam a szemébe nézni, akkor elfordította a fejét. Észrevettem, hogy nincs önbizalma. Azt gondoltam magamban: „Miért nincs önbizalmad? Hiszen modell vagy, azért fizetnek, mert nagyon jól nézel ki.” Aztán mikor megtudtam, hogy ő egy másik modellnek a testvére, akkor megértettem, miért lehet ez. Mert az a másik férfi szintén modell, aki nagyon-nagyon-nagyon jóképű. A barátom elmondta, hogy gyerekkorában ez a fiú mindig elutasítást érzett. Úgy érezte, hogy ő nem olyan jó, ő túl kevés.

 

El tudjátok képzelni, milyen nyomás alatt nőhetett fel Dávid? Amikor csörgött a telefon, és a bátyját keresték, Dávid felvette: „Szia, Liza vagyok! A bátyádat keresem.” El tudjátok képzelni, hogy ez újra meg újra megismétlődött, sose őt keresték, hanem a bátyját, így egy idő után már fel se akarta venni a telefont. Ahányszor jött hozzájuk valaki, sose őt kereste, hanem a bátyját. Ahányszor vendégségbe mentek a nagynénik és nagybácsik, mindig több figyelmet szenteltek Eliábnak és a többi idősebb fiúnak, mint Dávidnak.

 

Az 1 Sámuel 16:10 így szól: „Isai elvezette Sámuel előtt hét fiát, Sámuel pedig ezt mondta Isainak: Nem ezek közül választott az Úr.” Hány fia volt Isainak, mielőtt Dávid megszületett? Hét. És mit jelképez a hetes szám a Bibliában? A tökéletességet, a teljességet. Amikor megszületett Isai hetedik fia, mit gondolhatott magában? „Tökéletes most már minden, hét fiam van. Ha meghalok, itt ez a hét erős fiú, aki átveheti a családi vállalkozást. Hét fiam van, akit szeretek, akikben reménykedtem.” Dávid nyolcadikként lehet, hogy be sem volt tervezve, az anyja és apja nem gondolta, hogy meg fog születni, talán csak véletlen lehetett. Tudjuk, hogy Istennél nincsenek véletlenek, de talán a szülei annak gondolták, egy ráadás-gyereknek, akire senkinek nincs szüksége.

 

Pár héttel ezelőtt egy pásztornő mesélt nekem egy olyan történetet, ami összetörte a szívem. A pásztornő szolgált egy hölgy felé, aki abortuszt fontolgatott. Már szült a férjének egy fiút, és amikor újra terhes lett, MRI-n és ultrahangon kiderítették, hogy lány lesz. Ekkor azt mondták neki az anyósa és apósa, hogy vetesse el, nekik már van egy fiúunokájuk, nincs szükségük még egy lányra is. Ő ezt nem akarta, de egyszer aztán a férje hasba rúgta, és azt mondta: „Menjél rögtön, és vetesd el, mert nem akarom ezt a gyereket!” Teljesen összetört ez a hölgy, és elment a kórházba, hogy elvetesse, de ott hívő emberekkel találkozott, akik elmondták neki, hogy minden egyes gyermek értékes Isten szemében: „Talán az apósod, az anyósod és a férjed nem akarják ezt a gyereket, de ő Isten szemében értékes, és Ő nagyon szereti.” És olyan sok ilyen történet van. Lehet, hogy te is ilyen családból származol. Lehet, hogy nem te voltál a legnépszerűbb gyerek a családban.

 

Isai valószínűleg úgy gondolta, hogy a családja már teljes, nincs szüksége már Dávidra. Ez megmagyarázza, hogy amikor Sámuel kérte, hogy vezesse elé a fiait, Dávidnak miért nem szólt. Minden férfi más férfiaktól várja, hogy férfi mivoltában megerősítse. Egy egészséges családban a fiú ezt az apjától kapja meg. Az apa kell, hogy a fejlődése egy bizonyos pontján azt mondja a fiainak: „Fiam, büszke vagyok rád. Csodálatos fiatalember válik belőled, büszke vagyok rád!” Dávid ezt soha sem kapta meg az apjától. Úgy nőtt fel, hogy sose tapasztalta, milyen az, amikor egy apa feltétel nélkül elfogadja a fiát. Úgy érezte, ő csak egy szükségtelen ráadás, és nélküle is nagyon jól meglenne a családja.

 

De nemcsak a szülei utasították el Dávidot, hanem a testvérei is. Az 1 Sámuel 17 szerint Isai három legidősebb fia elment a filiszteusok elleni háborúba, és Isainak hiányoztak. Amikor Dávid kiment a juhokat őrizni, nem hiányzott az apjának, de ez a három fiú, akik a háborúba mentek, hiányoztak Isainak.

 

Ezért ezt mondta Dávidnak: „Vedd testvéreid számára ezt az efa pergelt búzát és ezt a tíz kenyeret, és sietve vidd el a táborba testvéreidhez. Ezt a tíz sajtot pedig vidd el az ezredesnek, és látogasd meg testvéreidet, hogy jól vannak-e, és hozz tőlük jelt.” Tehát Dávid el is ment, és mikor megérkezett, elfutott a harctérre, és kérdezősködött testvérei hogyléte felől. El tudjátok képzelni? Nem látták egymást már jó ideje, lehet, hogy hetek, lehet, hogy hónapok óta, vagy akár egy éve. És mikor meglátta őket Dávid, bizonyára nagyon megörült, hogy viszontlátja a bátyjait. Tudjátok, milyen az, mikor egy kisebb fiú meglátja a bátyját mondjuk egy katonai egyenruhában, és felkiált magában: „Hű, ott a bátyám! Olyan büszke vagyok rá! Izraelért, a hazánkért harcol.” Tehát odafutott, és mondta neki: „Szia, apáéktól jövök, és ezeket nektek hoztam. Hogy vagytok? Minden rendben?” De a bátyja így felelt: „Amikor a legidősebb bátyja, Eliáb hallotta, hogy Dávid az emberekkel beszélget, haragra gerjedt Eliáb, és ezt mondta: Minek jöttél ide, és kire bíztad azt a néhány juhot a pusztában? Tudom, hogy vakmerő vagy, és rosszban töröd a fejed. Csatát akarsz te látni, azért jöttél ide.” Látjátok, még nem is adtak Dávidnak sok juhot, de Dávid hű volt a kevésen is. A testvérei is elutasították, nem akarták, hogy ott legyen velük. Nem nagyra értékelték, csak egy kis öcsike, aki igazából semmire se alkalmas. Nem látták azt a nagyságot, ami ott volt Dávidban.

 

És ismeritek a történet folytatását, ez volt az a nap, amikor Dávid bemutatkozott az egész ország előtt, kész volt szembeszállni azzal a Góliáttal, aki elől mindenki elfutott. De Dávid odafutott Góliáthoz. Míg mindenki azt mondta, hogy túl nagy ahhoz, hogy megöljük, Dávid azt mondta, hogy túl nagy ahhoz, hogy elvétsem. Dávid, a hit embere, odafut Góliát elé, és megöli az óriást, mert egész életében erre készült. Azt írja a Biblia, hogy mikor megölte Góliátot, mindenki rajongott Dávidért, mindenki elfogadta őt, mindenki szerette őt. Az izraeli asszonyok dalokat írtak Dávidról, és azokat énekelték. Ez egészen döbbenetes, ha a nők írnak dalokat, és énekelnek egy férfiról. Általában a férfiak szoktak dalokat írni és énekelni a lányoknak. De az izraeli lányok nagyon szerették Dávidot, dalokat írtak róla, és azokat énekelték. El tudom képzelni, hogy a katonák vállukra emelték Dávidot, és örömmel éljenezték: „Dávid! Dávid! Dávid!” Mert most már nem kellett harcolni, örültek, hogy ez az ember megoldotta a problémát. De azt is el tudom képzelni, hogy amint a katonák vállukra emelték, és hallotta a nők énekét, és a férfiak éljenzését, talán Dávid körülnézett, hogy a bátyjai látják-e. Lehet, hogy amint felemelték, arra gondolt, mit fog majd szólni az apja, ha ezt megtudja, vajon büszke lesz-e rá. És a bátyjai vajon mit szólnak, büszkék lesznek-e rá? Amint felemelték, olyan volt, mintha ezt mondana: „Apu! Apu! Apu! Ide nézz! Nézd, mit csináltam. Nézd, mennyire szeretnek, mennyire elfogadnak engem ezek az emberek.” Lehet, hogy ő ezt az elfogadást a saját apjától várta volna. A Biblia nem írja le, hogy mi történt ezután Dávid és az apja között -- valójában nem sokat, szinte semmit sem ír Dávid és az apja közti beszélgetésből. Tehát lehet, hogy ez az elfogadás sosem történt meg, Dávid valószínűleg sosem hallotta ezeket a szavakat, hogy: „Fiam, büszke vagyok rád!” Lehet, hogy Eliáb és a többi hat testvére sosem mondta neki: „Dávid, te olyan csodálatos fiatalember vagy! Bocsáss meg, hogy nem vettünk komolyan.” Dávid abban a várakozásban élte le egész életét, hogy azt mondják: „Szeretlek, büszke vagyok rád.” De talán ez a nap sosem jött el.

 

Dávid később családot alapított, és az apja, az anyja, a bátyjai viselkedéséből fakadó elvetett gondolkodásmódja elkezdett megnyilvánulni saját családjában. Ismerjük a történetet, Dávid király lett, és mint abban az időben sok más király, ő is sok nőt vett feleségül politikai okokból, hogy ezáltal szövetségeket hozzon létre. A sok feleség azzal jár, hogy sok gyerek születik különböző anyáktól, és ez mindig-mindig a katasztrófát vetíti előre. Olyan ez, mint egy ókori szappanopera. Dávid családjában sok drámai esemény történt. A „Született feleségek” jeruzsálemi kiadása. Sokan ismeritek Absolom történetét. Dávid legidősebb fia, Amnon megerőszakolta féltestvérét, Támárt, aki szintén Dávid lánya volt. Amikor Dávid ezt meghallotta, tulajdonképpen semmit sem tett, ezért Dávid harmadik fia, Absolom elhatározta, hogy megöli Amnont, hiszen Támár Absolom édestestvére volt. Tehát mikor látta Absolom, hogy Dávid nem tesz semmit, bosszút állt, és megölte Amnont. Ezután Absolom elfutott Dávid elől, mert félt, hogy megbünteti. Három évig egy másik városban élt. Dávid pontosan tudta, hogy Absolom hol van, mégsem küldte oda az embereit, hogy elfogják. Mit mutat ez meg nekünk? Dávid szerette Absolomot, nem igazán akarta megbüntetni. A 2 Sámuel 14-ben az áll, hogy Dávidnak vágyódott a szíve Absolom után. Egy fiát már elveszítette, nem akart egy másikat is elveszíteni. De valahogy nem tudta magát rávenni arra, hogy hazahívja a fiát. Mindennél jobban szerette volna megölelni, és elmondani, hogy megbocsát neki, és visszafogadja. Nem akarta, hogy Absolom elutasítást éljen át. De talán azért, mert Dávid egész életén át elkísérte az elutasítás a saját apja, a saját családja részéről, nem tudta hogyan mondja meg a tőle elidegenedett fiának, hogy jöjjön vissza. Nem tudta, hogyan fogadja őt vissza. Dávidnak volt egy hadvezére, egy Joáb nevű ember, aki üzent Absolomnak, hogy jöjjön vissza Jeruzsálembe, mert tudta, hogy Dávid mennyire szenvedett miatta bensőjében. De a következő két évben, mikor már Absolom Jeruzsálemben volt, Dávid nem ment el hozzá. Nem mintha nem akart volna, de nem tudta, hogyan tegye. Dávid a benne lévő elvetett gondolkodásmódot most továbbadta a fiának. A fiúnak fel kellett gyújtania egy szántóföldet, hogy magára vonja Joáb és Dávid figyelmét. Aki elutasítást érez, sokszor őrült dolgokat tesz meg, csak hogy rá figyeljenek. Hajlamosak vagyunk őrült dolgokat tenni, mert azt akarjuk, hogy az emberek felfigyeljenek ránk. Ki akarjuk fejezni a fájdalmunkat, vagy csak egyszerűen arra akarjuk felhívni a figyelmet, hogy a világon vagyunk. Egy lelkigondozó barátom azt mondja, hogy ez egy egészen tipikus viselkedés, akár még a rosszalkodásával is felhívják magukra a figyelmet a gyerekek is, minthogy egyáltalán ne törődjenek velük. Furcsának tűnhet, de bizony sok ember rombolóan viselkedik, hogy felhívja magára a figyelmet -- csupán azért, mert elutasították. Nem feltétlenül a szeretetért harcol már, mert tudja, hogy azt úgysem kapja meg. Csak a figyelemért harcol.

 

Mikor Absolom hazajött, elutasítást élt át. Azt érezte, hogy az apja őt nem szereti, csak azt a másik fiát szerette. Ő is átvette ezt az elvetett gondolkodásmódot, ami végül arra indította, hogy fellázadjon ellene. Tehát azt mondta magában: „tudom, hogy elutasítasz, de én most kézbe veszem a dolgokat, és én is elutasítlak téged, letaszítalak a trónról.” És a Biblia részletesen leírja, hogy Absolom hogyan gyűjtött maga köré embereket, hogyan vette rá őket a lázadásra, mondván, hogy Dávid úgysem törődik velük, hadd legyen inkább ő a király. Az embereivel végül még az apja palotájába is bement, és onnan zavarta el. Dávidnak menekülnie kellett. És ez a menekülés egészen addig tartott, míg végül pontosan az a Joáb, aki annak idején visszahívta, véget vetett Absolom életének. Azt mondja a Biblia, hogy Joáb három különböző dárdát vett, és azokat fúrta Absolom szívébe, amikor fennakadt a hajánál fogva egy fán. És ez a három szívébe fúródó dárda tökéletesen jelképezi az elvetettség fájdalmát, amit Absolom a szívében érzett amiatt, hogy apja elutasította. Mindezt a bajt is csak azért okozta, hogy magára vonja a figyelmét. Egyszerűen azt mondta magában: „Ebből elég! Nem bírom tovább! Elutasítasz? Majd én megmutatom, milyen az, mikor én utasítalak el.” A Biblia azt írja, hogy amint ott csüngött Absolom a fán, három dárda volt a szívébe szúrva. El tudjátok képzelni, hogy Dávid mit érezhetett, mikor ezt meghallotta? És ismeritek a történetet, írja is a Biblia, hogy nem merték elmondani Dávidnak, hogy mi történt, mert mindenki tudta, hogy mennyire szerette Absolomot. De mivel Dávidban az elvetettség gondolkodásmódja működött, nem tudta, hogyan bánjon a fiával. Mivel sose érzett teljes elfogadást a saját apjától, nem tudta, hogyan bánjon egy olyan fiúval, aki tőle elidegenedett. Az elutasított szív végül pusztulást és halált hoz az életünkbe. Megöli minden lehetőségünket, Istentől adott képességünket.

 

Ha hiszünk az olyan hangoknak, amik minket értéktelennek és szerethetetlennek mondanak, akkor beleesünk önmagunk elutasításának a csapdájába. Az az ember, akit már sokszor elutasítottak, könnyen azt veszi észre, hogy önmagát is elutasítja. Önmagunk elutasítása egy igazi csapda. Ha valaki kritizál, vádol, és ettől úgy érzed, magadra maradtál, elhagytak, azt gondolhatod magadban: „Ez már megint azt erősíti meg bennem, hogy egy senki vagyok. Semmirekellő vagyok, csak azt érdemlem, hogy eltaszítsanak, elfelejtsenek, elutasítsanak és elhagyjanak.” Önmagunk elutasítása, az elvetettség gondolkodásmódja az Istennel való életünk legnagyobb ellensége. Miért? Mert ez az elutasító hang elnyomja a szívünkben Isten csendes hangját, aki szerelmesének nevez. A benned lakozó Szent Szellem szerelmesének nevez téged. De ez az önmagát elutasító gondolkodásmód elnyomhatja bennünk ezt a szent hangot. Ő Isten szerelmesének nevez, elfogadottnak, szeretettnek, értékesnek. Tudjátok, hogy Isten szerelmesei vagytok? Ez az identitásotok. Jézus azt mondta a János 6:37-ben: „Aki énhozzám jön, én semmiképpen el nem vetem.” Én semmiképpen el nem küldelek. Ha összetört szívvel jössz hozzám, akkor se utasítalak el, ha bűnt követtél el, akkor sem küldelek el. Bármikor jössz is hozzám, én soha el nem utasítalak. Csak jöjj hozzám, jöjj hozzám, és én soha el nem vetlek. És ez azért van, mert Isten gyermekei vagytok. A János 1:12 így szól: „Akik pedig befogadták őt (Jézust), hatalmat adott azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, akik az ő nevében hisznek.” Amikor az Úrhoz jöttél, amikor befogadtad őt, neked adta a gyermekeknek járó teljes örökséget.

 

Tehát mit mond az Atya a gyermekeinek? Ebbe pillanthatunk bele a Máté 3:17-ben. Miután Jézus bemerítkezett, megnyílt a menny, és ezt jelentette ki az Atya a Fiáról az összes szemtanú előtt: „És hang hallatszott a mennyből: ’Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.’ ” Az Atya nemcsak Jézussal kapcsolatban jelentette ezt ki, hanem veled kapcsolatban is. Mert a Kolossé 3 alapján, mindnyájan, aki befogadtuk Őt, Krisztusban vagyunk elrejtve. Krisztusban el vagy rejtve. Mikor az Atya ezt kijelentette Jézusról, mindnyájunkról kijelentette, mivel most már el vagyunk rejtve Krisztusban. Ez az én fiam, akit szeretek, akiben gyönyörködöm. Mit jelent? Ez az identitás megerősítése. Az Atya megerősíti Jézus identitását, elfogadja a Fiút. A földi életben is, mikor az anya életet ad a gyereknek, az apa bemegy hozzá, megöleli, megpuszilja. Miért? Mert ez az ő fia. Nem azt mondja, hogy majd meglátom, milyen lesz, hogyan tanul majd az iskolában, hogy nem rosszalkodik-e, akkor majd fiamnak nevezem. Az, hogy Isten gyermeke vagy, nem a teljesítményeddel függ össze. Ennek semmi köze a viselkedésedhez. Azért vagy Isten gyermeke, mert Ő a gyermekévé tett, és megalkotott.

 

Az Atya ezt mondja: „szeretett Fiam”. Ez a szeretet és a ragaszkodás megerősítése. Biztosan sokan tapasztaltátok, hogy az, hogy valakinek a gyermeke vagy, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az a személy szeret téged. Olyan sok történetet hallottam kisfiúkról és kislányokról, akiket a saját apukájuk, saját anyukájuk elhagyott. Egyszerűen nem törődtek velük a szüleik. Egy amerikai pásztor, Bill Wilson mesélte, hogy gyerekkorában az apja beültette az autóba, kinyitotta az ajtót, kitette az autóból az egyik kanyarban, ott hagyta, és nem jött érte vissza. Három napig ott álldogált, amíg arra járt egy ember, aki megállt, hazavitte, és fiává fogadta. Olyan sok embernek vannak szülei, mégsem érzik a szeretetet, mert sosem mutatták ki feléjük a szeretetet és elfogadást. Az Atya elmondja a Fiúnak, hogy „Nemcsak a fiamnak tartalak, de szeretlek is. És nemcsak szeretlek, hanem gyönyörködöm is benned. Elfogadlak, büszke vagyok rád. Örülök mindannak, aki te vagy”. Hányan nőttetek fel olyan családban, ahol szerettek Titeket, de valahogy úgy éreztétek, mégsem értékelnek nagyra? Vagy úgy érezted, hogy szeretnek azért, aki vagy, de nem igazán büszkék rád? Ez az érzés, amit átéltetek, a lehető legtávolabb van az igazságtól. Jézus Krisztus mindnyájatokról kijelenti: „Te gyermekem vagy! Nemcsak szeretlek, hanem, ünnepellek, büszke vagyok rád!” Isten nemcsak elvisel, hanem ünnepel titeket mindnyájatokat. Jézus Krisztus által bocsánatot nyertünk, és ő gyönyörködik bennünk.

 

Mindnyájan átéljük az elutasítást, pedig azt szeretnénk, ha odafigyelnének ránk -- szívünk legmélyén sóvárgunk a szeretet után. Jézusban mindezt megkapjuk. Krisztus sose utasít el. Mennyei Atyánk teljes figyelmét és szeretetét élvezhetjük. Mikor belenézel az Atya szemébe, ott nem találsz elutasítást. Az Atyaisten nemcsak elvisel minket, hanem büszke ránk. Ki érezte magát egész életében elutasítva? A szolgálatom során az egyik legnagyobb szívfájdalmam azt látni, hogy vannak olyan emberek, akiket mások annyira elutasítottak, hogy elkezdik önmagukat is elutasítani. Elutasítják önmagukat, mert más emberek elutasították őket, más emberek így bántak velük. És csak annak megfelelően tudunk önmagunkhoz viszonyulni, ahogy mások viszonyultak hozzánk. Így tanulunk meg viszonyulni önmagunkhoz. De Dávid azt mondja a Zsoltár 27:10-ben, hogy ha apám és anyám elutasítanának is, az Úr magához vesz engem.

 

Az az igazság, hogy ha csak azért élsz, hogy mások elfogadjanak, meghalsz, ha elutasítanak. Mert mindig lesznek, akik elutasítanak. Egyáltalán semmit se tehetsz ez ellen. Akármilyen jó vagy sikeres vagy, akkor is lesz, aki elutasít. Azt mondja azonban neked az Atya: „Te vagy az én szerelmes gyermekem, akiben gyönyörködöm”.

 

Sok évvel ezelőtt, miután megtértem, egy keresztény könyvesboltban a kezembe került Joyce Meyer könyve, „Az elvetettség gyökere”.  Éppen előtte tértem meg, és fel sem merült bennem, hogy az elvetettségről beszélni lehet, erről gyerekkoromban soha sem beszéltünk. Nem mintha nem éreztem volna: éreztem, de sose tudtam ezt így szavakba önteni. Mégis, mintha valami azt súgta volna, hogy meg kell vennem ezt a könyvet. Pár nap múlva repülőgépen ültem, és elkezdtem olvasni a könyvet. Hirtelen sírni kezdtem, és csak hullottak a könnyeim. Ahogy a repülőgépen utaztunk, az emberek engem néztek, így nagyon zavarba jöttem. Mintha csak azt mondták volna: „Jól van, semmi baj! Tudom, elég rossz 10 órát a repülőgépen ülni, de egyszer csak odaérünk. Elég szörnyű ez az étel is, de egyszer csak túl leszünk rajta.” Ott ültem az ablak mellett, és csak sírtam, csak zokogtam, mert ahogy olvastam a könyvet, rájöttem, hogy egész életemben ezt éreztem. Nem tudtam szavakba önteni, de így éreztem magam. Anélkül, hogy ezt felismertem volna, mindig is elvetettnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó.

 

A Szent Szellem emlékeztetett engem egy eseményre, ami körülbelül 10 éves koromban történt.  A szüleimnek kezdettől fogva elég rossz házasságuk volt, mindig sokat veszekedtek. Egyszer annyira összevesztek, hogy apukám elvitt engem és a két húgomat egy étterembe vacsorázni, és az anyukámat otthon hagytuk, csak hogy kicsit elmenekülhessünk ebből az egész helyzetből. A mai napig jól emlékszem erre a napra, ahogy ott ültünk, csendben, senki meg se szólalt, mert olyan feszültség volt bennünk a veszekedés miatt. És kisgyerekként az ember ilyenkor arra gondol, vajon hogyan segíthetnék, de az az igazság, hogy sehogy se tudsz segíteni. Emlékszem, aztán hazamentünk, és furcsa érzésünk támadt, mert le volt kapcsolva az összes lámpa, és az anyukám nem szokta leoltani az összes lámpát. Rögtön tudtuk, hogy valami baj lehet, ezért bementünk a szüleim szobájába, és anyukám ott feküdt az ágyon. Megpróbált öngyilkosságot elkövetni, úgy, hogy alkoholt ivott gyógyszerre. Akkor még ébren volt, eszméleténél volt, de mégsem igazán volt magánál. Részeg volt, beszélt is, de nem igazán tudta, mit beszél. Most ezt nem azért mondom el, mintha elítélném az anyukámat, hiszen nem tudta, mit cselekszik. Később megbeszéltük ezt az anyukámmal, együtt sírtunk, és megöleltük egymást, és az Úr csodálatosan megnyilvánult ezáltal. De akkor teljesen részeg volt, nem tudta, mit beszél. Emlékszem, hogy mennyire meg voltam ijedve, azt gondoltam, hogy ezek az utolsó percek, amikor még élve látom édesanyámat. Ott álltam a két húgommal és apukámmal, és anyukám odaszólította a két húgomat az ágyához, és azt mondta nekik: „Ti ketten vagytok azok, akiket valaha is szerettem az életben.” Emlékszem, ahogy ott álltam, és azt gondoltam magamban: „Engem miért nem hívott oda az anyukám? Miért nem mondta nekem ezeket a szavakat?” És az anyukám azt se tudta mit cselekszik. Nem arról van szó, hogy nem szeretett. Szeretett, és nagyon sok áldozatot hozott értünk. De abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy lámpa gyúlt volna ki az agyamba, mely azt jelezte: „el vagy utasítva, senki se törődik veled.” Az anyukám túlélte az öngyilkossági kísérletet, nem halt meg, de utána sok-sok-sok évig nagyon elutasítva éreztem magam az otthonomban. Úgy éreztem, hogy az otthonom nem is az én igazi otthonom. Mondtam is egyszer a szüleimnek, hogy: „Nem érzem, hogy ez lenne az én otthonom. Ha visszamegyek a bentlakásos iskolába, az az én igazi otthonom.” Ahogy olvastam a könyvet, tudatába kerültem ennek az elvetett gondolkodásmódnak.

 

És mindenki szenved ettől az elvetett lelkülettől többé vagy kevésbé. Szenvedsz attól, hogy úgy érzed, nem vagy elég jó, valami baj van veled. Néha a legfontosabb emberek az életedben, akiktől a megerősítést, az elfogadást várod, azok ezt nem adják meg. Most imádkozni fogunk az Úrhoz. Szeretném, ha megértenétek, hogy mindnyájatokról az Úr ezt jelenti ki: „Te az én szeretett gyermekem vagy.” Ne engedd, hogy bármilyen ezzel ellentétes hang a bensődben elnyomja ezt a szent hangot. Mert ez egy szent hang, ez a te Atyád hangja, aki szeretett gyermekének nevez.

 

Az évek során sokat imádkoztam emberekért, és sokszor az Úr rávilágít arra, hogy az, akiért imádkozom, elvetettséggel küzd. És az Úr ezt olyan módon mutatja meg, hogy valamilyen képet hoz elém. Minden alkalommal, mikor ezt a képet látom, tudom, hogy mivel küszködnek. Gyakran előfordul, hogy egy terített ünnepi asztalt látok, tele sok finom étellel, pulykával, sült marhahússal, gyümölcsökkel, és látom azt az embert, akiért éppen imádkozom, ahogy ott áll oldalt, nem mer leülni az asztalhoz, és enni az ételekből. Mindig, amikor ezt a képet látom, tudom, hogy az az ember az elvetettséggel küszködik. Az az ember nem érzi elég jónak magát ahhoz, hogy a mennyei Atyával vacsorázzon. Még ha maga az Atya hívja őt, akkor is úgy érzi, hogy neki csak ki kell szolgálnia másokat, akik jobbak, mint ő. Te is érzed így magad néha? Hogy más emberek jobbak nálad, jobban megérdemlik, hogy ott üljenek az asztalnál? Nem azt mondom, hogy nem kell szolgálnunk, de mi a te alapvető identitásod? Isten szeretett gyermeke vagy.

 

Most úrvacsorát fogunk venni. Azt mondja Dávid az Úrról, hogy Ő asztalt terít nekem az ellenségeim előtt. Azok előtt az emberek előtt, akik elutasítanak engem, akik nem értékeltek engem, akik szeretetre méltatlannak vagy reménytelen esetnek bélyegeztek -- mindezek előtt az Úr nekem asztalt terít. Maga az úrvacsora egy meghívás arra, hogy együtt üljünk le az Atyával vacsorázni. Ott üljünk az ő jelenlétében, és egyszerűen csak átéljük a hálát azért, amit értünk tett. Most majd kiosztjuk a kenyeret és a bort, és ahogy majd ezeket a kezedben tartod, gondolj arra, hogy amit a kezedben tartasz, az pontosan annak a kifejeződése, amin Jézus Krisztusnak keresztül kellett mennie. Ez volt az ár, amit Jézus kifizetett, hogy az Atya vissza tudjon téged fogadni az Ő jelenlétébe. Ő ennyire ragaszkodik hozzád, ennyire vágyódik utánad, ennyire szeret téged. Annyira szeret téged, hogy az Ő Fiának a teste megtöretett érted, az Ő vére cseppenként ontatott ki teérted. „Az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret,” azon az estén mikor arra készült, hogy megtapasztalja a legnagyobb elutasítást, mikor a barátai, és mindenki más elhagyja majd. „És hálát adva megtörte, és ezt mondotta: ’Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.’ Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: ’E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.’ ”

 

Ahogy kezedben tartod a kenyeret és bort, hallgasd, hogy mit mond neked Isten. Ha egész életedben elutasítva érezted magad, mit mond Ő neked most? Nem azért jöttél ide, hogy csak engem hallgass, az én szavaim nem tudnak benned elfogadást építeni, az én szavaim csak emberi szavak. De mikor az Atya szól hozzád, Ő bele tud vonni az Ővele való kapcsolatba, az Ő jelenlétébe.

 

Úrvacsora, közben dicséret: 

Jelenlétedben (Refrén)

https://www.youtube.com/watch?v=42bGa-wLzbo

 

"Jelenlétedben csodállak én; 
trónodnál állva a menny és a föld összeér.
Újjá lesz minden közelségedtől; 
minden teremtmény térdre hull trónod előtt."

 

Isten áldásaiért jöttünk ma. Ti, akik az elvetett gondolkodásmóddal küszködtetek egész életetekben, adjátok ezt át Istennek. A kereszten Jézus Krisztus elhordozta a te elvetettségedet. Ahogy a kereszten ott függött, az emberek elhagyták, leköpték, kinevették, kigúnyolták. Jézus ezt az elutasítást érted tapasztalta meg. Az elutasítástól való félelemmel ajtót nyitottál másféle félelmek számára. Ha féltél az emberektől, féltél kapcsolatot teremteni, féltél szeretni, add át most ezt az Úrnak. Mert az az igazság, hogy valójában nem a körülötted élő emberektől félsz, hanem az elutasításuktól. Nem szeretni félsz, hanem attól félsz, hogy nem viszonozzák a szeretetedet. Szeretteim, halljátok most meg: Isten szeret, és elfogad, akárki is vagy, akármit is tettél. Nincs olyan dolog, amit meg kéne tenned azért, hogy jobban szeressen, és nincs olyan dolog, amit ha megteszel, kevésbé szeretne. Ahogy most itt álltok, kezetekben tartva a test és a vér jelképét, ezek azt jelzik, mennyire elfogad titeket Isten, mennyire drágák vagytok. Amit a kezetekben tartotok, azt számára nem volt könnyű megszerezni, ezért drága árat kellett Jézusnak fizetnie. Most vesszük az úrvacsorát, és ahogy esztek, erre emlékezzetek, hogy ő menyegzői lakomát készített számotokra a mennyben, és ott ülhettek Krisztussal. Most vegyük az úrvacsorát.

 

És végül még egy kérdést szeretnék feltenni. Öt percet kérek még tőletek, aztán befejezzük az istentiszteletet. Hányan vagytok itt olyanok, akik még nem fogadtátok be Jézus Krisztust az életetekbe, mint Uratokat és Megváltótokat? Lehet, hogy most vagy gyülekezetben először, de az is lehet, hogy már sokszor voltál. Lehet, hogy hallottál már arról, hogy Isten szeret, lehet, hogy a Bibliát is olvasod, gyülekezetbe is jársz, de igazából az Úr Jézust nem fogadtad be a szívedbe. Szeretnék ma lehetőséget adni arra, hogy befogadd Őt az életedbe. Ahogy befogadod Őt, a Biblia szerint Isten gyermekévé válsz. Ahogy befogadod Őt az életedbe, Ő is befogad téged az Ő jelenlétébe. Az Ő szeretete, az Ő reménysége, az Ő élete kiárad rád.

 

Csukjuk be mindnyájan a szemünket, senki ne nézegessen körbe. Szeretném megkérdezni, hogy van-e itt valaki, aki nem igazán adta oda az életét az Úrnak. Lehet, hogy gyerekkorodban templomba vagy keresztény iskolába jártál, de nem igazán adtad oda az életedet Őneki, és ma szeretnéd befogadni Őt a szívedbe. Háromig számolok, háromra szeretném, ha feltennéd a kezed. Nem foglak arra kérni, hogy előregyere, arra most nincs idő, csak azt kérem, hogy tedd fel a kezed, és egy imát fogok elmondani veled. Hányan vagytok itt, akik még nem fogadtátok be Jézus Krisztust az életetekbe, és ma szeretnétek Őt elfogadni? Háromra tegyétek fel a kezeteket. Egy, kettő. Az Úr kopog az ajtódon, vár rád, hogy megnyisd. Ő olyan, mint egy úriember, nem erőlteti magát rád. Ő rád vár, hogy befogadd Őt. Hányan vagytok, akik még nem fogadtátok be az Urat, és most szeretnétek befogadni Őt? Köszönöm. Tegye fel a kezét, aki most be akarja fogadni az Urat. Még egy lehetőséget szeretnék nektek adni. Ha nem fogadtátok még be Jézust, és ma azt akarjátok mondani, hogy: „Uram, én ma Hozzád jövök. Lépj be az életembe, és légy az én Uram és Megváltóm,” ezt most megtehetitek.

 

Tegyétek a kezeteket a szívetekre, és mindnyájan imádkozzunk:

 

„Édes Jézus eléd jövök, köszönöm, amit értem tettél, hogy meghaltál értem a kereszten, és harmadnapon feltámadtál. Ma eléd jövök, hívlak, jöjj az életembe mint személyes Uram és Megváltóm. Köszönöm ezt az új életemet, a Te szeretetedet és elfogadásodat. Az éltem ma örökre megváltozik. Jézus nevében. Ámen.”

 

Adjunk egy nagy tapsot az Úrnak!

 

Szeretnék mindnyájatokat arra buzdítani, hogy amikor elutasítva érzed magad, azt érzed, hogy nem sokra értékelnek, vagy úgy érzed, magad se tudod, mit csinálsz, menj az Úr elé. És hallgasd meg, hogy Ő mit mond veled kapcsolatban, arról, hogy ki vagy Te. Tanuld meg meghallani, mit mond neked a Szent Szellem. Mert ahogy mondtam, az én beszédem, vagy bármelyikünk beszéde nem képes benned elfogadást építeni. Csak Isten képes egyenesen a te szívedre, a te lelkedre beszélni. Ő tud neked arról beszélni, hogy hol vagy most, és hova akar téged eljuttatni. Most imádkozzunk!

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.