DNS-ünk felfedezése tanítássorozat

(Jaclyn Peng)

 

3. Identitásunk:

Isten gyermekei vagyunk

 

Két és fél évvel ezelőtt, mikor ebbe a gyülekezetbe jöttem, Peter pásztor olyan pásztorként mutatott be, akinek az az álma, hogy egy árvaházat hozzon létre. De az én álmom itt nem ér véget, nem is áll itt meg. Az én szenvedélyem valójában az, hogy mindenki az legyen, akinek Isten teremtette. És ez összhangban áll a mai témánkkal. A gyülekezetünk harmadik fő értékéről fogok beszélni, ami az identitásunk. Ha itt van nálatok a tanítássorozattal kapcsolatos szórólap, azon olvashatjátok a látásunkat:

 

„Gyülekezetként egy család vagyunk, mely együtt utazik át az életen, miközben Isten gyermekeit felkészítjük arra, hogy megjelenítsék az Isten Királyságát, és annak szeretetét, hatalmát és dicsőségét amerre csak járnak.”

 

Peter pásztor beszélt az első alapvető értékről, ami a család, aztán Jon pásztor beszélt múlt héten a tanítványságról. A mai napon pedig az identitásról lesz szó. Emlékeztek, hogy Jon pásztor mit mondott múlt héten: hogy a kereszttől elvonatkoztatva nem beszélhetünk az identitásunkról. Kereszt nélkül nem beszélhetünk az istenfiúi identitásunkról sem. Mindig legyen ott az elménkben a kereszt, amint belépünk az istenfiúi identitásunkba. Imádkozzunk:

 

„Atyám, hálát adunk. Hálát adunk azért, hogy gyermekeidnek nevezel bennünket. A kereszten nemcsak meghaltunk önmagunk számára, hanem fel is támadtunk Urunk, Jézus Krisztus, a Te Fiad számára. Tehát ma, amint az identitásról beszélünk, imádkozom, hogy a Te Szellemed vezessen el bennünket erre az igazságra. Jelentsd ki számunkra, hogy kik vagyunk, és azt is, hogy Te ki vagy. Köszönjük, Abba! A Te Fiad, Jézus Urunk, Megváltónk, Barátunk és Testvérünk által imádkozunk. Ámen!”

 

Nem tudom, megfordult-e már a fejetekben, hogy miért jött el Jézus Krisztus mint Isten Fia a földre. Miért úgy jött el, mint Isten Fia? Ez a fura kérdés merült fel bennem, és ez már nagyon régóta foglalkoztat. És ahogy készültem erre a prédikációra, Isten szólt hozzám, és megadta a választ. Szeretnélek arra kérni titeket, hogy a Bibliátokat nyissátok ki a János evangéliuma 1. részénél!  „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” Ez a rész arról beszél, hogy Jézus kezdetben az Istennél volt, és Ő Isten, mivel az Ige Isten volt. És mit mond még? Azt mondja, hogy az Ige volt az, akin keresztül a Teremtő Isten mindent megteremtett. Benne volt az élet, az élet, ami teremtette és fenntartja azt, akik mi vagyunk. De még mindig felmerül bennem a kérdés, hogy miért jött el Jézus, mint Isten Fia. Miért nem úgy jött, mint Isten tanítványa? Vagy miért nem Isten testvéreként? Miért Isten Fiaként jött el Jézus?

 

Aztán azt mondja az Ige a 9-14. versekben: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Tehát Jézus eljött abba a világba, amit teremtett. Az Ige testté lett. De akik általa lettek teremtve, már nem ismerték fel őt. De a 12. versben azt mondja: „Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében” Tehát miért Isten Fiaként jött el Jézus? Mivel tajvani vagyok, nagyon munkacentrikus vagyok. Ezért úgy gondoltam, hogy Jézus azért jött el, hogy cselekedjen valamit. Végrehajtson valami olyan feladatot, amit el kellett végeznie. De tudjátok, miért Isten Fiaként jött el Jézus? Mivel hogy ez Ő maga! Azért jött, hogy az legyen, aki! Azt mondja, hogy Vagyok, aki Vagyok. Egyszerűen csak úgy jött, ahogy volt, aki volt. Korábban, mikor megkérdezték az emberek, hogy ki nekem Jézus, azt mondtam, hogy tudom a Bibliából, hogy Ő az én Istenem, Megváltóm. De ha a Jézussal való kapcsolatomról kérdeztek, azt mondtam, hogy Ő az én Tanítóm. Megtanít engem arra, hogy tegyek valamit, vagy hogy úgy nézzen ki, mintha valaki lennék. Meglátsszon rajtam az, hogy Jézus követője vagyok. De Isten azt válaszolta, hogy Vagyok, aki Vagyok, és azért jöttem el, hogy legyek, aki Vagyok. Tehát Jézus nem azért jött, hogy átadja nekünk az Isten ismeretét, és nem is azért, hogy abban segítsen, hogy Krisztus követőiként vagy istenhívőként tudjunk viselkedni. De Ő, aki eleve Isten Fia volt, eljött hozzánk, hogy megadja nekünk a felhatalmazást, hogy Isten gyermekei legyünk. Tehát az identitás nem arról szól, hogy mit csinálunk, és nem is arról, hogy mit tudunk, hanem arról, hogy kik vagyunk.

 

Most pedig szeretném elmondani nektek az akrobata példázatát, ami a Szabadság sorozat 1. része volt. Vannak akik még most hallják először, és olyanok is, akik hallották, de elfelejtették. Jézus gyakran kezdte úgy a példázatait, hogy „Az Isten Királysága hasonlatos.” Tehát az Isten Királysága hasonlatos egy légtornászhoz, aki leesett egy szekérről. Volt egyszer egy légtornászcsoport. Úgy ismerték őket, hogy ők a legjobb légtornászok, akiket valaha is ismert a világ. Nemcsak emberfeletti erejük volt, hanem úgy tűnt, még a gravitáció is nekik engedelmeskedik, nem pedig ők a gravitációnak. Ilyen jók voltak, döbbenetesen jók voltak. Ők voltak a legerősebbek, legcsodálatosabbak, ahogy nézte őket a közönség, leesett az álluk, egyszerűen megdöbbentek azon, mire voltak képesek. Hosszú sorok kígyóztak a pénztár előtt, hogy láthassák az előadásukat. És mint az sok történetben lenni szokott, volt egy férfi és egy női légtornász a csoportban, akik történetesen a legjobbak voltak. Jobbak, mint akármelyik akrobata, aki előttük élt. És úgy folytatódik a történet, hogy egymásba szerettek, összeházasodtak, és megfogant egy kisbaba. És mindenki arról álmodozott, hogy milyen csodálatos lesz ez a gyermek, akinek az anyukája és apukája a világ két legjobb légtornásza.  Tehát nemcsak a szülei várták már nagyon ezt a kisbabát, hanem az egész csoport várakozott, reménykedett és álmodozott arról, hogy milyen csodálatos lesz ez a gyermek. Az egész műsort egy magasabb színvonalra emeli majd. Úgy gondolom, a történet talán nem venne olyan kiábrándító fordulatot, ha ők nem várták volna olyan izgatottan ezt a babát.

 

Egyszer, amint egyik helyszínről a másikra utaztak, az éjszaka közepén, miután az anyuka letette őt aludni, a kisfiú valahogy leesett a szekérről valahol út közben. Erről, azonban, senki nem tudott egészen reggelig, mikor az anyuka benyúlt az ágyba, és nem találta a gyermeket. Kiáltozni kezdett: „Kisfiam! Hol van a kisfiam? Nem látta valaki a kisfiamat?” Mindenki őrült iramban keresni kezdte, de nem találták. Visszamentek azon az úton, ahol jöttek, és csak keresték, keresték, de nem találták. És csalódottság lett úrrá mindenkin. Nem tudták, mit tegyenek. De tovább kellett menniük, és tovább is mentek. Mindenkin borzasztó félelem, idegesség, kiábrándultság uralkodott el.

 

De szerencsére, az éjjel arra járt egy gazdaember a feleségével, akik megtalálták a gyermeket. Megdöbbentek: ki hagyhat ott egy kisbabát az út szélén? Néhány dolgot szeretnék elmondani a gazdáról és feleségéről. Sok-sok évvel azelőtt kötöttek házasságot, szerettek volna gyereket, sok éven át próbálkoztak, de nem született kisbabájuk. Bizonyos értelemben mindketten megkeményedtek a lelkükben. Nagyon kiábrándultak voltak, hogy amit annyira szerettek volna, az nem adatott meg nekik. A gazda olyan módon keményedett meg, hogy egy nagyon dühös emberré vált, tele volt haraggal, és nagyon könnyen indulatba jött. A gazda felesége pedig félelemmel és szorongással telt meg. Mindig szorongott, mindig aggódott, mindig félt valamitől. Főleg akkor félt, mikor a férje dühöngött.

 

Mikor megtalálták a gyermeket, rádöbbentek, hogy most már az ő felelősségük gondoskodni róla, hiszen a szüleit nem találták meg. De hogyan gondoskodjanak róla? Hogyan kell egy gyerekről gondoskodni nap mint nap? A gazda felesége szinte remegett félelmében, amint felismerte, milyen felelősséget kell most már hordozniuk, a gazda pedig nem igazán repesett az örömtől. Hadd tegyek fel egy kérdést. De mielőtt válaszolnátok, szeretném elmondani, hogy minden egyes kérdésemre a válasz: igen.

 

Mit gondoltok, amikor a légtornász pár babája leesett a szekérről, akkor ő már maga is légtornász volt? Igen. Látom, nagyon tanulékonyak vagytok!

 

Miért volt már akkor légtornász, mikor leesett? Azért, mert a génjei és a származása határozza meg, hogy valójában ő kicsoda, ugye? Nem pedig az, hogy milyen trauma érte újszülött korában.

 

Következő kérdésem: A gyerek légtornász maradt-e még attól, hogy kiesett a szekérből, aztán a gazda és felesége megtalálta és hazavitte a farmjára és a bölcsőjükbe fektette? Igen, hiszen a génjei és a származása határozza meg, hogy kicsoda ő, nem pedig az, hogy milyen családban nevelkedik.

 

Tehát a gyerek szépen növekedett, elkezdett lassan járni is, és ő továbbra is légtornász volt, egy kétéves légtornász. És tudjátok, egy kétéves légtornász nagyon más, mint egy kétéves gazda. A kis légtornász mindig felfelé néz, mindig a függönyöket, az asztalokat figyeli, egyszerűen ez a késztetés van benne, hogy magasra szeretne jutni. Egyszerűen nem érzi jól magát a földön. Mintha úgy lenne megalkotva, hogy a gravitációt legyőzze. Minden energiájával azon volt, hogy felfelé másszon. És elképzelhetitek, hogy milyen hatással volt a gazda aggodalmaskodó feleségére, mikor azt látta, hogy a kis tipegő sosincs a földön. A konyhapultról próbált felkapaszkodni a hűtőszekrény tetejére, és a függönyön hintázott. Minden egyes alkalommal, mikor rajtakapta őt, hogy már megint a függönyön próbál hintázni, egyre jobban úrrá lett rajta a félelem. És mindig rákiáltott: „Jössz le azonnal! Mit csinálsz?” És kétévesen rájött ez a kisgyerek, hogy ha önmaga próbál lenni, annak valaki meg kell, hogy fizesse az árát. A másik gond az volt, hogy az apuka sem állt a dolgok magaslatán. A gazda nagyon próbálta védeni a feleségét. Ahogy azt látta, hogy a felesége kiborul, bejött, és megütötte a fiút: „Mit művelsz?” És puff, egy nagy pofon. Tehát mikor a félelem úrrá lett a gazda feleségén, akkor a gazdán a harag lett úrrá. Így a gyermek gyakran két tűz között találta magát a szülei érzelmi viharában. Ebből fakadóan pedig már két éves korára rájött, hogy az egész környezete, amiben él, az ellen dolgozik, amire ő teremtve van. 

 

Hadd kérdezzek most újra valamit:

 

Vajon a gyerek még akkor is légtornász maradt, amint rádöbbent arra, hogy az egész környezete ellene van?

 

Igen! Hiszen nem a barátságtalan életkörülmények, hanem a gének és a származás határozzák meg igazán, hogy ő kicsoda valójában.

 

A kisgyerek tovább nőtt. Egyre ügyesebben ugrott, mászott és hintázott, és közben egyre okosabb is lett. Olyan okos lett, hogy felismerte, hogy olyankor kell másznia, amikor az anyukája nem látja. Így aztán mindig akkor mászott fel, mikor anyukája nem volt ott. Amikor vele volt az apukája és anyukája, akkor lenn a földön szépen eljátszott a játékaival, de amint kiment az anyuka, akkor valahova mindig felmászott. Tehát megtanulta, hogy ha anya nincs itt, önmagam lehetek, de ha anya itt van, akkor nem lehetek önmagam. Egyszer aztán, mikor úgy gondolta, hogy az anyukája távol van, arra gondolt, megpróbál felkapaszkodni egyik függönyre, aztán ha meglöki magát, talán eléri azt a másik függönyt. Amint éppen ennek a mutatványnak a közepén tartott, az anyukája benyitott, és elképzelhetitek, hogy mennyire megijedt. Abban a pillanatban mintha elszabadult volna a pokol. Az anyuka kiabált vele, az apuka szörnyen dühös volt, elszabadultak az indulatok. A gyerek szörnyen megijedt. És valami történt a megszeppent gyermek kicsi szívében: elhatározta, hogy soha nem fog így viselkedni. Végleg el akarta nyomni magában, hogy ő kicsoda valójában.

 

Következő kérdés: Még akkor is légtornász maradt a gyerek, amikor elhatározta, hogy többé nem akar majd ugrálni és veszélyes dolgokat csinálni?

 

Igen! Hiszen nem az határozza meg, hogy kik vagyunk, hogy mit döntünk el a szívünkben, hanem a gének és a származásunk.

 

Aztán szépen lassan 10 éves lett a gyermek, és az apukája, a gazda azt mondta: „Elég nagy vagy már, mostantól jössz velem dolgozni.” A gyermek ekkorra már elnyomta magában a légtornász ösztöneit. Mostanra már nem akart a függönyökön lógni. Ezért persze elég nagy árat fizetett. És most kiment a szabadba, és azt látta: „Hű, milyen magasak azok a fák! Ahogy érzem ezt a lágy szellőt, úgy érzem, mintha repülni tudnék!” De ahányszor csak felfele tekintett, az apja rászólt: „Mit csinálsz, fiam? Lefele nézz! A földet nézd, mert mi gazdák a földet műveljük meg.” És a fiú engedelmeskedett. Hamar rájött, hogy ha keményen dolgozik, hogy feltörje a talajt a vetéshez, akkor az apukája büszke rá, és örül neki. Így nem csak azt tanulta meg, hogy kerülheti el a fájdalmas helyzeteket, amibe az apja haragja sodorja, hanem azt is, hogy hogyan kaphat elismerést az apjától, ha úgy él, ahogy elvárják tőle mások.

 

Több év telt el így, amikor egy szép napon, mikor éppen kint a földön dolgozott, felnézett és elkalandoztak a gondolatai, s így az egyik lábával belelépett egy gödörbe, az eke azonban ment tovább. Próbált kimászni, mire meglátta a gazda, és rákiáltott: „Mit csinálsz ott, fiam? Folytasd a munkát!” A gyerek próbálta kihúzni a lábát a gödörből, és közben nagyon megrándította a lábát, de nem akarta, hogy az apja meglássa, ezért úgy tett, mintha minden rendben lenne, és idővel erősen sántítani kezdett.

 

Aztán telt-múlt az idő, erős, nagy kamasz lesz, de a környéken élő többi gazda gyerekei közé valahogy nem tudott beilleszkedni, valahogy kilógott a sorból. Harag volt benne a rossz lába miatt is, hogy nem tud úgy mozogni, ahogy szeretne. Emlékezzetek, hogy neki kéne lenni, a legerősebb, leghajlékonyabb tornásznak, aki valaha élt a föld színén. Mindezeket a képességeket csupán arra használta most, hogy a többi gyerekeket jól megverje. Így tett szert egy elég rossz hírnévre a környéken. Kiábrándultságában mindig verekedésekbe keveredett. Rájött, hogy ezáltal leuralhatja az embereket. De ezt nem igazán akarta, így aztán fokozatosan visszahúzódott, s közben azon tűnődött, hogy miért lett ilyen élete, és merre van az igazi kiút számára.

 

Egy szép napon aztán olyan dolog történt vele, amit nem tudott kiverni a fejéből. De hát így szokott ez lenni, mielőtt valami nagy változás történik az életben. Ahogy az általában lenni szokott, a szülei őt küldték el a boltba, és hazafelé a tekintete megakadt valamin. Egy plakátra lett figyelmes, amin egy légtornász csapat volt látható, amely hamarosan a faluba látogat. Ahogy meglátta, a tekintetét egyszerűen nem tudta levenni a plakátról, ami szinte megszólította és magába szippantotta. Erős vágyat érzett arra, hogy elmenjen az előadásra, megnézze ezeket az embereket. Így aztán hazament, és addig könyörgött a szüleinek, míg meg nem ígérték neki, hogy ha elvégezte minden munkáját, akkor elviszik, hogy megnézhesse a műsort. Ahogy aztán közeledett a nagy nap, egyre keményebben dolgozott a szüleinek, így jóval hamarabb elvégezte a tennivalóit. És az utolsó este arról álmodott, hogy jönnek a légtornászok, csüngnek a trapézon, átszelik a levegőt. És ahogy jobban megnézte őket, nem csak ismeretlen arcokat látott, hanem a saját arcát látta meg az egyik légtornászban.

 

Mikor aztán felébredt, nagyon izgatott volt. Gyorsan felöltözött, és elindult a szüleivel. Csodálatos volt az előadás, és a fiút annyira vonzotta mindaz, amit a légtornászok előadtak, hogy teljes erejéből tapsolt, és remekül érezte magát. Az előadás után lement a porondra, és elkezdett beszélgetni a tornászokkal, kérdezgette őket, hogy melyik eszközt hogyan kell használni. Az anyukája nagyon féltette, és próbálta őt arrébb tessékelni, de az apukája mondta, hogy engedje, hadd menjen csak a fiú. Amint a fiukat nézték, amint egyik helyről a másikra szaladt, annyira boldognak látták, mint még soha. Aztán odajött egy tornász házaspár, akik megkérdezték: „Ez a maguk fia?” „ Végül is igen”-- válaszolta a gazda. Ez elég fura válasz volt, így elkezdtek beszélgetni, és kiderült, hogy úgy 17 éve találták a fiút az út szélén, nem is olyan messze innen. Ahogy aztán folyt tovább a beszélgetés, a tornász hölgy megdöbbent, és sírni kezdett. Megkérték a gazdát, hogy mondja el nekik, milyen volt az a takaró, amiben találták a fiút. Miután választ kaptak, a tornász hölgy már tudta, ki ez a fiú. Most ő kezdett el mesélni: „17 évvel ezelőtt, ahogy ezen a falun haladtunk át, elvesztettük a gyermekünket. Úgy gondolom, hogy ez a fiú az.” Így hát nem csak azt fedezték fel, hogy ki ez a fiú valójában, hanem arra is ráébredtek, hogy egy nagy változás következik be hamarosan. A fiú ekkorra már visszament a könnyeikkel küszködő két házaspárhoz és azt mondta: „Anya! Mi történik itt?” Na, erre aztán mindenki elkezdte mondani a magáét, ő meg nem értett belőle semmit, és azt kérdezte: „Apa! Mi ez az egész?” Először a gazda közölte a fiúval, hogy te valójában nem az vagy, akinek gondolod magad, mivel mi sem vagyunk azok, akiknek te gondolsz minket. A fiú erre nagyon összezavarodott, és amint elmesélték a történetet, a fiút is teljesen elborították és elsodorták az érzelmek. És a gondolkodása megváltozott. Ugyanazokra az emberekre nézett rá most is, de valahogy más szemmel látta őket. Egyik oldalon ott állt a gazda házaspár, a másikon a légtornászok. Egy hosszú pillanat alatt átjárta az a gondolat, hogy valaminek meg kell változni. És rajta múlik, hogy ez a változás megtörténik-e. Szerintetek hogyan döntött?

 

A fiú a gazdára és feleségére nézett, és ezt mondta nekik: „Azt az életet ismerem csak, amit veletek éltem, amit tőletek kaptam. Lehet, hogy ez nem olyan volt, mint amiről álmodtam, de én csak ezt ismertem eddig.” Aztán a tornász házaspárra nézett, és így szólt hozzájuk: „Még csak el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet az az élet, amiről beszéltek nekem. Nem is tudom, milyen lehet itt a légtornászok között élni. De legbelül biztosan tudom, és minden porcikám ezt mondja, hogy igaz, amit mondotok, és veletek kell mennem, hogy felfedezzem ezt az életet. Azért, hogy meglássam, hogy amit rólam mondotok, az igaz.”

 

Most figyeljetek ide! Jézus, az Isten fia, eljött az általa teremtett világba, és az Ő gyermekei között élt a Földön. Fontos, hogy az elejétől a végéig ismerjük a történetet, különben félreértjük. Ha nem ismerjük az egész történetet, akkor azt hihetjük, hogy Jézus csak azért jött, hogy megtegyen bizonyos dolgokat. Okosítsa a tudatlanokat, rendbe tegye az elrontott dolgokat, noszogassa a lustákat… De Ő nem azért jött, hogy ezeket megtegye, hanem hogy visszavegye magának az Ő fiait és lányait, és adjon nekik lehetőséget arra, hogy rájöjjenek, hogy ők valójában nem azok, akiknek hitték magukat. Hiszen nem a mi földi szüleink találtak ki minket, nem ők teremtettek meg minket. Isten teremtette az egész világegyetemet, így minket is Ő gondolt ki, Ő alkotott meg. A szüleink körülbelül úgy neveltek fel, ahogy a gazda és a felesége felnevelte a légtornász fiút. Mindannyian olyan életet élünk, ami valahogy nem teljesen illik hozzánk. A körülmények, az emberek, a kapcsolatok sokszor elnyomják valódi énünket.  Nem azt mondom, hogy rossz szüleink vannak, csak azt, hogy talán ők sem tudják, kik a szüleik. Talán ők sem tudják, hogy Isten az Édesatyjuk.  Jézus ezzel szemben azt mondja, hogy Ő azért jött, hogy életünk legyen. Ez azt jelenti, hogy Jézus így szólt: „Azért jöttem, hogy a te saját életedet éljed, ami bővölködik áldásokban.”  Ezért jött el Jézus! És mikor eljött, Ő önmaga volt, azért tette, amit tett, mert ilyen a természete.

 

Mielőtt folytatom, arra szeretnélek kérni most titeket, hogy csukjátok be a szemeteket. Ha most először hallod ezt az üzenetet, hogy van egy Atyád, egy apukád a mennyben, aki szeret téged, behívhatod Jézust az életedbe, hogy meg legyen váltva egész lényed, hogy teljesen újjáépítse azt, ahogyan te látod saját magad. Ha szeretnéd elhinni, amit Jézus veled kapcsolatban mond, és Isten gyermeke szeretnél lenni, kérlek, nyújtsd fel a kezed! Imádkozni fogunk veled. Ha még eddig nem tudtad, hogy az Atya Isten mennyire szeret téged, de ma szeretnéd hívni őt, hogy mondja el neked, jelentse ki neked, ki vagy valójában: az Ő gyermeke, akkor nyújtsd fel a kezed, és imádkozni fogok veled. Imádkozzunk együtt!

 

„Atyám! Köszönöm, hogy ma gyermekednek nevezel Jézus Krisztus által, aki meghalt a kereszten, hogy megváltson minket a bűneinktől, aki feltámadt harmadnap, és új életet adott nekünk. Köszönöm, Uram! Én befogadom ezt az új életet. Befogadom ezt az új identitást, elfogadom azt, aki valójában vagyok Krisztus Jézusban. Köszönöm, Uram! Jézus nevében imádkozunk. Ámen!”

 

Szeretnék visszatérni a történethez. Akik már hallottátok, tudjátok, hogy van egy második része is a történetnek, de azt most nem fogom elmondani. De ahhoz, hogy úgy tudjunk cselekedni, és úgy tudjunk reagálni az életre, mint amire rendeltettünk, ahhoz valamit meg kell értenünk. Amint az életünk során a földi dolgokra koncentrálunk, gyakran félreértjük, mi az igazi identitásunk. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetünk vakok arra, ami annyira központi része a mi lényünknek? Egyébként, döbbenetes, hogy működünk együtt ebben a folyamatban, hogy valaki mássá válunk. Hogyha őszintén megvizsgáljuk az életünket, mit látunk? Megvalósult álmokat? Mélyről jövő elégedettséget? Vagy elszalasztott lehetőségeket és betöltetlen várakozásokat? Hányszor mondjuk azt, hogy bárcsak rendelkeznék ezzel vagy azzal, vagy bárcsak belevágnék ebbe. A kérdés, amit igazán feltesz a te szíved az ez: Honnan tudhatom, kinek születtem? Valóban azzá a személlyé váltam már? Azt tehetjük, hogy minden nap egy kicsit többet felfedezhetünk abból, hogy milyenek is vagyunk, de valójában képesek leszünk-e valaha megválaszolni ezt a kérdést, hogy kik vagyunk? Nagyon sok olyan dolog van az életünkben, ami meghatározza azt, hogy hogyan látjuk önmagunkat, amelyek megmondják, miben is higgyünk. Mit higgyünk a világegyetem keletkezéséről, a világtörténelemről… A kultúránk, a családunk, a múltunk, az emlékeink, az átélt megrázkódtatások, még az ünnepeink is befolyásolják ezt. Mindezek képesek meghatározni, átprogramozni a gondolkodásunkat, viselkedésünket. Úgy kezdjünk az életünket, hogy elhívásunk ott van a szívünkben. Nem mindig tudunk róla, hogyha ezt az élettapasztalataink kigyomlálják a szívünkből. Isten gyermekeiként, az ígéret gyermekeiként lettünk megalkotva, és ezt a génjeink és a származásunk határozzák meg, nem pedig a körülményeink. Ha olyan szemlélettel néznénk a világot, hogy pusztán fizikai-biológiai lények vagyunk, melyeknek sejtjei véletlenszerűen vannak összekötve, akkor a véletlenszerűség lenne a mi forrásunk. Így a véletlenszerűség határozná meg a sorsunkat is. De mi van akkor, ha egy végtelen hatalmú lény szólt, és a világegyetem előállt? Ha Ő az igazi forrása az életünknek, Ő számunkra a kezdet, Ő a mi Atyánk, és Ő úgy tervezte el, hogy mi itt éljünk ezen a földön, ebben az időben, ezen a helyen; Ő szándékosan tervezett, és teremtett meg minket. Mi van akkor, ha Ő azt akarja, hogy töltsük be teljesen az életünkben az ő általa eltervezett elhívásunkat. Mivel van terve az életedre nézve. Lehetséges az, hogy felneveltek minket a szüleink, de nem ők találtak ki minket. Talán tanítottak minket, de nem ők alkottak meg. Lehet, hogy nem a szüleink az identitásunk forrásai? Az egész zsidó-keresztény szemléletet alátámasztó gondolat az, hogy egy szellemi Teremtő alkotásai vagyunk. Úgy kerültünk ide a földre, hogy ebben más földi lények közreműködtek, és úgy lett megalkotva a testünk, hogy a földi légkörben működjön és gyümölcsöző legyen, de a szellemünk azáltal tud gyümölcsöző lenni, hogy összekapcsolódik egy másfajta atmoszférával, a létezés egy másik birodalmával. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szüleink nem is a szüleink, hiszen nyilvánvaló, hogy a testünk sejtjei az ő génjeik által jött létre, és a testünk az anyaméhben formálódott, de az az igazság, hogy bár a szüleinken keresztül jöttünk, nem belőlük származunk. Tehát akkor az igazi kérdés nem is az, hogy honnan jött létre a testem, hanem hogy honnan jött létre az életem.

 

Olvastam egy cikket, ami arról szólt, milyennek látják a gyerekek Istent. Van benne egy történet egy hároméves gyerekről, aki ránézett a kiságyban fekvő újszülött kisöccsére, és figyelte, amint lassacskán ébredezik álmából. Hallották a szülei, hogy a bátyja ezt mondta: „Amint megtanulsz beszélni, el kell mondanod nekem, milyen Isten, mert én már kezdem Őt elfelejteni.” Ahhoz, hogy megtudjuk, kik vagyunk, vissza kell mennünk a forrásunkhoz. Remélem, most már mindenki számára világos, hogy nemcsak fizikai lények vagyunk, hanem szellemi lények, akiket Isten alkotott. És van egy szellemi lény, aki az életünk forrása. Ő a mi forrásunk. És Ő a mi igazi természetünk forrása is. Mint ahogy természetesnek vesszük, hogy a légtornász fiú jó tornászképességeket örökölt, nekünk is Isten természetét kell hordoznunk és visszatükröznünk. Ami Őrá igaz, az ránk is igaz. Az Ő képére lettünk megalkotva. Bárcsak jobban megértenénk, Isten mire alkotott meg minket. Lehet, hogy téged nem egy gazda, hanem egy vezérigazgató, egy prédikátor, egy alkoholista vagy egy erkölcsös mintaállampolgár nevelt fel. A baj nem azokkal az emberekkel van, akik a tapasztalataidat meghatározták. Nem az a baj, hogy rossz emberek, hanem hogy emberek. Ha meg akarod találni az identitásodat, ne az emberek között keresd, hanem a forrásodnál. Ő az, aki téged alkotott. Az a baj, hogy a tapasztalataidra hatással van az, hogy milyen emberek ők. Ezek határozzák meg, hogy miket gondolsz magadról. Az a tény, hogy ők emberek, egyszerűen csak azt jelenti, hogy képtelenek megadni neked azt a dolgot, amire a legnagyobb szükséged van: az élet forrásához való kapcsolódásodat. Tehát a mi elhívásunkban és a mi legbenső lényegünkben válaszolhatjuk meg azt a kérdést, hogy kik vagyunk. Mikor a forrástól elszakadt ember újra csatlakozik a forráshoz, az identitása a kapcsolódásban alapozódik meg. Akik vagyunk az közvetlen eredménye az emberiességünk lényegének. És ez egy nagyon fontos igazság: az identitásunk a származásunkból adódik, nem a viselkedésünkből.

 

Az egyik legfontosabb igazság a légtornász történetével kapcsolatban az, hogy ahogy gondolkodunk, ahogy érzünk, az becsaphat bennünket azzal kapcsolatban, hogy igazán kik vagyunk. A történetben a légtornásznak egész életében olyan tapasztalatai voltak, amik a nagy hazugságot támasztották alá, amiben élt. Eleged van már neked is azokból a tapasztalatokból, amik egy hazugságot igaznak állítanak be? A nevelőanyjának a félelme, a gazdának a haragja, még a helyszín is, és az élete napi gyakorlata arról próbálta erőteljesen meggyőzni, hogy ő földműves, és nem légtornász. Mindezek próbálták elnyomni a fiatal ember belülről fakadó vágyát, melyet meg kellett volna valósítania. A benne lévő erő nagyon jó szolgálatot tett volna, ha arra használta volna, hogy legyőzze a gravitációt. De ehelyett ebből a belső vágyból pusztító erejű harag lett, mivel nem megfelelő összefüggésben használta. Ugyanígy mindnyájunknak vannak fizikai késztetései, az éhség vagy a szexuális vágy is ilyen, és ezek csupán azt jelzik, hogy egészségesen működik a szervezetünk. Ezek segítenek minket, jó szolgálatot tesznek nekünk. De amikor Isten tervén kívül próbáljuk ezeket kielégíteni, akkor ezekből egészségtelen, sőt, pusztító erejű dolgok sülnek ki. Tehát mi is olyanok vagyunk, mint a légtornász, belénk vannak programozva bizonyos dolgok. És hol tárolódik ez a programozódás? Ha azt mondom az elménkben, ez pontos válasz, de mégsem teljes. Valójában ez átmegy az elménk küszöbén, és mélyebbre hatol: a lelkünkbe. Amikor a Biblia leírja, hogy Isten hogyan teremtette az embert, egy érdekes kép jelenik meg erről a programozódásról. Azt írja a Biblia, hogy Isten az élet leheletét lehelte Ádám orrába, és így lett élő lélekké. Az Istennek ez a lehelete, amely belé lett lehelve, és amely életet adott neki, ez az élet összeköttetésben áll a forrással, de mégis elkülönül tőle. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ő Istenhez hasonló, de mégsem Isten. Tehát van bennünk valami, amit léleknek nevezünk, és ez programozható. Ez az, ami miatt mindnyájan különbözünk egymástól, de nem ez az identitás forrása. Figyeljetek, mindnyájan különbözőek vagyunk, máshogy vagyunk programozódva a múltbeli tapasztalataink által, de ez nem változtat az identitásunkon. Ádám nemcsak éppenséggel nem volt halott, hanem nagyon is élt, miután Isten belélehelt. Az elméje kezdte felfogni a körülötte zajló eseményeket, és sokféle hatás érte, ami a szívében kívánságokat, késztetéseket ébresztett. Ha megkérdeztük volna Ádámot, főleg a bűnbeesés után, hogy szerinte kicsoda ő, lehet, hogy az érzelmei vagy a tapasztalatai szerint válaszolt volna erre a kérdésre. De ha Istent kérdeznénk meg, hogy ki Ádám, Ő azt mondaná: „Ő az én fiam! Én vagyok az ő teremtője, forrása, akitől az élete ered.”

 

Most hadd beszéljek egy kicsit önmagamról. Mindig is tudtam, hogy nagyon különleges ember vagyok, mindig is tudtam, hogy van bennem valami nagyszerű. Nem keresztény családban nőttem fel, mégis valahogy tudtam, hogy én egy nagyszerű személy vagyok. De nagyon sok minden összeesküdött ez ellen. Rájöttem, hogy ahányszor csak önmagamat adom, az emberek valahogy megsértődnek. Nem tudtam, miért, hiszen nem tettem velük semmi rosszat. És valaki egyszer elmondta nekem, hogy ez azért van, mert ők már elvesztették azt a személyt, akik voltak, de én ragaszkodtam a régi énemhez, és ez nem tetszett nekik. Közben elég sok rossz dolgot cselekedtem. Az unokatestvéremmel gyakran játszottunk egy játékot. Ez a játék abból állt, hogy először megpróbált engem meggyőzni valamiről, három hónapig átmosta ezzel az agyamat, és a következő három hónap alatt pedig annak ellentétéről próbált meggyőzni, vagyis hogy amit eddig mondott, az nem volt igaz. Sok-sok éven át játszottuk ezt a játékot. Életem legnagyobb csatája az volt, hogy ragaszkodjak ahhoz, aki vagyok, és azt az álmot kövessem, amit Isten helyezett a szívembe. Tíz éves koromban azt mondtam Istennek, hogy misszionárius akarok lenni. De tizenhárom éven át szem elől vesztettem ezt a célt. Talán a győzködés játék hatására, nem tudom, de sok olyan dolog volt, ami ahhoz hozzájárult, hogy valahogy szem elől vesztettem ezt. És az elmúlt pár év, mióta újra Istennel járok, segített felismernem azt, kinek is teremtett Ő engem. Misszionáriusnak lenni nem is csak arról szól, hogy mit teszek, hanem hogy ki vagyok. Tehát nincs szükségem senkire, hogy megmondja nekem, hogy egy bizonyos emberrel egyénileg foglalkoznom kell, hogy tanítvánnyá tegyem. Arra sincs szükségem, hogy megmondják, hogy álljak ki a színpadra prédikálni. Nincs szükségem, hogy emberek határozzák meg a munkaköri leírásomat, hiszen amit teszek, azért teszem, mert az vagyok, aki vagyok. Segítek embereknek felismerni, hogy kik ők, mert ez vagyok én. Isten erre hívott el, hogy ezt tegyem, és ez legyek. Tudod mit? Ettől már nem képes eltántorítani engem sem az ördög, sem senki más. Sok ember mondta már nekem, hogy nem reálisan gondolkodom, nem menthetem meg az egész világot. Rendben, ezt tudom, de attól még továbbra is az leszek, aki vagyok. És te?

 

Nem tudom, min mentél keresztül az életed során, de azt tudom, hogy az identitásod nem a lelkedben gyökeredzik. A lelkünk tesz minket egyedivé, tehát a lélek nem rossz, Isten teremtette azt is. De a lelked olyan módon lett átprogramozva, hogy most azt érezd, hogy nem látod az identitásodat. Tekintsd Istent a te forrásodnak! Szeretnélek arra hívni, hogy jöjj ma Isten elé. Nézz a keresztre, és kérd meg ma Jézust: „Mondd meg, Uram, ki vagyok! Ahogy felnövekedtem, annyi hatás ért, ami próbálta elfeledtetni, ki vagyok. Elvették tőlem azt, aki vagyok. De ma, Istenem, állítsd helyre az identitásomat. Mutasd meg, Istenem!” Nézz a keresztre, és engedd, hogy Isten beszéljen hozzád! A kereszt által meg vagyunk váltva, meg vagyunk mentve, és helyre vagyunk állítva. Nem kéne, hogy ott legyen az életedben az elégedetlenség. Azért van ott, mert még nem éled meg, aminek Isten teremtett. Ahogy most a dicsőítő csoport majd énekel, menj Isten elé, és mondd ezt: „Istenem, távolítsd el belőlem mindazt, ami arra vezetett, hogy elhiggyem, hogy az vagyok, aki valójában nem vagyok. Egyedi személy vagyok, és ezen semmi sem változtathat. Atyám, az én identitásom Tebenned marad. Mutasd meg ma nekem, ki vagyok. Mutasd meg, miért vagyok itt. Mutasd meg, hogy kinek hívtál el. Jézus, az Isten Fia a saját életét élte, saját keresztjét hordozta. Mi az enyém?” Jézus a példaképünk, megtesszük mindazt, amit Ő. De ennél többről van szó. Ő azért jött, hogy az legyen, aki; hogy betöltse az élete elhívását. Sokan jönnek hozzám, és azt kérdezik, mi az elhívásuk. Nem tudom, mi az elhívásod, de azt tudom, hogy mi az én elhívásom, mivel egy ponton odamentem Istenhez, és megkérdeztem. De ma neked ugyanaz az Istened, ugyanaz a forrásod, ugyanaz a származásod. Menj Őhozzá, és kérdezd meg: „Ki vagyok én? Mi az elhívásod számomra? Tudom, hogy más vagyok, mint a többi ember, de Te alkottál, Te ismersz engem. Mutasd meg nekem!”

 

(Dicsőítés)

 

Hívd segítségül az Úr nevét! Engedd, hogy szóljon hozzád Isten, nyisd meg előtte a szíved! Hadd beszéljen hozzád hangosabban, mint az a sok hazugság, amiket elhittél. Hadd szóljon hozzád, nyisd meg előtte a szívedet! Hadd cáfolja meg azt a sok hazugságot, amikben hittél. Hadd cáfolja meg mindazt, amit emberek mondtak. Hadd nyújtsa ki Isten az Ő kezét a te szíved felé, hogy megérintsen, elmondja az igazságot veled kapcsolatban. Jöjj ma Isten elé, és valld meg, hogy Ő a Te Atyád! Hívd segítségül az Ő nevét!

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.