Szabadság tanítássorozat

(Jonathan Chow)

 

7. Szabadulás a félelem csapdájából

 

A mai napon a félelemről fogok beszélni, a félelem csapdájából való szabadulásról, azon belül is az emberektől való félelemről. Ha van Biblia nálatok, kérlek, lapozzatok velem együtt a Példabeszédek 29:25-höz: „Az emberektől való félelem csapdába ejt, de aki az Örökkévalóban bízik, megmenekül.” Az emberektől való félelem talán az első számú megkötözöttség a hívők között, mivel ez borzasztóan megtévesztő: talán ez a legnagyobb megtévesztés. Akik meg vannak kötözve emberfélelemmel, általában észre sem veszik. Megkötözi őket ez a félelem, de annyira benne vannak, hogy fel sem ismerik, hogy a befolyása alatt élnek. Tehát azt mondja ez a vers, hogy „az emberektől való félelem csapdába ejt”. Tudjátok, milyen egy csapda, hogy is néz ki? Képzeljetek el egy medvecsapdát, madárcsapdát, vagy bármilyen állatcsapdát. A csapdának természetéből fakadóan megtévesztőnek kell lennie. Ha nem megtévesztő, akkor nyilvánvaló, hogy az nem csapda, hiszen egy csapdának el kell hitetni az állattal, hogy nem is csapda, biztonságos odamenni a közelébe. Tehát úgy lett ez a csapda vagy tőr felállítva, hogy észre sem vegyük, hogy benne vagyunk.

 

Van egy jó példázatom az emberfélelemmel kapcsolatban. Egy híres kínai festményen egy kisfiú egy nagy vízi bölényt irányít. Hogyan tudja irányítani? Az által, hogy van egy kampó a bölény orrában. Elég csak megrántania a fiúnak a kampót, és a hatalmas bölény arra megy, amerre ő. Az emberektől való félelem olyan, mint az a kampó a bölény orrában. A bölény nem is tudja, hogy irányítják, ez annyira benne van, annyira megszokta, hogy csak ezt az egyfajta állapotot ismeri. Valójában így működik az emberektől való félelem is. Az ördög csapdát állít, és mi beleesünk ebbe, és mikor már foglyul ejtett, olyanok lettünk, mint az a vízi bölény. Az a probléma, hogy észre sem vesszük, hogy csapdába estünk, azt hisszük, hogy ilyen az élet, ilyenek vagyunk: „Egyszerűen csak fontos számomra, hogy mások mit gondolnak, azt szeretném, ha mindenki örülne, szeretem, amikor mindenki kedvel, nem szeretem, ha nem kedvelnek. Ilyen a természetem. Szeretem irányítani a dolgokat, A-típusú személyiség vagyok.” Valójában ez nem személyiség kérdése: a félelem egy szellemiség. Főként az emberektől való félelem. Mi a félelem? A félelem egy prófétai szellem. Nemcsak egyszerűen szellem, hanem prófétai szellem, hiszen a jövődről prófétál. Mert ha félelem van benned, emberfélelem vagy az ismeretlentől való félelem, akkor az beszél hozzád, hiszen egy szellem beszélni is tud. Beszél a jövődről, lefesti a jövődet. Megmutatja, miket beszélnek rólad majd az emberek. Akiknek nagyon fontos az emberek véleménye, folyton ilyeneket gondolnak: „Vajon mit gondol ma rólam az az ember? Olyan szemekkel nézett rám! Vajon mit jelent ez a fajta nézése? Lehet, hogy nem tetszik neki a mai prédikációm? Miért alszik el? Mit csinál? Miért csinálja?” Tehát ez egy prófétai szellem, mégpedig egy hamis prófétai szellem, mivel úgy prófétál a jövődről, hogy az emberek majd mit gondolnak, mit mondanak rólad, vagy hogy nem fognak szeretni. És ez egy igazán démoni, gonosz szellemiség, mert rabságban tartja a hívőket, hogy meg ne lássák Isten fényét abban a helyzetben, amely igazi szabadulást hozhatna.

 

Ez az a félelemtípus, amiről a Biblia a legtöbbet ír. Ha megnézitek az ószövetséget, vagy akár az újszövetséget, amikor azt mondja, hogy „ne félj,” arra utasít, hogy emberektől ne féljenek, vagy egy néptől ne féljenek, vagy a hitetlenektől ne féljenek. Jézus is azt mondta a Lukács 12:4-5-ben: „Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak. Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek." Tehát amikor Isten a félelemről beszél, leggyakrabban az emberektől való félelemre utal. És ez azt jelzi, hogy ez a fajta félelem a hívők közt nagyon gyakori. Nem mondom, hogy csak hívők között fordul elő, mindenhol előfordul. De mikor kereszténnyé leszünk, belépünk Isten Királyságába, ez a félelem továbbra is ott dolgozik az életünkben, mert annyira megszoktuk már. Olyan megtévesztő ez a csapda, hogy azt hiszed, ez vagy te. Azt gondolod, hogy a személyiséged része. Amit most megosztok veletek, az nemcsak egy üzenet, egy prédikáció, hanem korábban ez volt az életem. Nem a megtérésem előtt, nem azelőtt, hogy az Úr tüzet gyújtott a szívembe, nem azelőtt, hogy teljes idejű szolgálatra hívott volna. Az emberektől való félelem ott dolgozott az életemben, még mikor Jézusért tűz égett is a szívemben, gyülekezeti vezetőként, bibliaiskolásként, sőt, még pásztorként is.

 

Most arról szeretnék nektek beszélni, hogyan működik az emberfélelem. Először is, a félelem az emberekhez kötöz. Megnézzük a János 12:42-43-t: „Mindazáltal a vezetők közül is sokan hittek benne, mégsem vallottak színt a farizeusok miatt, nehogy kizárják őket a zsinagógából; mert többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét.” Tehát ezt műveli a félelem: emberekhez köt minket. Valójában a félelem letaszítja Istent az életedben az Őt megillető jogos helyéről, és embereket ültet a szíved trónjára. Azt mondja a Biblia, hogy a Szent Szellem templomai vagyunk, Ő bennünk él. Az Ésaiás 6 is beszél arról, hogy Ésaiás látta látomásban az Urat magas és felemeltetett királyi székben, és palástja betöltötte az egész templomot. Tehát ebben a templomban Isten számára van egy trón, de ha a félelem tőre ejtett rabul, akkor az életed trónján nem Jézus ül, nem is te, hanem valaki más. Pedig neked kell eldönteni, hogy ki üljön arra a trónra, neked kell eldönteni, hogy kinek engedelmeskedsz. És ha emberfélelem kötöz meg, akkor az kötöz meg, hogy ki mit gondol rólad. Honnan tudhatod, hogy az emberfélelem befolyása alatt vagy-e? Az embereken méred le azt, hogy mennyire vagy elfogadva, rajtuk méred le a sikereidet, az ő tetszésüket keresed. Az ő véleményüket és tanácsaikat értékeled. Az emberi bölcsességet és véleményt tartod a legfontosabbnak. Röviden megfogalmazva: oda mész, ahova az emberek mennek. Az ő beszédük határozza meg számodra, hogy ki vagy. Az egész értékedet, az önbecsülésedet mások véleménye határozza meg. Nem te irányítod az életedet, és nem is Jézus. Olyan tisztán emlékszem, olyan hosszú ideig éltem együtt ezzel, és nem is gondoltam, hogy ez gondot jelent. Ahogy felnőttem, mindig nagyon sok barátom volt, és azt gondoltam, egyszerűen csak jól kijövök mindenkivel. A gyülekezeti közösségbe is be voltam illeszkedve, a bulizós társaságba is be voltam illeszkedve. Tudtam, hogy kell valahova beilleszkedni, és az emberek kedvében járni.

 

Ez nem tűnt számomra nagy problémának, egészen addig, amíg pásztor nem lettem. Korábban New Yorkban dolgoztam világi munkahelyen, nem volt rossz, mert csak egy főnököm volt, akinek a kedvében kellett járnom. De mikor pásztor lettem… szerettem volna az emberek kedvében járni, de most már mindenkinek a kedvében kellett volna járni. Tanítottam a bibliaiskolában, prédikáltam az istentiszteleteken. Amikor hazajöttem tíz évvel ezelőtt, prédikáltam, tanítottam, és mindenki azt mondta: „Fú, ez annyira jó, olyan kenet van rajtad, olyan nagyszerű tanító vagy, olyan jó prédikátor vagy.” Annyira jó érzés volt, mondtam is, hogy „Uram, annyira érzem, hogy erre szól az elhívásom, annyira jól esik a lelkemnek.” Akkor még nem tudtam különbséget tenni lélek és szellem között. De olyan jó volt, annyi pozitív visszajelzést kaptam. Annyira elteltem ezekkel, annyira ittam ezek a szavakat. Tudjátok mit kell csinálni ilyenkor jó tajvani szokás szerint? „Tudjátok, ez mind csak az Isten cselekszi. Dicsőség Istennek!” De szívem mélyén még több elismerésre vágytam: „Kicsit ki tudnád jobban fejteni, hogy a prédikáció melyik része érintette meg az életed? Megváltoztatta az életed? Szólt hozzád az Úr ezen keresztül kijelentésben, látomásban?” Úgy éreztem, hogy az ő elismerésükben találom meg az értékemet. Egy darabig klassz volt, amíg egyszer csak jött valaki más, aki fiatalabb nálam, talán nálam is nagyobb kenettel rendelkezik, aki nagyszerűen tanít, de persze nem néz ki olyan jól, mint én. Hát, ezt már régen elrendeztük egymással. (Peter pásztorra gondolt itt Jon.) És azt vettem észre, hogy az emberek már nem engem dicsérnek meg, és ez nem volt kellemes.

 

Főleg az ifjúsági istentiszteleten prédikáltam, és a bibliaiskolában tanítottam. Emlékszem, egyszer odajött hozzám az egyik főiskolás fiú, aki úgy emlékszem, ifjúsági csoportvezető volt: „Jon pásztor, beszélnünk kellene négyszemközt.” Így aztán leültünk beszélgetni, és tulajdonképpen elkezdett kritizálni mindent, amit csak csináltunk a gyülekezetben. Mindezt egy nagyon mézes-mázos módon tette, mondván, hogy: „Én igazán szeretem a gyülekezetet, az ifjúsági szolgálatot, ahogy a fiatalokat próbáljátok elérni, DE úgy érzem, hogy nem csináljátok, ezt se, azt se, ahogy vezetitek ezt az egészet, az…” Én persze próbáltam jó fejnek tűnni, mint máskor is, mert azt akartam, hogy kedveljen engem. Ezért próbáltam megértően hozzáállni: „Igen, igen, értem, hogy mit mondasz, igazad van.” Ő panaszkodik nekem a többi pásztorra, és minden más szolgálóra, hogy mennyire nem látják a teljes képet, mennyire elvétették Isten tervét és akaratát, mennyire rossz úton járnak, én meg azt mondom: „Hát igen, tényleg, van benne valami, majd én beszélek velük.” Tehát ez a fiú egyéni foglalkozás keretében rendszeresen felvilágosított engem arról, hogyan kell irányítani a gyülekezeti életet és a missziót. És nem is tudtam, mi az, ami velem történik, mert nem voltam tudatában annak, hogy emberfélelem van bennem. „Igen, igazad van, persze, te szereted a gyülekezetet, és segíteni szeretnél.” Ő meg elmondta, hogy ezt kéne, meg azt kéne, meg amazt kéne csinálnunk. Én meg nem is voltam tudatában, hogy mi történik velem. Elmentem a vezetőségi megbeszélésre, és felvetettem a többi pásztornak azokat a javaslatokat, amiket az a fiatalember felvetett. A többi pásztor meghallgatott: „Tényleg?” De mivel tiszteltek engem, igent mondtak a javaslatokra.

 

És egyszer csak azt vettem észre, hogy ez a fiú amint folyamatosan kritizálta a gyülekezetet, egy idő után engem is kritizálni kezdett. Akkoriban két ifjúsági alkalmat tartottunk, és ő odajött minden egyes istentisztelet után, és ilyeneket mondott „Nem volt rossz, de szerintem itt ezt máshogy kellett volna, és annál a másik részénél a prédikációnak is változtatni kellene. Amaz pedig nem igazán volt érthető.” „Tényleg?” Na, akkor most felkészülök egy igazán jó prédikációra! Ekkor 28 vagy 30 éves lehettem, ő pedig főiskolás volt. És minden prédikáció után odajött, és elmondta róla a véleményét, de én nem láttam át ezt a helyzetet, úgy gondoltam, hogy ő egy nagyon jó tanítvány. Valószínűleg ő is egy nagyon jó tanítványnak tartott engem, hiszen mindenre bólogattam.

 

Amikor vendégszolgálatra hívtak minket Peter pásztorral, néhány tanítványt elvittünk magunkkal, és ő is ott volt köztük. Egyszer egy helyen fiataloknak prédikáltam, és ők el voltak tőle ragadtatva. De ez a fiú akkor is ezt mondta: „Nem tudom, miért tetszett nekik ennyire ez a prédikáció.” Annak ellenére, hogy a helyi fiataloknak nagyon-nagyon tetszett, ez a fiú ekkor is csak azt tudta mondani, hogy: „Nem tudom, mi volt olyan nagy szám ebben a prédikációban. Csak te tetszettél nekik, nem a prédikációd.” Nem viccelek, tényleg ezt mondta. Én pedig annyira meg voltam kötözve az ő véleményével, ez olyan démonikus volt, hogy mikor prédikációra készültem, mindig arra gondoltam, hogy majd ez a fiú hogyan néz rám. Annyira igyekeztem, pontosan kikerestem az összes igeverset, utalást, vigyáztam, hogy nagyon logikus legyen, ahogy elmondom, az üzenet A-pontjából következzen a B. És mikor felálltam prédikálni, akármelyik részén ült is a nézőtérnek, vagy a karzatnak, rögtön megéreztem a jelenlétét. Ez a manipulatív szellem működött rajta keresztül, a varázslás szelleme. És ezt teszi velünk az emberektől való félelem: leural minket, megkötöz. Még akkor is, ha az a személy nincs jelen, hiszen a szellemiség mindig ott van. Fogalmam sem volt, hogy minek a hatása alatt vagyok, egyszerűen csak féltem. Féltem szolgálni, féltem prédikálni, arra gondoltam, ha ma odajön hozzám, vajon mit fog mondani. Olyan erősen meg voltam kötözve, hogy depresszióba estem, hogy ha nem kaptam meg az elismerést ettől az embertől.

 

Aztán egyszer megint négyszemközt beszélgettünk, ő „tanítványozott” engem, én meg mondtam, hogy: „Igen, igen, ez nagyon jó. Menjünk Ewen pásztorhoz, és beszéljük meg.” Ő a bátyám, aki akkor az ifjúsági körzet vezetője volt. Tehát beszélgetünk Ewennel, a fiú kezdi mondani neki a dolgokat, amiket nekem szokott, de még az első pontot sem mondhatta végig, mert Ewen félbeszakította: „Testvérem, én úgy látom, ezek és ezek a dolgok vannak az életedben. Szívesen átbeszélem ezeket veled, szívesen imádkozom veled. De amíg ezt el nem rendezzük, ne beszéljünk azokról a dolgokról, amiket felvetettél.” Én meg teljesen ledöbbentem. Hoppá! Ezt így is lehet? Lehet valakit fegyelmezni is? Most már tudom, hogy Isten miért őt adta a szüleimnek előbb, most már tudom, miért ő az idősebb.

 

A 2 Péter 2:19 azt mondja: „Szabadságot ígérnek nekik, bár maguk a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte.”

 

1. Ha aláveted magad az emberfélelemnek, az az emberi vélemények rabszolgájává tesz. Az én esetemben ez egy ember véleménye volt, egyetlen egy emberé. Ha emberfélelemben élünk, nem lehetünk azok, akiknek Isten teremtett minket, mivel állandóan azon gondolkodunk, attól félünk, mit gondolnak az emberek. Ez teljesen megnyomorít. Ahhoz hasonló, mikor a gyerekek összekötik az egyik lábukat, és úgy versenyeznek. Akármilyen jó sportoló, gyors futó is vagy, ha énhozzám kötöznek, az biztos, hogy nem futunk gyorsan. Akármilyen csodálatosnak teremtett is Isten, ha félsz az emberektől, nem tudsz igazán önmagad lenni. Az emberfélelem megnyomorít minket, és megakadályozza, hogy abban a szabadságban éljünk, amit Isten adott. Az emberfélelem megrabol bennünket az igazi identitásunktól, mivel az emberek véleményét emeljük a trónra, és ennek vetjük alá az egész életünket, ezt magasztaljuk fel. Tehát az emberekhez kötöz bennünket, és csapdában tart.

 

2. Ezenkívül Istentől is elválaszt minket. Tehát nemcsak magához kötöz, hanem ez a csapda vissza is tart minket Istentől. Egy jól ismert igerészt szeretnék felolvasni: a Lukács 22:54-62-t. Ez a rész arról beszél, mikor Péter megtagadta Jézust. Tudjátok, hogy miért tagadta meg? Mert félt az emberektől. „Miután pedig elfogták őt, elvitték és bekísérték a főpap házába. Péter pedig távolról követte.” Tudjátok, ki ez a Péter, akiről beszélünk? Ő volt a vezető, a legerősebb apostol, a legnagyobb hangadó. Mikor Jézust el akarták fogni, ő volt az, aki előrántotta a kardját, és le akarta vágni a főpap szolgájának fejét, de elvétette, csak a fülét vágta le, és Jézus meggyógyította a szolgát. Gondoljátok el, milyen lett volna, ha a fejét vágta volna le, és azt növesztette volna vissza Jézus. Tehát erről a Péterről beszélünk, aki nem volt félős. Mikor Jézus a vízen járt,  mindenki azt hitte, hogy kísértet, de Jézus szólt hozzájuk: „Én vagyok.” El tudjátok képzelni, hogy láttok valakit a vízen járni, aki ráadásul még beszél is hozzátok? Ez még félelmetesebb. De Péter azt mondta: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen.” Ez az ember a vízen járt.

 

Megyünk tovább az 55-ös versre: „Mikor az udvar közepén tüzet raktak, és körülülték, Péter is leült közéjük. 56Amint ott ült a tűz világánál, meglátta őt egy szolgálólány,-- tehát egy szolgáló! Egy lány! -- közelről szemügyre vette, és így szólt: „Ez is vele volt.” 57Ő azonban letagadta, ezt mondva: „Asszony, nem ismerem őt!” 58Röviddel ezután más látta meg, és rászólt: „Te is közülük való vagy!” De Péter így válaszolt: „Ember, nem vagyok!” 59Körülbelül egy óra múlva másvalaki is bizonygatta: „De bizony, ez is vele volt, hiszen ő is Galileából való.” 60Péter azonban ismét tagadta: „Ember, nem tudom, mit beszélsz.” Még beszélt, amikor hirtelen megszólalt a kakas. 61Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre.” Tehát ez az, amit Lukács leír, a 61-es és a 62-es vers tartalma csak a Lukács evangéliumában szerepel: „61Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: „Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem.” 62Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt.”

 

Ne feledjétek, hogy az emberektől való félelem csapdába ejt, és távol visz Istentől. Ezeket nem kárhoztatásként mondom. Lehet, hogy felismered magadban: „Igen, az emberek véleménye fontosabb számomra, mint Isten véleménye. Az emberek elismerése vált az istenemmé.” Lehet, hogy szégyelled magad, lehet, hogy azt mondod: „Igen, Istenem, én is ilyen vagyok, ennek a befolyása alatt állok.” A Bibliában két emberről olvassuk, hogy kiment, és keservesen sírt: az egyik Péter, a másik Júdás. Meg kell értenetek, hogy nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak. Lehet, hogy azt mondod, hogy eltávolodtál Istentől, de tudnod kell, hogy ő soha nem távolodott el tőled. Amíg meg voltam kötözve, amikor szenvedtem, amikor a prédikációimra készültem, és az emberfélelem volt az életem forrása, a mesterem, Jézus akkor is ott volt velem. A hitünk nem attól a képességünktől függ, hogy tudunk-e ragaszkodni Őhozzá, hanem az Ő képességétől, ahogy ragaszkodik hozzánk. Ilyen Istenünk van! És mikor Jézus ránéz Péterre, talán ezt úgy képzeljük el, hogy megfordult, egyenesen Péterre vetette szigorú tekintetét: „Ugye megmondtam! Térj meg!” Hiszen Péter korábban azt mondta, hogy: „Én sose tagadnálak meg, ha mindenki elfut is, én kész vagyok meghalni is veled.” Tehát azt gondolnánk, Jézus azzal a nézéssel nézett Péterre, hogy: „Na tessék! Ugye megmondtam!” De Jézus nem így nézett rá. Jézus arca Isten arca volt. És mit mondott Isten arca Péternek? Azt mondta: „Péter, gyere vissza! Tudtam, hogy elbuksz, én előre szóltam neked, nem lepődtem meg rajta, de most gyere vissza! Tudok a problémádról, de helyre tudlak állítani. Gyere vissza!” Nagyon sokat lehet közölni egyetlen pillantással. A gyerekeimre ha ránézek, már értik a tekintetemet, és a feleségem is. Minél közelebb vagy egy személyhez, annál inkább tudsz kommunikálni vele az arckifejezéseddel. Az ószövetségben Dávid azt mondja, hogy az Úr szemeivel tanácsolja, tekintetével vezeti őt. Nem egy félelmetes, elítélő, „ugye-megmondtam” típusú nézésről beszél. Mikor dicsérjük az Urat, azt énekeljük, hogy emeld a tekinteted Jézusra. Nézz rá az Ő gyönyörű arcára. Ez az arc nem elítélő, nem megszégyenítő. Ez a pillantás nem azért van, hogy megszégyenítsen, hanem hogy megvilágosítson, és visszahívjon az Ő jelenlétébe és szeretetébe. Jézus azt mondta: „Én már mondtam neked, hogy a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, de én már imádkoztam érted. Péter, tudom, hogy szégyelled magad, de én imádkoztam érted. Gyere vissza. Még mielőtt ezt elkövetted, még mielőtt rájöttél, hogy az emberfélelem befolyása alatt állsz, én már imádkoztam érted. Gyere vissza!” Ezt fejezte ki az a pillantás. A legerősebb tanítvány is elesett az emberfélelemben, mert ez az ördög legnagyobb fegyvere.

 

A Jeremiás 17:5-ben azt mondja az Úr: „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik, az ÚRtól pedig elfordult szíve!” Tehát azt mondja Isten, hogyha emberekben kezdtél el bízni -- már nem őbenne bízol, hanem emberekben, emberi véleményekben -- és testi erőre támaszkodsz, az nemcsak azokhoz az emberekhez kötöz, hanem elfordítja szívedet az Úrtól is. Ez történt Péterrel: mikor az Úr ezzel a pillantással ránézett, a szíve nagyon el volt távolodva az Úrtól. Annyira szégyellte magát! Látjátok, az emberektől való félelem elfordítja szívünket az Úrtól, és azt az érzést kelti bennünk, hogy nem vagyunk elég jók az Ő számára.

 

Péter ezzel a hazugsággal, ezzel a megtévesztéssel élt együtt még Jézus feltámadása után is. Visszatért a régi mesterségéhez, halászni ment, mivel halász volt. A tengeren halászott, amíg Jézus meg nem kereste, ki nem ment hozzá, hogy találkozzanak. Ennek ellenére szeretheted Istent. Én is szerettem Istent teljes szívemből, és hűségesen szolgáltam Istent mint pásztor. Valahogy a szívem mégis távol volt tőle, mert sokkal jobban érdekelt, hogy a gyülekezetem, vagy a tanítványaim mit mondanak rólam, mint az, hogy Isten mit mond. Az életem forrását felcseréltem. Már nem Ő volt az én forrásom, nem az élet fájáról táplálkoztam, ezeket emberi véleményekre cseréltem, ezek váltak forrásommá. Voltak idők, amikor nagyszerűen éreztem magam prédikáció után, vagy amikor csodák történtek, viszont voltak idők, amikor szörnyen éreztem magam, mert az emberek nem kedveltek. Egy embernek könnyű a kedvében járni, de egy többezres gyülekezetben ez már nem olyan egyszerű. Mikor Jézus ránk néz, az Ő tekintete azt üzeni nekünk: „Gyere vissza! Gyere vissza, gyermekem! Nem szégyenítlek meg, hanem szeretnélek helyreállítani. Szeretnélek meggyógyítani, szeretnék újra kapcsolatban lenni veled.”

 

3. És ha te beleestél ebbe a csapdába, akkor másokat is csapdába ejtesz. Ha te sebet kaptál, te is sebet okozol másoknak. A megkötözött ember természeténél fogva megkötöz másokat. Én is mikor meg voltam kötözve, elkezdtem másokat megkötözni, megsebezni, csapdába csalni. Mivel én nagyon fontosnak tartottam, hogy mások mit gondolnak rólam, arra próbáltam rávenni másokat, a tanítványaimat, a beosztottaimat, a rámbízottakat, hogy nekik is fontos legyen, hogy én mit gondolok róluk. Ennek az emberfélelemnek a sebeit másoktól kaptam. Különböző gyermekkori események miatt nem voltam elégedett önmagammal, és ezért kezdtem el az emberek tetszését keresni. Tehát mivel ott volt ez a seb a szívemen, próbáltam valahogy megvédeni magam, ezt pedig az által tudtam megtenni, hogy vagy a kedvében járok az embereknek, vagy irányítom őket. Így kötözhetünk meg másokat.

 

Szeretném, ha most elolvasnánk néhány igeverseket. János 7:13: „De nyilvánosan senki sem beszélt róla, mert féltek a zsidóktól.” János 9:32: „Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól, mivel a zsidók már megegyeztek abban, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, azt ki kell zárni a zsinagógából.”19:38: „Ezek után pedig kérte Pilátust az arimathiai József (a ki a Jézus tanítványa volt, de csak titokban, a zsidóktól való félelem miatt), hogy levehesse a Jézus testét.” 20:19:„Mikor azért este volt, azon a napon, a hétnek első napján, és mikor az ajtók zárva voltak, a hol egybegyűltek a tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus és megállt a középen, és mondta nékik: Békesség néktek!”

 

Látjátok, mi történik itt? Az emberek féltek a zsidó vezetőktől, fontosnak tartották a véleményüket, tőlük féltek az emberek leginkább. És miért volt ez? Mert ezek a zsidó vezetők mindent képmutatásból tettek, az emberek tetszését keresték, igyekeztek jó benyomást tenni rájuk. Ezért meg is feddte őket Jézus, mert például olyan módon imádkoztak, hogy kimentek az utcára, és hangosan imádkoztak, hogy hallják őket. Mikor böjtöltek, felvettek egyfajta böjtölő arckifejezést, hogy tudassák az emberekkel, hogy most valami nagyon vallásos dolgot tesznek. Számukra nagyon fontos volt, hogy más emberek mit gondolnak, számukra minden csak egy show-műsor, egy bemutató volt, amit tettek -- annyira az emberekre néztek. És ennek mi lett vajon a következménye? Megsokszorozták önmagukat, ugyanilyen követőket hoztak létre, bárhol is jártak, bárkivel is léptek kapcsolatba, ezt terjesztették. Ami benned van, az fog végső soron megvalósulni a környezetedben. Jézus ezért feddte meg őket a Máté 23:15-ben: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert bejárjátok a tengert és a szárazföldet, hogy egyetlen pogányt zsidó hitre térítsetek, és ha ez megtörtént, akkor a gyehenna fiává teszitek, kétszerte inkább magatoknál.” Ezeket mondta Jézus, ezeket a kemény szavakat. De pontosan ez történt a zsidó vezetőkkel, és ez megtörténhet velünk is. Elkezdték ugyanezt az igényt támasztani az emberekben. Ha olyan emberekkel van dolgod, akikben erős emberfélelem él, akkor irányítani akarják az embereket, és minden az ő rendelkezéseik szerint kell, hogy történjen. Ezek az A-típusú személyiségek: „Szeretném, ha minden a megfelelő rendben haladna, szeretném, ha minden úgy menne, ahogy én szeretném.” Találkoztatok már ilyen, mindent irányítani akaró emberekkel? Ha ilyen ember közelében vagyunk, az idegességet vált ki belőlünk. Arra gondolunk, hogy elég egyetlen rossz szó, egyetlen rossz megnyilvánulás vagy akár arckifelezés, és már dühös lesz. Ha pedig nem tudja uralma alá vonni az adott embert vagy helyzetet, akkor elutasítja, rossznak bélyegzi őt. „Nem illenek bele a programunkba, a kultúránkba” -- de valójában az a baja velük, hogy nem hagyják magukat irányítani. Az ilyen mindent irányítani akaró ember pedig attól érzi biztonságban magát, ha a másikat irányíthatja --az ő kis világa így működik. Őt is irányítják, ezért az alatta lévő embereket ő is mindenáron irányítani akarja.

 

De jó hír, hogy van kiút. Hogyan lehet kitörni az emberfélelem rabságából? Visszatérünk az igevershez, amivel elkezdtük, a Példabeszédek 29:25-höz: „Az emberektől való félelem csapdába ejt, de aki az Örökkévalóban bízik, megmenekül.” Aki bízik az Úrban, megmenekül, vagy ahogy egy másik fordítás mondja, aki az Úrra támaszkodik, boldog lesz. Rátámaszkodsz az Úrra, meghajolsz az Ő akarata előtt, engeded, hogy az életed forrása ismét Ő legyen. Elvágod magad az emberek véleményétől, hogy többé már ne ezek legyenek az életed forrása, hanem Őhozzá fordulsz oda, Őrá nézel, belenézel a szemébe. Megérted, hogy Ő nem akar téged elítélni, vagy jól megfenyíteni, hanem egyszerűen csak hív magához vissza. A szabadulás folyamata valójában nagyon egyszerű. Először is fel kell ismernünk a problémát, ezért is fejtettem ki ezeket nektek ilyen részletesen. Másodszor, arra van szükséged, hogy szolgáljanak feléd, hogy újra az Úrra tudjál támaszkodni. Engedd, hogy veled imádkozhassunk, segítsünk neked feldolgozni a történteket. Lehet, hogy felismerted, hogy problémád van ezzel, és úgy gondolod, majd hazamész, és egyedül próbálsz dolgozni a megoldáson. Ez olyan lenne, mint egy újévi fogadalom, amit az akaraterőd segítségével próbálsz megvalósítani. Eldöntöd, hogy mostantól nem fogsz azzal foglalkozni, hogy mit gondolnak rólad az emberek. De meg kell értenetek, hogy az emberfélelem nem önmagában jár, hanem azért tudott bejönni, mert sebek vannak az életedben. Tehát nem tudsz megszabadulni az emberfélelemtől anélkül, hogy a lelki sebeket ne kezelnéd, és Jézus pont ezeket szeretné begyógyítani. Ha csak úgy az akaraterőd segítségével eldöntöd, hogy nem fog érdekelni az emberek véleménye, a lelki sebeidet viszont nem kezeled, akkor először talán sikereket érsz el. Mint a filmeknek a vége felé is láthatjuk sokszor, hogy a pozitív főhősnek van valamilyen sérülése, például golyótalálat érte, vagy eltört a lába, és mikor már úgy tűnne, hogy ő fog győzni, akkor az ellenfele pont ott üti meg, vagy találja el, ahol a seb van. Így van ez a mi életünkben is, mikor egyedül akarjuk megoldani a problémánkat. Keményen dolgozunk, és rövid távon el is érünk egy bizonyos fajta sikert, de azért nem történik igazi megoldás, mert az emberfélelem nem egyedül jár, hanem azért jöhetett be, mert valamilyen lelki seb van az életünkben. Ilyenkor jön az ördög, és pont ott talál el, ahol a seb van, és nagyon hamar visszatérsz az emberfélelembe. Mert ez számodra a minden, ez számodra a valóság, szinte az egész életed. De Jézus meg akar minket szabadítani. Mikor Jézus ránézett Péterre, ezt mondta tekintetével: „Péter, Péter! Tudom én ezeket, nem lepődtem meg rajtad. De azért vagyok itt, hogy segítsek. Én vagyok számodra a válasz, én vagyok a szabadulás és maga a szabadság. Gyere hozzám, Péter!” És mikor Péter elfutott, Jézus utána ment, üldözte őt, csak azért, hogy elmondhassa neki: „Péter, nem csalódtam benned. Elhívás van az életeden, ne engedd, hogy az emberfélelem megváltoztassa az életed menetét. Ne engedd, hogy az emberfélelem megváltoztassa azt, aki te vagy, akivé én teremtettelek.” És ő teljesen helyreállt. Pünkösd napján ő volt az, aki Szent Szellemmel betelve felállt prédikálni minden szégyenérzet nélkül: már nem az foglalkoztatta, hogy ki mit gondol.

 

Álljunk fel, és imádkozzunk. A szabadságba történő visszautam azzal az isteni kijelentéssel kezdődött, hogy nem az vagyok, akinek az emberek mondanak. Elkezdtem meghallani, Isten mit mond az én lelkembe, mit mond az én szellemembe, hogy ki is vagyok én valójában: Isten gyermeke. És kezdtem megérteni, hogy ez az az elismerés, ami után egész életemben sóvárogtam, ez az az elfogadás, amire mindig is vágytam a lelkemben, a szellememben. Meghallottam, hogy suttogja a lelkemnek: „Szeretlek! Enyém vagy, és gyönyörködöm benned!” Mielőtt Jézus bármilyen csodát tett volna, megkeresztelkedett a Jordán vizében, és mikor feljött a vízből, egy mennyei szózat hallatszott: „Ez az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm.” Ahogy most Jézusra emeljük a szemünket, ő visszanéz ránk szerető pillantásával, és hív minket haza. És azt mondja nekünk: „Gyermekem! Mindezek ellenére, én gyönyörködöm benned. Gyere haza, gyere vissza hozzám! Nem szégyenkezem miattad. Hadd legyek újra az életed forrása. Hadd legyek számodra az elismerés forrása.”

 

Szeretnék imádkozni értetek. Bíztatlak, hogy ha az Úr szól ma hozzád, ha a Szent Szellem beszél a szívedhez, akkor a dicséret alatt gyere előre! Szeretnék imádkozni veled, szeretnék imádkozni érted. Sokan még soha nem jöttetek előre. Nem mintha az Úr nem szólt volna hozzátok, nem érintett volna meg, hanem az emberektől való félelem tartott vissza. Talán azt gondoltad, mit fognak az emberek gondolni, ha kimegyek, mit fog a családom gondolni, mit fognak a barátaim gondolni. Imádkozom, hogy ezeket az aggodalmakat most félre tudd tenni, mert az Úr itt áll, téged néz, és azt mondja: „Gyermekem! Gyere hozzám. Én képes vagyok helyreállítani téged, begyógyítani a sebeidet. Helyre tudom állítani az életed, és vissza tudlak vinni az élet forrásához.” Imádkozom mindannyiunkért röviden, miközben a dicsőítő csoport énekel, és azt kérem, hogy szemeitekkel az Úrra nézzetek, és gyertek előre, hogy imádkozzunk értetek. Nem sietünk, minden egyes emberért imádkozni fogunk, akik válaszolnak Isten hívására, gyertek csak előre. „Szent Szellem, kérlek mozdulj, és vonzzad az embereket a Te szívedhez, mutasd meg nekik a Te szeretetedet. Megtörjük a félelem erejét, megtörjük a szégyen erejét, hogy bátran léphessenek be a Te kegyelmedbe és szeretetedbe, hogy a szükség idején segítséget kapjanak. Jézus nevében.” Azt kérem, hogy a szolgáló csoport jöjjön előre.

 

„Emeld fel szemed Jézusra, az Ő csodás arcát nézd.
A föld furcsán elhomályosul kegyelme dicső fényénél.”

 

https://www.youtube.com/watch?v=t0bjhs8aqZU 

 

Erre szeretnélek bátorítani, hogy Jézusra emeld a tekinteted, az ő gyönyörű arcára, ő most téged néz. Hív téged, hogy gyere vissza hozzá. Kapcsold össze Ővele a lelkedet!

 

„Atyám köszönjük, hogy Te soha el nem hagysz, Te mindig velünk vagy, és sose csalódsz bennünk, mindig vársz ránk, és a Te arcod mindig csodálatos. Ahogy Rád nézünk, meglátjuk az Atya arcát, aki arra vágyik, hogy visszatérjünk Őhozzá. Segíts, Urunk, meghallani, hogy kinek mond minket az Atya. Imádkozunk, hogy adj nekünk kijelentést arról, hogy kik is vagyunk valójában. Szólj hozzánk, suttogd ezt bele a lelkünkbe, hogy igazán azzá a személlyé tudjunk válni, akinek minket teremtettél, az emberfélelemtől megszabadulva. Köszönjük, Jézus, köszönjük ezt a szabadságot, köszönjük a Te szeretetedet és irgalmadat. Megszabadítod a Te gyermekeidet a mai napon, és meggyógyítod a szíveinket, és mi ezért hálát adunk. Köszönjük, Jézus. Jézus nevében imádkozunk. Ámen!”

 

Istennek adjunk minden dicsőséget, tiszteletet, minden tapsot és dicséretet!

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.