DNS-ünk felfedezése tanítássorozat

(Jonathan Chow)

 

2. Tanítványság 

 

„Gyülekezetként egy család vagyunk, mely együtt utazik át az életen, miközben Isten gyermekeit felkészítjük arra, hogy megjelenítsék az Isten Királyságát, és annak szeretetét, hatalmát és dicsőségét, amerre csak járnak.”

 

A felkészítés más néven a tanítványképzést jelenti, és most a tanítványi életről fogunk beszélni. A Máté 4:19 ezt mondja Jézusról: „ Így szólt hozzájuk: ’Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket.’ ” A tanítványságról többféle megközelítésből szoktunk gondolkodni. Tudjuk, hogy a tanítvánnyá válás célja, hogy jobban hasonlítsunk Krisztusra, de sokszor arra koncentrálunk, hogy mi mindent kell tennünk, annak érdekében, hogy Őhozzá jobban hasonlítsunk: hogyan gyakoroljunk nagyobb önfegyelmet, vagy hogyan váljunk krisztusibbá. De a mi felelősségünk csupán annyi, hogy menjünk Ővele, ahogy Jézus mondja. Viszont Ő az, aki kiformálja bennünk az Őhozzá hasonlító természetet. Tehát erről a folyamatról lesz most szó, ahogy egyre hasonlóbbá válunk Krisztushoz. Milyen is ez? Mivel is jár ez? Hogyan fordítható le ez a mi életünkre? Arról fogok beszélni, mit jelent Jézust követni, hiszen ez a mi dolgunk. Mi nem tudjuk megváltoztatni saját magunkat, hanem Isten az, aki megváltoztat belülről kifelé. A mi felelősségünk pedig az, hogy kövessük Őt. A Lukács 9:23-ban megnézzük, hogyan is kell Őt követni: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem.” Jézus itt az Őutána való menetelről, az Ő követéséről beszél, és azt mondja, hogy tagadja meg magát, és vegye fel naponta a keresztjét. Tehát ezt nem egyszer kell tenni, hanem minden nap. És kövessen engem. Jézus azt mondja, hogy az Ő követése, az igazi tanítványi lét magában foglalja az önmegtagadást, és saját keresztünk naponkénti felvételét. 

 

Az evangéliumban van egy történet egy gazdag ifjúról, aki nagyon lelkes volt, követni akarta Jézust, és így jött hozzá: „Jó mester, mit tegyek, hogy örökölhessem az örök életet?” Jézus erre azt mondja neki: Miért mondasz engem jónak? Ismered a parancsolatokat, ne lopj, ne paráználkodj? Igen,-- mondja az ifjú -- fiatal korom óta betartottam ezeket. És aztán Jézus ránézett, és nagyon érdekes amit erről ír a Biblia, hogy Jézus megszerette, és ezt mondta: „Egy a fogyatkozásod. Add el mindened, és add a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere vissza, és kövess engem.” Sokszor úgy gondoljuk, Jézus után menni, Őt követni könnyű: egyszerűen csak jelentkezem, elfogadom Jézust, mint személyes Uramat és Megváltómat, és megvallom, hogy Ő az én Uram. De a tanítványságnak, Jézus követésének ára van. Jézus azt mondta, egy fogyatkozásod van még, add el mindenedet. És ez a gazdag ifjú nagyon szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy ahhoz, hogy Jézust kövessük, mindenünket el kell adnunk? Jézus a vagyonunkra hajt? A pénzünket akarja? Nem igazán. Tudjátok, mit akar Jézus valójában? Nemcsak a pénzedet, hanem az ÉLETEDET!  Az itt használt „megtagad” szó másik fordítása a „halál”. A tanítványi élet azt jelenti, hogy meghalunk. Ezért a részéért a tanítványságnak már nem nagyon szoktunk lelkesedni. Rick Joyner egyszer ezt mondta: „Jó hírem van számodra. A világegyetem két leghatalmasabb lénye azt akarja, hogy meghalj.” Közülük az egyik a sátán, aki azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Szeretne megölni, szeretné elpusztítani az életed. De a leghatalmasabb lény a világegyetemben az Atya Isten, aki szintén azt akarja, hogy meghalj, de azért, hogy bővölködő, örök életed lehessen, az elhívásodban élhess, megélhesd igazán a benned lévő istenképet, hiszen Ő saját képére teremtett kezdetben. A jövő héten az identitásról lesz szó, de fontos előtte megértenünk, hogy mit jelent a kereszt az életünkben. Tehát Jézus nem a pénzünket akarja, hanem az életünket. Nehéz megérteni, hogy miért akarja Jézus azt, hogy meghaljunk. Általában megvannak a magunk elképzelései az életről és a halálról. A János 3:12-13-ban azt mondja Jézus: „ Ha a földiekről szóltam néktek és nem hisztek, mimódon hisztek, ha a mennyeiekről szólok néktek? És senki sem ment fel a mennybe, hanem csak az, aki a mennyből szállott alá, az embernek Fia, aki a mennyben van.” A halálról való elképzelésünk tehát nagyon különbözik Isten elképzelésétől.

 

Hadd mondjak erre egy példát. Isten azt mondta Ádámnak és Évának az Édenkertben, hogy nem ehetnek a jó és gonosz tudásának fájáról, mert ha esznek belőle, akkor meghalnak. Mikor ettek, rögtön meghaltak? Meghaltak-e a szerint, ahogy mi a halált elképzeljük? Nem, hiszen az agyuk még mindig hullámokat bocsátott ki, még mindig dobogott a szívük és pulzusuk is volt. Még mindig élők voltak a mi fogalmaink szerint, tehát látszólag éltek, de Isten szavai szerint meghaltak. Tehát ami számunkra élőnek tűnik, az Isten számára halott. Ennek ellenkezője is igaz: gyakran ami számunkra halottnak tűnik, az Isten számára élő. Ha megnézzük a teremtést, Isten az életet a föld porából formálta meg, és ez összefüggésbe hozható a tanítványozással. Mondok erre egy igeverset a Bibliából: „Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” (János 12:24) De hogy ez megvalósulhasson, először a földbe kell, hogy essen, és meg kell, hogy haljon.

 

Most Isten Királyságát próbálom elmagyarázni nektek. Mi egy fizikai világban élünk, de van egy szellemi, láthatatlan világ, egy mennyei birodalom. A fizikai világ kapcsolatban áll a láthatatlan világgal, vagy az isteni, mennyei birodalommal. A Biblia azt mondja a Zsidó levélben, hogy van egy kárpit, ami a kettőt elválasztja. Jézus ez a kárpit, és mikor meghalt, kettészakította ezt a kárpitot a szentek szentjében. Ez történt, mikor Jézus meghalt, és feltámadt. Tudod, nincs feltámadás halál nélkül. De a halálnak és a feltámadásnak ezzel a folyamatával a kárpit megnyílt. Mikor ez a kárpit kettéhasadt, azáltal nemcsak arra nyílt lehetőségünk, hogy bemenjünk a szentek szentjébe, hanem visszafelé is nyitva az út, ami azt jelenti, hogy a szentek szentje bejöhet a mi világunkba. Tehát a kárpit megnyílt, nemcsak azért, hogy mi bemehessünk. A gazdag ifjú azt kérdezte, hogyan kaphatja meg az örök életet. És Jézus azt mondja: Hadd mondjak valamit. Ez nemcsak arról szól, hogy örök életet kapsz. Most is lehet örök életed, az Isten Királysága a tiéd lehet. Ez nemcsak arról szól, hogy a mennybe megyünk. Hanem arról, hogy a menny most leszáll. És egy folyamat kezdődik el, de ahhoz, hogy ez megtörténhessen, az kell, hogy meghaljunk önmagunknak. Ennek meg kell történni. Értsd meg, itt nem arról van szó, hogy Jézus élvezi, ha mi szenvedünk. Nem olyan szadista Istent szolgálunk, aki azt akarja, hogy a gyermekei borzasztóan érezzék magukat. De ahhoz hogy bekerüljünk az istenfiúi identitásba, valaminek történni kell a személyes életünkben. A Biblia újra meg újra erről beszél, hogy meg kell halnunk önmagunk számára, hogy Krisztusban új identitásunk legyen. De az önmagunknak való meghalás folyamata sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk. A Zsidó levél 11. fejezete a hit nagy embereiről beszél, és a vége felé, a 35 versben ezt mondja: „mások kínpadra vonattak, visszautasítván a szabadulást, hogy becsesebb feltámadásban részesüljenek.” Ők várták a feltámadást. Hányan hallottatok olyan misszionáriusokról, akiket kiküldtek, és dolgoztak egész életükben, néhányan végül mártírhalált is haltak, mégsem volt semmi gyümölcse? De sok évvel később, ugyanazon a helyen, ahol ők munkálkodtak, aratás kezdődött, hatalmas ébredés jött el az ő munkálkodásuk eredményeképpen. Valahogy így működik ez. Ha nem halsz meg, nem lesz feltámadás sem. Jössz és követed Jézust? Ő meg akar téged ölni… először, hogy aztán ÉLETED lehessen, mert ami megakadályozza, hogy az életbe belelépjünk, az saját magunk vagyunk.

 

A szabadság sorozatban arról beszéltünk, hogy az első dolog, ami miatt rabságban lehetünk, az az, hogy rosszul határozzuk meg, rossz helyen keressük a szabadságot. A második dolog pedig, ami rabságban tart, az gyakran saját magunk. E szerint a szabadság definíció szerint szabadnak kell lennünk önmagunktól. A legtöbb harcunkat nem a démoni szellemekkel vívjuk, hanem saját magunkkal. Például el akarsz menni missziózni Magyarországra, de valami azt súgja: „Ne menj! 50.000 NT! Abból már elmehetnék valahova vakációzni a tengerpartra, akár több helyre is, szép szállodákba, jó éttermekben étkezhetnék.” Tehát önmagunkkal vívjuk a harcot. Sokszor odamegyünk Jézushoz, és azt mondjuk: „Uram, a Te igazi tanítványod akarok lenni!” És elkezdjük a tanítvánnyá válásnak ezt a folyamatát. Szeretném elmagyarázni nektek, hogy mi nem egyenlő az önmagunknak való meghalással. Erről beszél Pál a Róma 6:11-ben: „Ezenképen gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” Sokszor úgy érezzük, hogy ahhoz, hogy Jézus tanítványai lehessünk, egy olyan folyamatban kell benne lennünk, melyben megtanuljuk, hogy hogyan nyomjuk el saját lényünket. Gondoljuk magunkat halottnak a kívánságaink számára. Érezzük, hogy vannak bennünk fájdalmak, sérülések, és elnyomjuk mindezeket az érzéseket, mivel meg kell halnunk önmagunk számára. Ez nem működik, hiszen sokáig nem tudjuk elnyomni ezeket. Ha el is nyomtuk, akkor is ott vannak. Egyszerűen ügyesen elrejtjük ezeket. Ezeknek a dolgoknak és önmagunknak az elnyomása végül rombolni fogja a kapcsolatainkat, főleg a házasságban. Ha megpróbáljuk elnyomni az érzéseinket, ez így megy mondjuk öt, tíz évig, vagy akár húsz évig, de végül mégis előjön. Ott van bennünk a keserűség, a gyűlölet, a rosszindulat, és ezek kezdenek belülről pusztítani minket. Pusztítják a fizikai testünket, és sok ember azt gondolja, nem is érzi a fájdalmat, senki nem tud neki fájdalmat okozni, mert érzéketlenné vált. Krisztus tanítványaiként, ahogy az önmagunknak való meghalás folyamatát tanuljuk, ez nem azt jelenti, hogy elnyomjuk az érzéseinket.

 

Hányan hallottatok már az élet-középi válságról? Sokan azért mennek keresztül ezen, mert túl sokáig elnyomták az igazi énjüket. Ahogy elképzelünk egy hatvanévest, ahogy a Harley Davidsonján repeszt az országúton, mert valami felkiáltott benne: Ami eddig volt, az nem én vagyok! Tehát ez nem az elnyomásról szól, és nem is az önuralomról. Az önmagunknak való meghalás nem azt jelenti, hogy az akaraterőnket felhasználva önmagunkkal próbálnánk szkanderezni. A Biblia beszél az önuralomról, de az az „ön” az nem a bűnös természetünkre vonatkozik. Az önuralom segítségével szabályozhatjuk a viselkedésünket, de ez olyan, mintha a jobb kezünk szkanderezne a bal kezünkkel. Győzünk is, de veszítünk is. Nem arról van szó, hogy az önuralmunk segítségével próbálunk uralkodni az indulatainkon, a depresszión, és az önuralmunk segítségével próbáljuk szolgálni Istent. Meg kell értenünk, hogy lehet nagy az akaraterőnk, de az soha sem lehet elég nagy. Nem tudunk fenntartani egy hosszútávú változást csupán az akaraterőnk segítségével. Sőt, hadd mondjak el valamit. Sokszor arra használjuk az akaraterőnket, hogy megtegyük azt, ami helyes, azt gondolván, hogy az akaraterő segíthet megölni azt a régi énünket. De az akaraterőnk, az önuralmunk valójában még inkább megerősíti a régi, bűnös természetünket, így nehezebben hal meg. Ez tehát nem az önuralomról szól. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a tanítvánnyá válás a fegyelemről szól: végigolvasom a Bibliát minden évben. Méghozzá így: minden nap négy fejezetet elolvasok. És keményen törekszel erre, igyekszel, hogy megváltoztasd a viselkedésedet, a gondolkodásmódodat. De hadd mondjak valamit: még így is benned lesz a probléma! Amit problémának gondolsz, nem az a probléma, hanem ahogy gondolsz arra a problémára, az a probléma. És a gondolkodásmódod azzal kapcsolatos, aki te valójában vagy. Az önmagunknak való meghalás az nem egy mártír mentalitás. Vannak olyanok, akik megszeretik Jézust, elkezdik szolgálni Őt, és mindenki kihasználja őket. Azt mondja Jézus a Hegyi beszédben, ami a legnagyszerűbb prédikáció, hogy ha valaki megüt bal felől, akkor fordulj meg, hogy üssön meg jobb felől is. Tehát úgy gondoljuk, így kell élnünk, ez az egyik ár, amit fizetnünk kell, ez jelenti a kereszt hordozását nap mint nap. Pedig nem erről van szó! Nem, mert ez a mártír mentalitás nem visz túl messzire. Mindenkinek van egy bizonyos tűréshatára, és egyszer csak felrobbansz, úgy fogod érezni, hogy elég volt: „Tudjátok mit? Elegem van a gyülekezetből, elegem van a pásztorból, elegem van Istenből! Nekem ez túl sok!” Ez még mindig nem az önmagunknak való meghalást jelenti.

 

De akkor mit jelent meghalni önmagunknak? Ez a bűnös természetünkre vonatkozik. Ezt szeretné Isten rendbe tenni. A Gateway gyülekezetből Bob pásztor egyszer mesélt egy történetet arról az időszakról, mikor főiskolások felé szolgált. Elment hozzá egy lány, és elmondta, hogy mostanában nagyon nagy lelkiismeret-furdalást érez a bűnei miatt. És ez olyan nehéz, annyira megterhelő, de nem tud kijönni belőle, mert nem tudja pontosan, mi a baj, nem egy bizonyos bűnről van szó, amiből meg tudna térni. Tehát nem igazán értette, mi az, ami történik benne, ezért elment Bobhoz, és Bob elmagyarázta neki, hogy ez a lelkiismeret-furdalás nem egy bizonyos bűnre vonatkozik, hanem arra a bűnös természetre, ami benne van. És ez azt jelenti, hogy Isten készíti őt arra, hogy egy olyan korszakon menjen keresztül, ahol meghal a bűnnek, hogy az élet igazi természete feltámadhasson benne. Tudjátok, hogy Isten néha olyan időszakokon visz keresztül, ami nagyon-nagyon-nagyon nehéz?

 

Múlt héten két emberrel beszélgettem, akik oktatásban dolgoznak, és nagyon sok áldozatot vállaltak azért, hogy ott lehessenek. Az egyikük a legjobb tajvani orvosi egyetemen diplomázott, de nem orvosként helyezkedett el, hanem oktatásban dolgozik, próbálja megreformálni az oktatást. A másik Princetonban diplomázott, és visszajött Tajvanba, hogy arra bátorítsa a tanárokat, hogy menjenek el falvakba tanítani. És elmondtam nekik, hogy 10-15 évvel ezelőtt otthagytam az állásomat New Yorkban a JP Morgan Chasenél, hogy pásztor legyek Tajvanban. Ők úgy gondolták, hogy ez nagy áldozat volt. Feladtad azt az életmódot? Feladtad azt az állást? És elmondtam nekik, hogy az, hogy feladtad az orvosi állásod, vagy hogy princetoni diplomával Tajvanba jöttél, hogy bennszülött és egyéb problémás gyerekekkel foglalkozzál, ez lehet, hogy egy nagy áldozat, önmagadnak való meghalás, de 10-15 év múlva visszatekintve azt mondjátok majd, bárcsak ez lenne a legnagyobb kereszt, amit valaha el kell hordoznotok! Visszatekintve nekem is úgy tűnik, hogy ez volt a legkönnyebb választási lehetőség az életemben. Tudjátok, elnyomni nehéz, az önfegyelem nehéz, a mártír mentalitás nehéz, de azt mondom nektek, hogy az igazi meghalás ennél is nehezebb. Visszatekintve a new yorki állásom feladása, annak az életformának a feladása talán a legkönnyebb döntése volt az életemnek. Önmagunk megtagadása nem valami nagy dologról szól, hanem arról, hogy elkezdünk Jézussal járni, Őt követni, s Ő elkezd dolgokat megnyitni az életünkben. Sokszor odamehetünk Istenhez: Istenem, feladtam a new yorki állásomat, miattad költöztem ide, válaszoltam a Te hívásodra, elmentem Magyarországra is. Mit akarsz még tőlem? És Ő azt mondja: Én nem mondtam, hogy Magyarországra menj, azt sem mondtam, hogy hagyd ott a JP Morgannél az állásodat, én az életedet kértem tőled! Tíz éve tanítok bibliaiskolában, és amikor először bejönnek a hallgatók, úgy gondolják, hogy ezzel Istennek tesznek szívességet, méghozzá nagy szívességet: Uram, az időmet áldozom Neked, most aztán munkálkodjál! Valóban úgy gondoljátok, hogy Istennek tesztek szívességet? Na, várjatok csak, majd meglátjuk, ha elkezdődik a bibliaiskola! És éveken át alkalmam volt megfigyelni, hogy Isten hogyan munkálkodik, mert ahhoz, hogy építkezzen, először rombolnia kell. Ahhoz, hogy az a bővölködő élet megvalósulhasson, először meg kell halnod. Egyszerűen nincsen más út.

 

Nemrég beszéltem arról, min mentünk át, mikor az első kislányunk megszületett… Mit nevettek? Valahogy mindig a családomhoz térek vissza. Pedig már majdnem enélkül fejeztem be a prédikációt, de nem tehetem. A Szent Szellem emlékeztetett engem. (Nevetés a nézőtéren.) Olyan időszakon mentem keresztül, hogy már nem akartam pásztor lenni. Már nem számított az elhívásom. Olyan időszakon mentem keresztül, mikor Isten bemutatta nekem önmagam. Hogy mindaz mögött, amit Istenért cselekedtem, Isten megmutatta, milyen is vagyok valójában. Abbey lányom bőrbetegségén keresztül megmutatta, hogy egyáltalán nincs hitem. És bibliaiskolában tanítottam a hitről. Ez volt a fő témám, a bibliaiskolában úgy ismertek engem, mint a hit tanítóját. Valóban nagyon jól tudok a hitről tanítani. Tanulni akarok azoktól, akik hit által gyógyítanak, mert önmagamat is ilyennek látom. Az a másfél év megtört engem: már nem tudtam imádkozni, nem akartam dicsérni az Urat. Nem Abbey betegsége volt az, ami ilyenné tett, már eleve bennem volt ez. De addig sikerült úgy tennem, és olyan életet élnem, hogy az emberek lássák, milyen sokat teszek Istenért, hogyan szolgálom Istent, prédikálok, imádkozom betegekért, mindent megteszek. Ez az eset azonban rávilágított az igazi természetemre. Ez a tanítványság folyamata, mikor igazán szembenézel azzal, ki is vagy valójában, és ezt átadod Jézusnak. És ez nem könnyű. Eljutottam arra a pontra, hogy már nem tudtam imádkozni, nem voltak ilyen szép, vallásos imáim, amiket mindig elővehettem, mikor odaadták a mikrofont. Annyira jól megy ez nekünk, hogy ha elér hozzánk a mikrofon, rögtön tudjuk, hogy mit kell mondani. Az imaalkalmakon, odaadják neked a mikrofont, és mikor odaadják, akkor valami átjár, és egyszerűen csak csinálod.

 

Tudod, néha még önmagadat is becsaphatod, azt gondolva, hogy minden rendben, de Isten azt mondja: „Tudod, pont te vagy az a személy, aki megakadályozod azt, hogy ebben a bővölködő életben élhess. Te vagy az, aki visszatartod önmagad attól, hogy az istenfiúi identitásba kerülj.” Tudod, hogy néz ki az istenfiúi identitás a kereszt nélkül? Sokat beszélünk mostanában az Atya szívéről, az identitásról és arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Arról is tanítottunk, hogy Isten Országának kultúrája a tisztelet kultúrája. De azt is megfigyeltem, nemcsak itt, hanem az ifjúsági gyülekezetben is, hogy ha elkezdünk ezekről tanítani, valami feltámad. De nem az igazi bővölködő élet, hanem a régi, bűnös természet, ami néha felszínre kerül. Beszélünk a tisztelet kultúrájáról. Ha igazi tanítványok vagyunk, és átmegyünk ezen a folyamaton, hogy meghalunk önmagunk számára, a tisztelet kultúrája arról beszél számunkra, hogy mindenkit tisztelnünk kell. De kereszt nélkül a tisztelet kultúrája úgy hangzik, hogy „Neked kell elkezdeni tisztelni engem. Nem beszélhetsz így velem, én Isten gyermeke vagyok, ezt tartsd tiszteletben.” Ha valaki szolgálni akar feléd, hogy formálja az életed, így szólsz: „Szó se lehet róla! Hát ki vagy te?” Az istenfiúi identitás a kereszt nélkül úgy hangzik, hogy Isten szeret engem minden feltétel nélkül, tehát nem kell Bibliát olvasnom, hiszen nem a teljesítmény számít. Tehát ez helyes tanítás, de ha olyan szívbe hatol, ami még nem lett kezelve, valami nagyon rossz jön ki belőle, ez pedig nem a krisztusi, hanem a bűnös természet. Feltámasztod az óembert, a bűnös természetet, a halott embert, a hullát. Egy hullát cipelsz magaddal mindenhová, ami szörnyű bűzt áraszt. Ezért olyan fontos folyamat a tanítvánnyá válás. A meghalás folyamatát én nem élvezem, valójában senki sem élvezi, de valami kijön ebből a folyamatból.

 

És köszönöm Istennek, hogy vannak testvéreim és pásztor barátaim körülöttem, akik átsegítenek, akik bátorítanak arra, hogy menjek végig ezen a folyamaton. Meg kell értenetek, milyen fontos ez. Most átvesszük ezt a látást, és ezt megosztjuk másokkal, és kezdjük megszervezni azt, hogyan osszuk meg másokkal a látásunkat. Először is, család vagyunk, aztán keresztülmegyünk ezen a folyamaton, ami a tanítvánnyá válás. Nem válsz tanítvánnyá, ha nincs szellemi családod. Ezen a folyamaton egy szövetséges közösségben megyünk keresztül. Mert néha Isten keresztülvisz időszakokon, amelyeket úgy is nevezhetnénk, hogy a lelkünk sötét éjjele. Átmész ilyen időszakokon, mikor egyszerűen sötétség van, mert Isten szeretne megölni valamit, és feltámasztani valamit. És mikor megöli azt a dolgot, olyan sötétséget érzel, és olyan terhet, hogy majdnem depressziós leszel. Gyönyörű dolog, amit az Úr végez, de az ördög mindig eltorzítja, amit Isten cselekszik, és azt mondja: „Figyelj, ennek sose lesz vége. Ez már így marad életed végéig, így akár most is véget vethetsz az életednek.” Sokszor öngyilkos gondolatok merülnek fel bennünk, miközben ezen a sötétnek tűnő időszakon megyünk keresztül, és az ördög azt mondja, azt hazudja nekünk, hogy nincs remény. De mikor Isten jön, és kezd valamit kijelenteni benned arról, hogy ki is vagy valójában, azt is elmondja, Isten mit cselekedett ezzel kapcsolatban. Az ördög ezt a részét a dolgoknak mindig elrejti, hogy csak a reménytelenséget lássuk magunkban. Ez a bennünk lévő reménytelenség Istenhez kellene, hogy vigyen minket: „Ezt nem tudom egyedül elvégezni, nem tudom elnyomni önmagamat, akaraterő által nem megy.” Még az önfeláldozásom által sem lehet ezt elvégezni. Ha felpofoznak, az fáj, nem engedhetem örökké, hogy pofozzanak, különben egyszer csak felrobbanok. Ilyenkor kell Krisztushoz fordulnunk: „Jézus, nélküled nem megy.”

 

És ekkor Isten kezdi kijelenteni nekünk az igazságot. Végül szeretném felolvasni nektek a János 3:20-21-et. Erről sokat beszéltünk a szabadsággal kapcsolatban: ”Mert minden, a ki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek; A ki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy -- tehát nem azt mondja, hogy aki a helyes dolgot cselekszi, hanem aki az igazságot cselekszi… -- A ki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek.” Aki az igazságot cselekszi… Tehát az önmagunknak való meghalás az igazság cselekvésével kezdődik. És mit jelent az igazság cselekvése? Azt, hogy megnyitjuk magunkat, és ezt mondjuk: „Uram, nem akarok alakoskodni, nem fogok elnyomni magamban semmit, abban reménykedve, hogy nem fog többé felszínre jönni, nem fogom az akaraterőm segítségével irányítani ezeket, azt gondolva: ’Megy ez nekem. Képes vagyok rá Uram, csak adj egy kis időt, és menni fog.’ Nem kell ezt hazudnod magadnak: ’nem fáj, rendben van minden, megbocsátok mindent.’ ” Pedig valójában nem vagy rendben. Hányan tudjátok beismerni, hogy valójában nem vagytok jól? Ezt jelenti az igazságot cselekedni. Azt jelenti, hogy Jézushoz megyünk, és azt mondjuk: „Istenem, tudom, hogy nem vagyok rendben. Nem fogom eljátszani, mintha jól lennék.” Mert a kereszténység nem arról szól, hogy befogadjuk Jézust a keresztnél, és aztán elmegyünk, és mindent egyedül próbálunk megoldani. Úgy gondolva, hogy megy ez nekem, tudok én jó keresztény lenni, megtanulom, mit jelent érett kereszténynek lenni. A kereszténység nem egy elsajátított tudás. Néha azt kívánom, bár az lenne, akkor a távol-keletieknek ez nagyon jól menne. De ez nem így van. A keresztény élet azt jelenti, hogy hitben jársz, átadod magad neki. Még a megölést se tudod önmagad elvégezni. Nem mondhatom, hogy ezt az évet az önmagam megölése évének nevezem, meghalok önmagam számára. Még azt se választhatod meg, hogy mikor halsz meg. Meg fogsz halni, de nem az akaraterődet használva, nem mondhatod, hogy segítek Istennek megölni engem. Ebben nem tudsz Istennek segíteni, neki megvan a saját időzítése, egyszerűen csak engedd, hogy munkálkodjon az életedben, mikor ez megtörténik; és légy egy olyan szövetségi közösségben, ahol folyamatosan bátorítanak, veled maradnak, és veled imádkoznak, amint átmész ezen a folyamaton. És garantálhatom neked, ha ebben a folyamatban vagy, hogy van fény az alagút végén. Mert Ő maga a Fény.  Ő veled van, munkálkodik benned, Ő az, aki megöl, de ennek célja van. És mikor megtörténik a feltámadás, az valami gyönyörű és hatalmas dolog lesz. Csodálatos lesz.

 

Emlékszem, min mentünk keresztül, mikor Abbeynek volt ez a betegsége. Ugye, kezdetben én „a hit embere” voltam, aki Isten Igéjét kiabálva megvallja. Eileen, a feleségem, sírt, hiszen az anyukák ilyen érzelmesek. De, mint hit embere, meg kellett, hogy dorgáljam őt: „Asszony, miért nincs hited? Menj, és imádkozz!” Tudjátok néha nagyon nagy butaságokat csinálunk, megkenjük olajjal, járkálunk, (ami önmagában nem butaság), hétszer körbejárjuk, mintha nagyobb hitünk lenne ezek által a rituálék által, mint magától az Úrtól. Saját tudásomhoz fordultam azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell a hitet gyakorolni, ahelyett, hogy Istenhez fordultam volna, egészen addig a pontig, míg Isten teljesen összetört. Hadd mondjam el, egy este a karomban tartottam Abbeyt, és ő csak sírt, s én is sírtam, Eileen is sírt, mindnyájan sírtunk, és keserűség volt bennem, de a szellememből előjött Isten dicsérete, leszállt az Ő jelenléte s az Ő dicsősége nagyon erősen. És rájöttem valamire: hogy nincs meg bennem az, amivel bármilyen módon is megváltoztathatnám ezt a helyzetet. Még a hitem se tud semmit elvégezni. Inkább a hitem hiánya mutatkozott meg. És azok után, amin keresztül mentünk Abbeyvel kapcsolatban, rájöttem, hogy van egy olyan típusú hit, ami nem tudásra alapul. Ez ennél sokkal mélyebb. És a kisebb gyerekeimnek is voltak betegségei: Zachnek excémája volt, Rileynak annál is komolyabb betegsége. De ahogy most már megközelítjük a dolgokat, annyira más, mivel élet van bennünk. Nem kell kiabálnunk, nem kell megvallásokat kántálnunk, nem kell bemutatnunk ezeket a rituálékat, hogy a hitünket bizonygassuk. Egyszerűen csak tudjuk, hogy Ő velünk van. Ki kell fizetnünk az árat, és az ár magas. Azt kell, hogy mondjam, nem rajtunk áll eldönteni, hogy végig akarunk-e menni ezeken vagy sem. Ha igent mondtál neki, Ő munkálkodni fog az életedben. De végül jó lesz, és jobban jársz, ha már most igent mondasz neki. Akárhogy lesz is, Ő megöl téged, de neked lesz jobb, ha így döntesz. Álljunk fel! Kérem, hogy jöjjön előre a dicsőítő csoport.

 

Bill Johnson pásztor egyszer azt mondta: Jézus követését egy olyan képpel tudná bemutatni, hogy Ő jön, rád mutat, fájdalmas tekintettel rád néz, és azt mondja: Gyere, kövess engem! És ez azt jelenti, hogy fájni fog. Van egy könyv, amiben egy Ted Dekker nevű író leírja, milyen a folyamata ennek a meghalásnak és feltámadásnak. Volt egy csapat, akik követték a vezetőjüket. A vezetőjük egy tóhoz vitte őket, aztán megfordult, és így szólt: „Gyertek, és kövessetek engem!” Aztán bement a vízbe, és eltűnt. És mindenki arról beszélgetett egymás közt: „Tényleg azt mondta, hogy menjünk, és kövessük? De hogyan? Megfulladunk, ha a víz alá megyünk.” Így aztán bizottsági üléseket tartottak, és szavaztak arról, hogy menjenek-e. De az egyik ember azt mondta: „Tudjátok mit? Hagyjuk ezt! Csak annyit mondott, kövessük. Én követni fogom.” Felkelt, elindult, és víz alá merült, egyre mélyebbre. Még sose fulladtam vízbe, kicsit nehéz elmagyarázni, milyen ez. De tudod, milyen lehet az, amikor egy bizonyos ponton túl már nincs visszaút, még ha vissza is akarnál fordulni, akkor is meghalsz. És ő eljutott eddig a pontig. És mikor eljutott oda, nagy tusakodás kezdődött a lelkében, hiszen szeretett volna levegőt venni, de az elméje azt mondta, hogy ne vegyél levegőt, mert nem jutsz oxigénhez, hanem csak vízhez. Ne vegyél levegőt! De a reflexei azt mondták, hogy nyisd ki a szád, és végy egy mély lélegzetet. Tehát így tusakodott, és az elméje azt mondta, hogy ne tedd, ne tedd, meg fogsz halni, meg fogsz halni, meg fogsz halni. De végül önkéntelenül is kinyitotta a száját, az telement vízzel, és ő elájult. Mikor magához tért, érezte, hogy a víz alatt van, valójában a vizet lélegzi be, és egészen másképp látja a világot. Ez a tanítvánnyá válás folyamata, Jézus követésének a folyamata. Ő eljuttat téged addig a pontig, míg meg nem halsz, és hadd mondjam el, onnantól kezdve ott lesz az élet! És minden megváltozik. Minden! Dicsérjük az Urat!

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.