Élet Isten Királyságában tanítássorozat

(Jonathan Chow)

 

3. A Királyság kultúrája

 

Az elmúlt alkalommal a szellemi szülési fájdalmakról beszéltem, arról, hogy lelkeknek kell életet adnunk, és itt a gyülekezetben most olyan időszak előtt állunk, hogy a lélekmentésre fogjuk összpontosítani a figyelmünket. Azelőtt a kapcsolatokról prédikáltam, arról, hogy Isten mindnyájunkat saját képmására alkotott, és mindenki hordoz egy darabkát Isten képmásából, és amint kezdünk időt és energiát fektetni kapcsolatokba, learatjuk Isten áldásait, azáltal, hogy jobban megértjük, milyen valójában Isten. A mai nap a kapcsolatokban való befolyásról szeretnék beszélni, és tulajdonképpen az elmúlt két prédikációt szeretném egymás mellé rakni. Szándékosan nem a kapcsolatokban rejlő evangélizációt mondtam. Ez azért van, mert amikor evangélizálásról beszélünk, általában egyszeri dologra gondolunk. Elmész egy evangélizációra, ami egy szervezett esemény, van kezdete, és van vége. Elmentek a helyszínre, kimentek, prófétai üzenetet adtok át az embereknek, és mikor lejár az idő, visszajöttök, és ki-ki elmondja a bizonyságát, és aztán vége, és azt várod, mikor lesz a következő. De amiről én beszélni akarok, az az, hogy ez nemcsak egy alkalom, hanem egy életmód! Nemcsak akkor evangélizálunk, amikor eljön az ideje az alkalomnak, aztán visszajövünk, és várjuk a következő evangélizációt, vagy amikor újra kimehetünk.

 

Emlékszem, mikor bibliaiskolás voltam, volt számunkra evangélizációra való felkészítés, és mentünk, házak ajtaján kopogtattunk, mindenki kapott egy háztömböt. Nagyon féltem ettől, és utáltam is. Ráadásul még azt is elmondták, hogy az evangélizációnak nem ez a leghatékonyabb módszere. Akkor miért csináljuk? Talán nem ez a leghatékonyabb módja az evangélizációnak, de annak a leghatékonyabb módja, hogy az óembert megöld! Odamentél: „Jó napot! Már annyian becsapták előttem az ajtót…” Csak reménykedni tudtál, hogy minél hamarabb a rád bízott háztömb végére érsz. Egyszer az egyik házba kellett menni a társammal, és én azt gondoltam: Jaj, ne! Már megint ezt kell csinálnunk?” Elég messze volt az az épület, ezért elkezdtünk prédikálni a csirkéknek és teheneknek, örültünk, hogy ők legalább nem utasítanak el minket. Tehát alig vártuk, hogy leteljen ez a képzés, és visszatérhessünk a megszokott életünkhöz a bibliaiskolában. És bár a prófétai evangélizáció nagyon csodálatos, mégis, ilyenkor egy olyan lelkiállapotot veszünk fel, hogy mi most nagyon akarunk valamit megérezni. Jeleket, kincseket keresünk, de még ez sem egy életforma. Tehát egy adott időben elkezdjük, kiscsoportokban kimegyünk, elvégezzük, amit kell, és visszajövünk, aztán vége, és másnap visszatérünk a megszokott életünkhöz. De amiről a múlt héten szó volt, az valami egészen más! William Hart, a meghívott vendégünk egy ilyen életet él! Ez nem olyan, ami egy héten egyszer, két óra hosszat tart. Neki valóban ilyen az egész élete.

 

Tehát a kapcsolatokban rejlő befolyásról fogok ma beszélni, és egy példával szeretném ezt kezdeni: Dávid és Salamon példájával. Dávid és Salamon valószínűleg a két legjobb király volt Izrael történelme során, de nagyon különböztek egymástól, nagyon különböző kenetet hordoztak. Az 1 Sámuel 25-ben mikor Abigél Dávid királyhoz ment, azt mondta: Te az Úr harcait harcolod, tehát Istenért harcolsz. Dávid hadakozott szinte gyerekkora óta, megvívott az oroszlánokkal és medvékkel, Góliáttal és a filiszteusokkal. Az ő elhívása nagyon különbözött Salamonétól. Isten arra hívta Dávidot, hogy meghódítson területeket, kiterjessze a határokat. Sőt, bajba is került, mikor ezt nem tette. Mikor ki kellett volna mennie a háborúba, és nem ment ki, akkor következett a Bethsabéval kapcsolatos elbukása. Nem ment ki a csatába, így aztán körülnézett… És bajba került. Salamont, viszont, Isten nem a csatába küldte: ő nem a harc, hanem a béke embere volt. Rengeteg szövetségese volt, akiken keresztül kiterjesztette befolyását. Salamonnak megvolt arra a képessége, hogy ügyesen kötött szövetséget. Azokban az időkben általában úgy kötöttek egy másik királlyal szövetséget a királyok, hogy feleségül vették a király lányát. És Salamonnak 700 felesége volt, ez megmutatja, milyen sok szövetségese volt. Persze, most nem arra szeretnélek tanítani titeket, hogy menjetek el, és kössetek házasságot minél több személlyel, hogy így terjesszétek ki a befolyásotokat. Salamon képes volt olyan szövetségeket kötni, mint senki más, és uralkodása alatt bőség és felvirágzás volt az egész országban. Ha Salamon harcba indult volna, azzal keresztülhúzta volna az egész elhívását.

 

Ez a két király két különböző korszakot jelképez. Szívből hiszem, hogy a mai korszakban Isten arra hív minket, hogy békét teremtsünk, és reményt hozzunk. Át kell tudni váltanunk Dávid korszakából Salamon korszakába. Korábban az egyház a megfélemlítés és manipuláció eszközeit használta, hogy bevonja az embereket Isten országába. Én csak tudom, én is így tértem meg. Megijedtem, és nem akartam a pokolba menni. Ismeritek biztosan az „Otthagyottak” című filmet. Én egy hasonló filmet láttam, és úgy megijedtem, hogy itt maradok. Azt hiszem, nyolc éves voltam akkor. Minden nap, mikor hazamentem, és senki nem volt otthon, mindig arra gondoltam: Talán megtörtént az elragadtatás? És engem itt hagyott az Úr. És sírtam, és arra gondoltam, hogy hogyan fogok megbirkózni majd a sok problémával, a Fenevad 666-os bélyegével… Nagyon-nagyon féltem. Sok ember még most is ilyen eszközöket használ: Térj meg, különben a pokolra mész. Az Úr azt szeretné, ha átértékelnénk a módszereinket. A menny nem egy olyan hely, ahova ijesztgetéssel kell bevinni az embereket.

 

A menny hívja az embereket. Bill Johnson pásztor azt mondja: Akik a legtöbb reménységet nyújtják, azoknak lesz a legtöbb befolyásuk az utolsó időkben. Igazán hiszem, hogy az Úr arra tanít minket, hogy szövetséget kössünk olyan emberekkel, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi, és mi se úgy gondolkodunk, mint ők. Hiszem, hogy Isten olyan helyekre küld minket, melyek számunkra ismeretlenek, és úgy gondolom, hogy ez az a feladat, ez az az elhívás, amit Isten hozzánk, mint egyházához intéz. Nem azért leszünk ott, hogy vitatkozzunk az emberekkel. Nem úgy kell előretörnünk, hogy vitázunk, veszekszünk és harcolunk bizonyos témákkal kapcsolatban. Ennek az ideje lejárt. Hiszem, hogy Isten hív minket. Ezért mondja a 2 Korinthus 12-ben, hogy „Noha testben élünk, nem test szerint vitézkedünk. Mert a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek, hanem erősek az Istennek, erősségek lerontására, lerontván okoskodásokat, és minden magaslatot, ami az Isten ismerete ellen emeltetett. Foglyul ejtvén minden gondolatot, hogy engedelmeskedjenek Krisztusnak.” Ez a mi elhívásunk! Nem testben vitézkedünk, nem test szerint harcolunk. De hogyan tesszük ezt? Hogy tudunk foglyul ejteni minden gondolatot?

 

Mikor valakit Krisztushoz próbálunk vezetni, hogyan tesszük ezt? Dávid idejében, a háború korszakában hogyan ejtettük foglyul a gondolatokat? Ahányszor kimegyünk evangélizálni, megvan a magunk terve. Ez a terv elég egyszerű és direkt: prédikálok neked egyszer, ha nem hallgatsz rám, prédikálok még egyszer. Tehát az egész beszélgetés egy cél köré épül fel, és ez a lelkek megnyerése. És ez valóban nagyon fontos, de megvan a magunk elképzelése, mikor emberekkel foglalkozunk, mikor kapcsolatokat építünk, és ez az elképzelés az az, hogy te térj meg. És mit teszünk? Azt mondjuk, ami szerintünk helyes: „Hadd mondjam el, mi az igazság. A Biblia szerint…” Tehát alapvetően azt mondjuk: „Nekem igazam van, neked nincs igazad, fogd be a szád. Nem akarlak meghallgatni, nem érdekel a véleményed. Tudod mi a helyzet? Nem tudod az igazságot, ezért nem vagy szabad. Nálam van az igazság. Nálam van, amire neked szükséged van, meg kell hallgatnod engem. És a mi tervünk szerint neked már tegnap meg kellett volna térned.” Tudjátok, én már annyi túlbuzgó keresztényt láttam, akik kimennek, és úgy gondolják, az evangéliumot hirdetik, de valójában elidegenítik az embereket az evangéliumtól. Hányótoknak vannak ilyen túlbuzgó keresztény ismerősei, akár munkatársai is, akiket inkább elkerülnek az emberek, mert minden alkalommal, mikor a szájukat kinyitják, mindenáron téríteni akarnak? Nem mondom, hogy ez rossz dolog, de most már egy másik korszakban élünk. Fontos a lelkek megnyerése. De ha megvan a saját tervünk -- mikor csak beszélni akarunk, és kifejteni az Úr dolgait, de nem akarjuk meghallgatni őket, ha nem igazán érdekel az ő mondanivalójuk, vagy hogy ők miken mennek keresztül, és a saját menetrendünkhöz tartjuk magunkat, mert úgy gondoljuk, például, hogy el kéne jönniük erre az alkalomra, és ezt meg ezt kéne tenniük, és ha nem teszik meg, akkor csalódunk bennük -- még mindig egy régifajta korszak, egy régifajta gondolkodásmód szerint cselekszünk.

 

Most pedig nézzük meg a Salamon féle változatot. Az előzőnél akkor tudtál a leghatékonyabb lenni, ha ők féltek, megijedtek. Amikor beszélgettetek, tudták rólad, hogy egyetlen célod, hogy őket megmentsd, és ettől nagyon megijedtek. Amikor az emberek félnek, megijednek, beindul egy védekező ösztön. Tudom, hogy van üzenetünk, egy üzenetünk, amit szeretnénk megosztani a világgal, de ennél fontosabb, hogy olyan kapcsolatokat építsünk, hogy az üzenetünk valóban eljusson az emberekhez. Sokszor az üzenetünk nem ér el a címzettekhez, vagy olyan módon éri el őket, hogy félelmet kelt bennük. Ha félelmet keltesz bennük, az nem hidat épít. Mert mit tesznek, ha félnek? Tudjátok, milyen helyzetek keltenek leginkább félelmet az emberekben? Mikor azt érzik, hogy irányítani akarják, hogy manipulálják, nem fogadják el, elutasítják. Ezeket szoktuk általában tenni, mikor evangélizálni próbálunk. Nem érdekel, hogy számukra ez megfelelő-e. És folyton azt mondjuk nekik, hogy: „Nem úgy van! Tévedsz. A felfogásod helytelen. Bűnben vagy, bűnben élsz.” Nem azt mondom, hogy nem bűnösök, de sokszor csak ennyit kommunikálunk. Mindössze ennyit értenek meg belőle. Sokszor ezt is gondoljuk. Valójában gonosznak gondoljuk őket. Persze gondolunk arra is, hogy üdvösségre van szükségük, de gyakran megbélyegezzük őket. Ott vannak a homokosok, a leszbikusok, a drogosok, és más egyebek, és mindenféle nevekkel illetjük őket. De valójában nem igazán látjuk, hogy kik is ők: ők Isten gyermekei, csak éppen ezt ők maguk sem tudják. Ha megbélyegezzük őket, akkor elveszítjük arra vonatkozó képességünket, hogy jó irányba befolyásolhassuk őket. Mert Isten minden embert a saját képmására alkotott, ezért minden egyes ember tiszteletet érdemel. Meg kell tanulnunk kifejezni a tiszteletünket irántuk. Ezért foglalkozunk most a házi csoportokban a Tisztelet kultúrájával. Mert egy olyan kultúrát szeretnénk meghonosítani, ahol minden egyes embert tisztelünk. Ez nagyon fontos, hiszen sokszor megbélyegezzük az embereket, aztán meg csodálkozunk, hogy nem hallgatnak ránk.

 

Az egyik egyetemen van egy hittan kurzus, ahol elküldik a diákokat, hogy menjenek el gyülekezetekbe, és készítsenek interjúkat. Nagyon sok diák jött hozzám, akik nagyon sok interjút készítettek. Megkérdeztek, hogy miért csinálom azokat a dolgokat, amiket csinálok, miért hiszünk azokban, amikben hiszünk. És mindnyájan feltették nekem ezt a kérdést: Mit gondol a homoszexuálisokról? Az én véleményem a homoszexuálisokról elég egyszerű, de sose megyek bele velük beszélgetésbe ezzel a témával kapcsolatban. Nem mintha félnék megosztani a véleményemet, vagy mintha bizonytalan lennék. Mindig azt mondom: „Miért kérdezel engem a homoszexuálisokkal kapcsolatos nézetemről? Miért nem olyan emberekről kérdezel, akik hazudoznak és csalnak, vagy pornót néznek, vagy bármi ilyesmit csinálnak? Miért pécézted ki ezt az egy dolgot?” Nem veszek részt olyan beszélgetésben, amit ők nem tudnak a megfelelő nézőpontból látni. Sok esetben az emberek kérdéseket tesznek fel, de nem igazán a válaszra kíváncsiak, egyszerűen csak vitázni akarnak, az érveikkel vagdalkozni. Nem félek kimondani az igazságot, de tudom, hogy vitatkozás által nem tudom őket megnyerni Krisztusnak. Tehát azt mondom: „Tudod mit? Én nem akarok vitatkozni. Elmondom a véleményem, de elmondhatom a véleményem a házasság előtti vagy házasságon kívüli testi kapcsolatról, és mindenféle más dologról, nemcsak arról az egyről, amit te megneveztél.”

 

Az, ahogy az emberekkel bánsz, abból ered, amit igaznak tartasz. Ha a tetteikkel azonosítod és megbélyegzed őket, ezzel egy falat húzol magad és az adott ember közé. Pedig valójában hidat kellene építenünk, és szövetségbe hívni őket. Nem azt mondom, hogy fel kell hígítanunk az evangélium üzenetét, hiszen abban semmi kompromisszum, megalkuvás nem lehet. De néha visszahúzódom, vagy várok, amíg kapcsolatot tudok építeni, mégpedig egy szívbéli kapcsolatot, mielőtt még bármit is elmondanék nekik. Mert végső soron az embereknek arra van szükségük, hogy tudják, hogy igazán törődsz velük, ahelyett, hogy ők csak számok lennének a statisztikában. Annyi ember csinálja ezt, akik nagyszabású evangélizációkat rendeznek. Csodálatos, rengeteg ember megmenekült az alkalmainkon. Csodálatos. De nekik arra van szükségük, hogy érezzék, hogy fontosak számunkra. Szeretném elmondani nektek, hogy a salamoni, a béketeremtő korszakban hogyan tudunk minden gondolatot foglyul ejteni: úgy hogy egy békés környezetet teremtünk. Meg kell teremtenünk a „shalom” békességet, ahogy beszélgetünk velük, ahogy kapcsolatokat építünk. Mert amit ilyenkor teszünk, az valójában magvetés. Mindannyian Isten gyermekei. A Biblia azt írja, hogy szeressük egymást, nem azt, hogy csak a keresztényeket szeressük. Azt mondja, hogy szeressük egymást! Mert minden egyes ember Isten gyermeke. És mikor megtanulom tisztelni, szeretni őket, hogyan teszem ezt? Megerősítő, bátorító szavak által.

 

Tudjátok, több mint tíz éve ifjúsági pásztor vagyok. Mikor a fiatalok tűzben égnek az Úrért, és nagyon buzgók, sokszor beleesnek egy hibába. Miután megtérnek, hazamennek, és elmondják otthon: „Apa, anya! Tudjátok ti kiket imádtok? Ezek gonosz szellemek! Tele van a lakásunk fabálványokkal. Ezek démonok! Jézus nevében, ki velük!” És már nem hallgatnak a szüleikre, mert azt gondolják, hogy mivel a szüleik nem keresztények, nem tudnak Istentől jövő tanácsokat adni, amire nekünk, keresztényeknek szükségünk lenne. Úgy állítjuk be, hogy nem egy csapathoz tartozunk, mert ti nem vagytok keresztények, én pedig keresztény vagyok. Falat építünk, hitetlennek bélyegezzük őket, miközben azon tűnődünk, vajon miért nem térnek meg a szüleink. A szülők pedig azt látják, hogy mielőtt a gyerekeik megtértek nagyon tisztelettudóak voltak, most pedig, hogy megtértek, minden tanácsukra azt mondják, hogy ez olyan világias tanács. A szüleim világiak! Azt akarják, hogy ezt meg ezt csináljam, vagy hogy ezt meg ezt tanuljam. Olyan világiasak! Persze, hogy világiak, de az irántad való szeretetük továbbra is önzetlen! És továbbra is tisztelned kell őket, mert a tisztelet által építed a kapcsolatot. Csak így tudtok egymáshoz kapcsolódni. Beszélgetéseinknek a kapcsolatot kell építeni. És ez ne egy irányító, manipuláló légkörben történjen.

 

Hányan gondoltátok úgy a megtérésetek előtt, hogy a keresztények eléggé rámenősek? Hányan gondoljátok még mindig, hogy túl rámenősek a keresztények? Néha elmegyünk valahova olyan barátokkal, akik nem keresztények. Keresztény ismerősök meghívnak, hogy beszélgessek a barátaikkal, szeretteikkel vagy családtagjaikkal, és néha olyan rámenősek ezek a hívők. Mármint, én vagyok a pásztor, és még én se vagyok olyan rámenős. Valójában egyáltalán nem vagyok rámenős, inkább nyugodt vagyok. Ezek a hívők minden beszélgetést úgy fordítanak, hogy Istenre terelik a szót: „Mennyi az idő?” „Istennél örök az idő.” Mindennel ezt csinálják, én meg csak figyelem őket, és mondom nekik: „Tudatában vagy, hogy kellemetlenül érzik magukat az emberek, ha ennyire rámenős vagy, ilyeneket mondasz, hogy ’Jézus bármikor visszajöhet’?” Volt egy beszélgetésem egy vacsoraasztalnál, ahol a nem hívő ismerős megjegyezte: A pásztorod nem olyan rámenős, mint te. Én hiszek a kapcsolatokban, abban, hogy fontos befektetnünk a kapcsolatokba, és nemcsak azért, hogy lelkeket nyerjünk meg. Isten egyszerűen arra hív, hogy fektessünk be a kapcsolatokba. Szeretnünk kell egymást, függetlenül attól, hogy az a személy megismeri-e Krisztust. El tudod képzelni, hogy egy hónapja ismersz valakit, és az egész kapcsolatotoknak a célja az volt számára, hogy téged megtérítsen? Ezért próbálkozott, hívott a gyülekezetbe, meg mindenféle evangélizációkra és konferenciákra, de te nem fogadtad el a meghívást, ezért egyszerűen elfelejt téged. Megy tovább másokhoz. Hogy éreznéd magad? Csak egy statisztikai adat, csak egy feladat voltam a számára. Néha ilyen benyomást keltünk mi keresztények az emberekben.

 

Imádkozom, hogy az Úr segítsen nekünk igazán kötődni. Ahogy errefelé jövünk, van egy néni, aki virágot árul az utcán. Ő az egyik gyülekezeti tagunk. Szoktam figyelni, hogy hogyan beszélget az emberekkel. Annyira természetes, és akkora ajándéka van erre, olyan jól csinálja! Nem is olyan jól ismerem őt, de miután a feleségem szült, hozott neki egy nagy kosár gyümölcsöt. És egyszer figyeltem őt, hogy beszélgetett valakivel, aki éppen bevásárolni indult reggel, elnézegettem őket, ahogy beszélgettek, nevetgéltek együtt egész idő alatt. És adott neki egy újságot, amiben bizonyságok voltak, és az az ember ezt örömmel elfogadta. Ez a néni egyszerűen csak nagyon kedves mindenkihez! Elmondok nektek egy történetet, aminek semmi köze a prédikációm témájához, de ezzel a testvérünkkel kapcsolatos. Egyszer prédikálni voltam, és hazafelé menet üzenetet kaptam a feleségemtől, hogy menjek el valamiért egy bizonyos helyre. Az autóban ültem, és rájöttem, hogy nincs nálam a pénztárcám. Gondoltam magamban, na, most mehetek haza, leteszem az autót, felmegyek a lakásba, lehozom a pénztárcámat. Aztán meg kellett állnom a piros lámpánál, és odajött ez a testvérünk, ezért letekertem az ablakot, és megkérdeztem: „Nem tudna kölcsönadni egy kis pénzt?” Olyan rosszul éreztem magam, ő virágot árul, hogy megélhessen, én meg elkérem a pénzét. „Csak 500 NT kellene.” De ő adott egy ezrest. „Nem kell ennyi.” „De, vegye csak el az ezrest.” Persze, hogy aztán visszaadtam neki. (Nevetés) Tehát ilyen módon beszélget mindenkivel ez a hölgy. Annyira természetes és annyira szeretetteljes minden hátsó szándék nélkül. És ettől nyílnak meg a szívek.

 

Meg kell tanulnunk hidat építeni! Dániel könyvében olvassuk, hogy Dánielt Babilonba vitték rabszolgának, és előléptetési lehetőséget kapott, de meg kellett tanulnia a babiloni kultúrát, a babiloni társadalmi rendet, és mindent, ami ezzel járt. Ráadásul még babiloni nevet is kapott, ami az ő istenükkel volt kapcsolatos. És Dániel mindezek ellen nem tiltakozott. Ezek ugyanis hidat jelentenek az emberi szívekhez. Nekünk keresztényeknek megvannak a saját címkéink, szakszavaink. Olyan nyelvet beszélünk, amit az emberek nem értenek. Olyan szavakat teszünk egymás mellé, amik csak számunkra hordoznak jelentést. Eljönnek sokszor az emberek a házi csoportokba, és nem értik, mit beszélünk. „Értek minden szót, amit használtok, de így együtt – nem tudom mihez kötni. Miről beszéltek?” Már nem értjük, hogy az emberek mit gondolnak, és nem gondoljuk, hogy szükséges megértenünk a gondolataikat. Nem szánunk arra időt, hogy megértsük őket, és hidat építsünk feléjük, pedig egyedül így tudnánk hatással lenni rájuk. Ezért tudott Dániel is befolyásos személlyé válni. Beszélte a nyelvet, megértette a kultúrát, ezért tudott kommunikálni. Ez az egész a kommunikációról szól, és a kommunikáció szívbéli kapcsolattal kezdődik.

 

Az embereket nem igazán érdekli a mondanivalónk, amíg nem érzik, hogy törődünk velük. Nem mutatunk érdeklődést az emberek érzései iránt. Legalábbis általában nem, hiszen megvan a magunk terve, csak annyit akarunk, hogy ők meghallgassanak. Ezért van az, hogy sokszor csak azt kérdezgetjük: vajon miért nem hallgatnak meg minket az emberek? Azért, mert mi se hallgatjuk meg őket. Nem vagyunk kíváncsiak a mondanivalójukra. A lelkek megnyerésének kulcsa az, hogy kapcsolatokat kell építenünk. Szükségünk van arra, hogy elfogadjanak minket, de nem egy megfelelési kényszerből. Ki kell fejeznünk, hogy ő is közénk tartozik. Ahhoz hogy lelkeket nyerjünk, az emberek bizalmát kell megnyernünk. De sokszor ítélkezve fordulunk feléjük, aztán meg csodálkozunk, miért nem hallgatnak meg. Hányan szeretitek, ha a szüleitek nyaggatnak? Ilyenkor ezt mondjuk: „Kérlek, mondd még, apa, vagy anya! Nyaggass még egy kicsit”? Szó sem lehet róla! Az ilyenektől elmenekülünk. Akkor is, ha igazat mondanak, de bennünk van ez az ösztönös védekezés, ha ránk erőltetnek valamit. Azt mondjuk: „Tudod mit? Én ebből nem kérek. Akár jó, akár nem, akkor se érdekel.”

 

A 2 Krónika 9:22-23-ban ezt olvassuk: „Salamon király felülmúlta gazdagságban és bölcsességben a föld összes királyát. A föld összes királya igyekezett Salamonhoz eljutni, hogy hallhassa bölcsességét, amelyet Isten adott a szívébe.” Úgy építhetünk kapcsolatokat, hogy az emberek vágynak arra, ami a szívünkben van. De ha mindenáron el akarjuk mondani, ami a szívünkben van, akkor nem igazán érdekel bennünket, mi van a többi ember szívében. Az igazán fontos számunkra ilyenkor az, hogy elmondhassuk: „Meg kell térned.” Nem szánunk időt arra, hogy megértsük, hogy hol tartanak most. Nem igazán figyelünk arra, hol van a szívük. Néha vissza kell tartanunk a reményeinket, amíg fel nem építettük a kapcsolatot. Sok gyülekezet továbbra is a félelemre és manipulációra alapoz, és saját tervét próbálja ráerőltetni az egyénekre vagy embercsoportokra. De mi nem ezt fogjuk tenni, nem így evangélizálunk. Hiszen ez egy meghívás az Istennel való kapcsolatba és a testvéri kapcsolatba is. Isten arra hív, hogy kapcsolatokat építsünk, pozitív hatással legyünk emberekre, és reményt hozzunk. Ha kapcsolatot akarsz építeni, kell, hogy törődj azzal az emberrel. Ha az elfogadásukat keresed, kapcsolódnod kell hozzájuk. Ha azt akarod, hogy meghallgassanak, ahhoz bizalmat kell építened.

 

A föld összes királya… Halljátok, a föld ÖSSZES királya igyekezett Salamonhoz eljutni, kereste az ő jelenlétét. Hiszem, hogy amint egy olyan korszakba lépünk, ahol kapcsolatokat építünk, az emberek elkezdenek kérdezgetni minket, nem pedig mi evangélizálunk. Néha csak azt mondják: „Egyszerűen csak beszélj hozzám ezekről a dolgokról, mert szeretném jobban megismerni. Miről szól ez a dolog?” Talán olyan emlékeink vannak, hogy az evangélizáció abból áll, hogy becsapják előttünk az ajtót. Emlékszem, hogy kimentünk az éjszakai piacra szórólapokat osztogatni, és az emberek elmentek mellettünk, nagyon csúnya pillantásokat vetve ránk. Én is részt vettem mindezekben. De igazán úgy hiszem, hogy egy olyan korszakba érkeztünk, ahol meg kell tanulnunk kapcsolatokat ápolni, és az emberek bízni fognak bennünk. Ha bíznak bennünk, megnyílik a szívük. És ez nem egy evangélizációs tevékenység, ez nem egy alkalom, hanem egy életmóddá válik. Miért esik olyan nehezünkre beszélgetést kezdeményezni? Mert úgy gondolunk rá, mint egy bizonyos csomag, amit át kell adnunk valakinek. De ez egy életmód. Ha kapcsolatról van szó, nem kell rohannunk, hogy mindent egyszerre rájuk zúdítsunk. „Valójában engem jobban érdekel a te életed. Mesélnél magadról? Szeretnélek jobban megismerni.” Rájöttem valamire. Tudjátok, hogyan lehet jókat beszélgetni? Voltál már úgy, hogy valakivel beszélgettél, és utána azt mondtad, ez egy igazán élvezetes beszélgetés volt. Nem neked kell végigvinni a beszélgetést, egyszerűen csak meg kell tanulni a megfelelő kérdéseket feltenni. Vagy azt mondod: Ez igazán élvezetes beszélgetés volt, mert mindent el tudtam mondani, amit akartam? Inkább mutasd ki te az érdeklődésedet!

 

Ne akard olyan buzgón ráerőltetni a másikra az üzeneted. Nem kell rohannunk, Jézus nem holnap jön vissza. Ha hiszel a kapcsolatokban, sok lehetőséged adódik arra, hogy elvesd az evangélium magját. Nem egyszerre kell mindent. Hatással tudsz lenni annak a személynek az egész életére! Emlékszem, hogy körülbelül húsz évvel ezelőtt egy nyáron visszajöttem Tajvanba, és elmentem egy evangélizációs ifitáborba, volt egy kis csoportom 12 éves gyerekekből. És az egész tábor ideje alatt egy se tért meg közülük. Egy se. Biztos én vagyok az oka. (Nevetés) Egyikük se tért meg. De kialakítottam velük egy kapcsolatot a négy nap alatt, és az elmúlt húsz évben mindig felhívnak, mikor hazajövök. Valahogy mindig rájönnek, hogy mikor jövök haza. Én meg csak lesek: honnan tudtátok, hogy itthon vagyok? „Hát, nem tudtuk, csak felhívtunk, hogy hátha otthon vagy.” Mert annyit tudtak, hogy minden nyáron hazalátogatok. És csak hívnak, és hívnak, és hívnak. Így alkalmam nyílik hatással lenni az életükre. És ez túlmutatott a tábor időtartamán. Az emberek keresik a kapcsolatokat, keresik az olyan embereket, akiket érdekel a sorsuk. És ez az, amit nyújthatunk nekik.

 

Szeretnék megosztani veletek egy igét, a János 8:3-11-et. Ez a házasságtörésen rajtakapott asszony története: „Középre állították, és így szóltak Jézushoz: Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték.  Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz? Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik: Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ. És lehajolva tovább írt a földre. Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken. Egyedül ő meg az asszony maradt ott a középen. Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt hozzá: Asszony, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged? Ő így felelt: Senki, Uram. Jézus pedig ezt mondta neki: Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” Ezt mondta Jézus: Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz! Ezt mondta Jézus annak a generációnak, és a mi generációnknak is. Már nem az a felelősségünk, hogy elítéljünk embereket, hanem hogy reményt hozzunk nekik. Mikor Jézus eljött, minden megváltozott. Senki sem ítél el senkit. Pál azt mondta, még önmagamat se ítélem meg.

 

Mi a különbség az ítélet és a helyreigazítás között? Az ítélet célállomása a kárhozat. A helyreigazítás indítéka a remény. Helyreigazíthatok valakit, de annak a helyreigazításnak reményt kell felszabadítania. Viszont az elítélés az valójában kárhoztatás. És ennek végállomása a kárhozat helye. Arra vagyunk elhívva, hogy reményt vigyünk el a különböző helyekre, nem pedig ítéletet, kárhoztatást. Nem azt kell közölnünk az emberekkel, hogy ők milyen rosszak. Az a célunk, hogy a szívüket nyerjük meg az embereknek. Hiszen mindenki arra vágyik, hogy átöleljük az ő szívét.  Fontos megértenünk, hogy nem olyan korszakban élünk, ahol bárkit is el kéne ítélnünk. Nem ez a feladatunk, nem ez a felelősségünk. De mikor prófétálunk, mikor életet szólunk az emberi szívekbe, a reményt kell feltámasztanunk, és rámutatni az emberek valódi küldetésére. Nem kell nagy hit hozzá, hogy ítélkezve prófétáljunk, felsoroljuk a másik ember hibáit. Ha elég időt töltünk együtt, megismerjük egymás hibáit. De ahhoz már nagy hit kell, hogy meglássam a benned lévő dicsőséget, azt a kincset, amit Isten beléd helyezett. Nincs már többé kárhoztatás! Nincs már többé ítélkezés! Kárhoztatás által nem fogjuk Krisztushoz vezetni azokat, akik bűnben élnek. A Szent Szellem meggyőző ereje, nem pedig az emberek kárhoztatása az, ami Krisztushoz fogja őket hozni. Ezt kell megértenünk.

 

Végül szeretném elmondani nektek, hogyan vigyünk reményt. Mindenkinek reményre van szüksége. Úgy örülök, hogy nem engedi meg az Úr, hogy ítélkezzünk. Olyan sok ember, akiről úgy gondoltam, menthetetlenek, most a házi csoportomba járnak. Akikről úgy gondoltam, sose jutnak üdvösségre, azok a szolgáló csoportomban az Urat szolgálják. Tehát nem igazán jó bírónak bizonyultam, tévedtem az ítéleteimben. Úgy gondolom, ti se vagytok jó bírók. De Isten arra hívott el minket, hogy reményt hozzunk, hidat építsünk és összekössünk. Hadd mondjam el: mindenki a reményt keresi. Az emberek a múltjukkal küszködnek, a múltbeli fájdalmaikkal és sajnálnak bizonyos dolgokat, elszalasztott lehetőségeket. Mindenki így él. És hogy dolgozzák fel a fájdalmaikat? Vagy gyógyszert szednek, vagy a fájdalmaik vezetik őket, vagy a fájdalmaikról elmélkednek. És mi odaadjuk nekik a Szent Szellem vigasztalását.

 

A mai emberek bizonytalanságban élnek, biztonságot keresnek. Felteszik maguknak a kérdést: „Elfogadható vagyok? Elég jó vagyok? Nem érzem, hogy elég jó lennék.” És mi bátorító szavainkkal felépítjük és bíztatjuk őket: „Csodálatos vagy! Isten szeret téged. Úgy szeret, ahogy vagy!” A jövővel kapcsolatban az emberek bizonytalanok, ezért félnek. Ezért mennek jósnőkhöz, ezért kutatják, hogy mit hoz a jövő. Mi pedig biztatással, tanácsokkal látjuk el őket a jövővel kapcsolatban: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” Az emberek jövőt és reményt keresnek. És nekünk ez megvan. Szívből hiszem, hogy ha megtanulunk a remény hírvivői lenni, ha megtanulunk kapcsolatokat ápolni, és egy békességes légkört teremtünk azok számára, akiket szeretnék megnyerni az Úrnak, akkor ők fognak odajönni hozzánk, és ők fogják kérni: „Kérlek,  oszd meg velem, ami a szíveden van. Kérlek, beszélj még nekem Jézusról!” Az evangélizációnak nagyon egyszerűnek kéne lenni! Szellemben vajúdunk, imádkozunk lelkek megmeneküléséért, és kapcsolatokat építünk, ápolunk. És mikor felépül egy kapcsolat, bízni fognak bennünk, és a szívük megnyílik felénk.

 

Szeretnélek megkérni titeket, hogy álljatok fel, együtt fogunk imádkozni. A mai napon az Úr kiküldi a reménység nagyköveteit. Olyan embereket, akik a reményt hordozzák az életükben. Szeretném megkérni a dicsőítő csoportot, hogy jöjjön előre. Nem szeretném, ha az evangélizáció csupán egy esemény lenne a számunkra. Ne csak egy olyan tevékenység legyen, amit a következő 3-4 hónapban folytatni fogunk. Hanem azt szeretném, ha eljutnánk oda, hogy értékelni tudnánk a kapcsolatainkat. Tudtátok, hogy az evangélium hirdetése nem is olyan nehéz dolog? Hiszen ti magatok vagytok az evangélium, amit ők olvasnak! Ti vagytok az a Biblia, amit kinyitnak. Szeretnék most imádkozni azokért, akik még nem vezettek senkit az Úrhoz. Nem szeretnélek elítélni titeket. Nagyon sok lelket fogtok behozni Isten Királyságába, de nem kemény munkával. Nem is a szavak számítanak, vagy a kifejezésmódod. Hiszem, hogy Isten kegyelme most itt van, ami ezt lehetővé teszi számotokra. Egy teljesen más korszakban vagyunk most. Hiszem, hogy az emberi szívek nyitva vannak az evangélium felé. Olyan időket élünk, amikor az emberek szíve keresi, kutatja a szellemi dolgokat. Az igazit keresik, ami ott van nálatok.

 

Nemrég tanulmányoztam végig az Apostolok cselekedeteit, és feltűnt, hogy sokszor az történt, hogy nem a prédikátor ment ki, például Péter, hanem Kornélius kérte, hogy menjen el hozzá Péter prédikálni. Nem Pál és Barnabás próbálta levadászni az embereket, hogy prédikálhassanak nekik, hanem az emberek mondták Pálnak őszinte érdeklődéssel, hogy: „Beszélj nekünk többet ezekről a dolgokról.” Magasrangú emberek, helytartók, Agrippa király, Félix, és más magasrangú emberek Pálhoz mentek, és ők mondták, hogy érdekelné őket Pál mondanivalója. „Elmondanád, mi ez az új szekta? Ez a Jézust követő új csoportosulás?” És Pál elment Athénba, és az emberek meghívták őt az Aeropágoszra: „Pál, amiket mondasz, az annyira érdekes és izgalmas, nem tudjuk igazán, mi ez, de beszélj még nekünk erről!” Ilyennek kéne lenni az evangélizációnak. Egyszerűen csak szereted az embereket, és ők azt mondják: „Mondjad még!” Most imádkozni fogok azokért, akik még nem vezettetek senkit az Úrhoz, imádkozni fogok, hogy Isten adja rátok a szeretet különleges kenetét. Ahogy szeretitek az embereket, olyan könnyű lesz számotokra az evangélizáció. Nem kell stresszben lennetek amiatt, hogy hogyan kezdeményezzetek egy beszélgetést, mert olyan gyakran fognak titeket megkérni, hogy mondjátok el a bizonyságotokat. És ezek az emberek már ott vannak, és várnak rátok. Ahogy készültem erre a prédikációra, azt éreztem, hogy rengeteg ember vár arra, hogy meghallhassa az evangéliumot. Szeretném kérni, hogy ha szükséged van erre a kenetre, akkor nyújtsd ki a kezed Isten felé, és kérd Istent: „Istenem, tölts be a Te szereteteddel! Tölts be engem a túlcsordulásig, hogy ez kiáradhasson az életemből, nem a cselekedeteimen keresztül, hanem azáltal, aki vagyok. Mert én az Isten szerelmese vagyok. És ez a szeretet arra indít, hogy szeressek más embereket.”

 

„Jöjj, Szent Szellem! Kend fel a Te gyermekeidet, Uram, a remény üzenetével! Áradjon ki rátok a reménység szelleme, hogy a remény szavait szóljátok. Atyám, köszönöm! A prófétálás szelleme az, hogy vigasztaljatok, építsétek, erősítsétek meg embereket. És erre vagytok elhívva. Ahogy elkezdtek beszélni, Isten vigasztalja az embereket, meggyógyítja őket a múltbeli sebekből, és ti megerősítitek és felépítitek őket a jelen és a jövő feladataira. És reményt adtok számukra. Szent Szellem, jöjj, és tölts be minket, frissíts fel minket. Szeretünk, Téged, Úr Jézus! Köszönjük, Uram!”

 

Szeressétek az embereket csak úgy, önmagukért, és tiszteljétek őket. És ha megnyeritek a szívüket, Krisztushoz tudjátok vezetni őket.

 

„Drága Szent Szellem, mi nem csak térítendő lelkeket szeretünk, hanem a te gyermekeidet! Nemcsak azért érdeklődünk az elveszettek felé, hogy evangélizálhassuk őket, hanem mert ők a te gyermekeid. Szeretünk Téged, Uram! Érintsd meg most a szívünket. Köszönjük, Szent Szellem! Jézus nevében imádkozunk. Ámen!”

Legyen övé minden dicsőség, minden taps!

 

Néhány évvel ezelőtt nagyon lekötött a sok gyülekezeti szolgálat, a bibliaiskola és más szolgálatok, és szinte csak keresztényekkel találkoztam abban az időszakban. Sose tartottam magam egy nagy evangélistának. Eileennek, a feleségemnek ez sokkal természetesebben megy, ő nagyon kifelé forduló, de én magamat nem tartom egy nagy evangélistának. Imádkoztam az Úrhoz: „Uram, látod, mennyire leköt a gyülekezeti szolgálat, és már eddig is nagyon sok volt a dolgom. És én ebben a környezetben érzem magam biztonságban.” És imádkoztam tovább Istenhez, hogy adjon nekem lehetőségeket. Tudjátok, hogy van ez a hétfői esti csoportom, amit már öt vagy hat éve vezetek. Ide nagyon sok még meg nem tért ember jön el hétről hétre. És alkalmam volt megtapasztalni azt, ahogy a leghihetetlenebb módokon emberek üdvösségre jutnak. Olyanok, akik erősen drogoznak, éjszakai klubok tulajdonosai, tetoválóművészek az Úrhoz jönnek. És olyan sokan jönnek. El se tudtam volna képzelni, hogy nekem ilyen feladatom lesz ebben. És ahogy most visszatekintek, az egész olyan természetesen alakult. Nem olyan dolog volt, amiért meg kellett dolgoznom, sőt, nem is gondoltam, hogy van erre ajándékom.

 

Ez életformává vált. Úgy prófétálok embereknek, hogy egyszerűen csak beszélek hozzájuk, nem tudják, hogy én most prófétálok. És azt mondják: Mikor veled beszélgetünk, olyan békességet érzünk. Szeretünk veled beszélgetni. Isten jóakarata biztonságba helyez minket, és az emberek szívét is megnyitja, nemcsak azért, hogy áldást nyerjenek, hanem hogy az Isten királyságát előrevihessük. És olyan helyeken találom magam, ahol életekhez szólhatok. Csak bámulom, milyen nagy dolgokat cselekedett Isten! És ez nemcsak rám vonatkozik, hanem mindnyájunkra! Csak ennyit kell mondanunk: „Uram, kész vagyok. Kész vagyok szeretni az embereket.” És ekkor Isten elvisz téged helyekre, és kinyit előtted emberi szíveket, és te döbbenten veszed tudomásul, ahogy megnyílnak feléd, és azt mondják: „Mondjad még! Beszélj még erről, szeretek veled beszélgetni. Mondjad még!” Hiszem, hogy ez a kenet ránk árad, és nem kemény munka által, hanem örömmel történnek ezek, amint tanulunk átváltozni Krisztus hasonlatosságára. Ezt tette Jézus is: mindenkit szeretett! Szerette a bűnösöket, szerette a farizeusokat. Mindenkit szeretett. Ámen? Halleluja!

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.