Élet tanítássorozat

(Peter Wan)

 

1. Ami a legfontosabb

 

Ez a prédikáció arról szól, hogy mi számunkra a legfontosabb. Néhány hónappal ezelőtt üzenetet kaptam egy kaliforniai pásztortól, aki Tajvanba készült látogatni, és szerette volna megismerni az itteni szellemi légkört, mert a szívére helyezte az Úr Tajvant. Mondtam neki, hogy jöjjön el a prófétai konferenciánkra, és majd ott beszélgethetünk a szünetben. El is jött, együtt kávéztunk, és feltett mindenféle kérdést Tajvannal kapcsolatban. Ő egyébként kínai, azt hiszem, Tajvanból származik, de nem itt született, nem itt nőtt fel. Végül eljutottunk a beszélgetésben a szellemi légkörhöz, és mindazokhoz a dolgokhoz, amik Tajvanban most zajlanak.

 

Egy óra elteltével, amikor már majdnem menni készült, megkérdezte: „Peter, tapasztalatod szerint, itt Tajvanban pásztorként, mi a legnagyobb kihívás, amivel a gyülekezeted szembesül?” Ő arra gondolt, hogy például a nyelvi nehézségeket fogom említeni, hiszen mi itt a világ különböző részeiről származunk. Vannak itt sokan például spanyol anyanyelvűek, vannak helyiek, vannak, akik amerikai születésűek vagy félvérek, tehát sok különféle népcsoport. Arra számított, hogy esetleg a családtagok ellenséges hozzáállását fogom említeni, hiszen itt ha valaki megtér, azt a családja kitagadja, főleg, ha ő a legidősebb fiú, mert nem imádja többé az ősei istenét. Tehát valami ilyesmire gondolt. De mikor feltette ezt a kérdést, néhány másodpercig csöndben voltam, nem válaszoltam, mert nagyon elgondolkodtam. Imádkoztam és gondolkodtam, hogy mi is valójában a legnagyobb kihívás. Miután pár másodpercig csöndben voltam, ami számomra elég nehéz szokott lenni, végül így válaszoltam: „A legnagyobb kihívás, amivel pásztorként szembesülök, az az a kísértés, hogy Isten nélkül vezessem a gyülekezetet.”

 

Mikor ezt hallotta, meglepődve visszakérdezett: „Hogy érted ezt? Mit értesz azalatt, hogy a legnagyobb kihívás az a kísértés, hogy Isten nélkül vezesd a gyülekezetet?” Pár éve már pásztori szolgálatot végzek, és az Egyesült Államokban egy nagyon nehéz emberekből álló gyülekezetet pásztoroltam, hajléktalanok voltak, és legalább a felük valamilyen függőségben szenvedett, alkoholista, kokainfüggő volt vagy valamilyen más kábítószert fogyasztott. Tehát nagyon nehezen kezelhető embereket is pásztoroltam már. Tudom magamról, hogy nagyon okos ember vagyok, fiatalkoromban IQ tesztet töltöttem ki, és kiderült, hogy átlagon felüli az intelligenciám. Persze, most a feleségem, azt gondolhatja: Akkor miért vagy olyan buta, hogy még el se tudsz mosogatni. (Nevetés) Néha okos dolog a házasságban a hülyét játszani. Mikor egyetemre jelentkeztem, felvettek, és nagyon jó eredménnyel diplomáztam, az év hallgatójának választottak a szakomon. Tehát ha csak a képességeket nézzük, úgy gondolom, nagyon jó képességeim vannak. De a legnagyobb félelmem az, hogy egyszer úgy fogom érezni, hogy én olyan nagy szakértője vagyok a keresztény életnek és a gyülekezeti életnek, hogy úgy is tudnám élni ezt az életet, hogy nem vagyok napi bensőséges kapcsolatban és függőségben Istennel. Hányan tudjátok, mire gondolok?

 

Mert ha elég régóta jársz már gyülekezetbe, akkor valahogy átlátod már, hogyan kell a gyülekezeti életet és a keresztény életet élni. Amikor dicsőítés van, felemeled a kezed, és minél magasabbra emeled, annál szellemibb vagy. És amikor Peter pásztor azt mondja: Isten jó, te rávágod: Mindenkor. Ha pedig a pásztor fordítva mondja: Mindenkor, te rávágod: Isten jó! Sokszor a keresztények számára a kereszténység mindenféle mássá válik az Istennel való bensőséges kapcsolat helyett. Mikor az írástudók odamentek Jézushoz, és megkérdezték tőle: Mi a legnagyobb parancsolat? Mi a legfontosabb? Annak ellenére, hogy annyi mindent tanultunk, annyi igeverset ismerünk ebből a vaskos Bibliából, mégis megkérdezünk, mi a legfontosabb. És Jézus így felelt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és legnagyobb parancsolat. Mindennek a középpontjában a Jézus iránti szeretetnek kell állnia, és annak, hogy vele akarunk lenni, és hozzá akarunk hasonlítani. Ez az egyetlen dolog, ami számít. Abban a pillanatban, ahogy a keresztények, vagy a gyülekezet eltér ettől az első izzó, kissé naiv, de teljesen isteni szeretettől, abban a pillanatban, amikor a gyülekezeti életet, a kereszténységet Isten nélkül próbáljuk megvalósítani, létrejön a Krisztus nélküli kereszténység, és az ár nélküli tanítványság.

 

Ez az a kérdés, amit kérdezgetek magamtól, hétről hétre pásztorként, hogy ha egy nap Isten jelenléte eltávozna ettől a missziótól, és valami oknál fogva Isten jelenléte ebben a gyülekezetben, ebben a nagy családban már nem lenne megtalálható, akkor ugyanúgy menne tovább minden a megszokott mederben? Vajon megéreznék az emberek? Folynának-e tovább zavartalanul a házi csoportok, felállna-e minden héten a szolgáló csoport, és vajon Chang, Jon, Jaclyn pásztorok és én képesek lennénk-e prédikálni és mindent ugyanúgy végigcsinálni az Isten jelenléte nélkül? Mert ha erre igen a válasz, tehát, ha az Úr jelenléte eltávozna tőlünk, nem lenne többé velünk, és továbbfolyna ugyanúgy a gyülekezeti élet, akkor képmutató életet élnénk, mert a keresztény életet azokra a dolgokra korlátoznánk le, amiket meg lehet tanulni, és saját erőnkből, saját értelmünkkel meg lehet valósítani. Ilyen az, amikor úgy próbáljuk élni a gyülekezeti életet, hogy nincs meg az a bensőséges kapcsolat és ráhagyatkozás Istenre. Ahhoz, hogy szellemileg egészségesek legyünk, ahhoz folyamatos bensőséges kapcsolat szükséges. Mindig meg kell őriznünk az első szeretetet az Atya és Jézus iránt. Ez az a szeretet, amivel belészeretünk, mikor először találkozunk az Ő szeretetével.

 

A Jelenések 2-ben Jézus azt mondta az efézusi gyülekezetnek, hogy nagyon sok jó dolgot tesztek, nagyon keményen dolgoztok az evangélium ügyéért, kimentek hirdetni az igét, még akkor is, ha nincs hozzá kedvetek. Prédikáljátok az evangéliumot a városotokban lakóknak, és ők megtérnek. Eljönnek az istentiszteleteitekre, hiszen mindig rólam beszéltek nekik. Kitartotok a nehézségek közepette. Mikor a császár és a helytartója üldözött titeket, akkor is szilárdak maradtatok a hitben, és nem hagytatok el engem. Magasra teszitek a szentség mércéjét, nem tűritek a gonoszságot. Nincsenek rejtett bűneitek. Tiszták és szentek vagytok, nagyon sok mindent jól csináltatok. De végül ezt mondja: „Elhagytad a te első szeretetedet.” Nagyon sok mindent jól csinálsz, de ez a mondásom ellened, hogy elhagytad a te első szeretetedet. Keresztényként nagyon sok mindent csinálhatunk, szolgálhatunk egy szolgáló csoportban, olvashatjuk a Bibliát, elmehetünk evangélizálni, vagy a házi csoportba, de mégis, ha mindezt nem az első szeretetből fakadóan tesszük, akkor teljesen helytelen okból cselekszünk. Hiszem, hogy Isten szüntelenül hív minket vissza ahhoz az első szeretethez, ami kicsit talán naiv, de ez az az izzó első szeretet, amit ő keres bennünk.

 

De hogy is néz ki ez az első szeretet? Először is, ha benned van az első szeretet, senki másra nem tudsz gondolni. Mikor először beleszeretsz valakibe, az olyan, mintha mindenki más megszűnt volna létezni. A figyelmed arra a személyre irányul, és csakis őrá. Néha ez jó, néha ez rossz, de úgy tűnik, nem tehetsz róla, mert szerelmes vagy. Ülsz egy étteremben, ott ül veled szemben a szerelmed, és belebámulsz a szemébe. Elmegy mellettetek tíz másik gyönyörű lány, de te ügyet se vetsz rájuk. Csak az ő arcát nézed, mert szerelmes vagy. Ő pedig a te osztatlan figyelmedet élvezi. Nincs más személy, akivel szívesebben lennél, mint a szerelmeddel.

 

János evangéliumának 6. részében olvashatunk egy történetet, amikor Jézus a tanítványaihoz beszél. Nagyon sokan követték őt, 12 apostol volt körülötte, és legalább száz követője, akik mindenhova vele mentek. És itt az történik, hogy Jézus egy prédikációba kezd, ami elég kemény prédikáció, nehezen emészthető, tehát nem csak az volt a célja, hogy elszórakoztassa a hallgatóságot. Nagyjából azt mondta, hogy egyétek a testemet és igyátok a véremet. És a Biblia szerint ettől fogva sokan elhagyták őt, többé már nem követték. Tudjátok, sokszor csak azért jönnek Jézushoz az emberek, mert arra számítanak, hogy Jézus majd tesz értük valamit. Amikor azt mondja, hogy egyétek a testemet és igyátok a véremet, arra utal, hogy szövetségetek lesz velem. El kell köteleznetek magatokat mellettem, és én is elkötelezem magam mellettetek. Ez az, ahol az emberek elbizonytalanodnak, azt mondják, hogy ez már túl sok. Tehát sok tanítvány elhagyta Őt. Ez után Jézus a 12 apostolhoz fordult, és megkérdezte, hogy ők is el akarnak-e menni. Szeretem ezt Jézusban, hogy sose erőltetett senkit, hogy kapcsolatban legyen Ővele. Mindig megadta nekik a választási lehetőséget. És megkérdezte tőlük: Ti is el akartok menni? De Péter ezt mondta Jézusnak: Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszédei vannak nálad! Látjátok, Péter számára Jézus elhagyása soha fel se merült. El se tudta volna képzelni, hogy Jézus helyett valaki mással legyen. Péter tudta, hogy Jézussal az élet nehéz, tele van nehézségekkel és kihívásokkal. Jézus mindig kényelmetlen helyzetekbe hozta őket, például mikor a vízen járt, vagy mikor elég élelem nélkül kellett megetetniük az embereket. Tudta Péter, hogy Jézussal nehéz az élet, de mégis Jézus volt az, akit ő legjobban szeretett, nem volt senki más, akivel Péter jobban szeretett volna lenni, mint Jézussal. Nem volt más, akit élete végéig követni akart. Bár tudta, hogy ez nehéz, de mégis őt választotta a legfontosabb személynek az életében, senki másra nem tudott gondolni. Azt mondta: Ő az, akit én követni akarok.

 

A második dolog, ami az első szeretetet jellemzi, az az, hogy ez egy szenvedélyes szerelem, ami meglep és felkavar. Mikor két ember egymásba szeret, nagyon izgatottak egymás iránt, folyton üzeneteket írnak egymásnak. Elég, ha annyit ír: Jó reggelt. Ha üzenetet kapnak a telefonjukra, azonnal rohannak, mert arra számítanak, biztos a szerelmük írt. Ja, nem is, csak Peter pásztor írja, hogy mikor lesz a tanítványozó csoport. Izgatott vagy, a szerelmed izgalomba hoz. És nemcsak felizgat, de meg is lep a szerelmed. Ha egy férfi szerelmes, meglepetéseket készít a barátnőjének vagy a feleségének, például egy romantikus vacsorára viszi, vagy virágot vesz minden különösebb ok nélkül. Az Isten iránti szerelem még mindig lázba hoz ennyi év után? Hiszen Istenben most is megvan irántad ugyanaz az izgalom, mint mikor először megalkotott, mint mikor először hozzá jöttél, és kérted, hogy jöjjön a szívedbe. Isten irántad való szenvedélyes szeretete semmit se változott az évek során! Még az se befolyásolja ezt, hogy először megvolt benned az első szeretet, de egy bizonyos ponton ez halványulni kezdett. Az irántad való szeretete nem változik, még mindig szeret, még mindig táncolva és énekelve örvendezik benned! Tartogat-e számodra Isten szerelme még mindig meglepetéseket?

 

Teszel-e még mindig bolondságokat Őérte, csak azért, mert szereted? Mert a szerelem bolondságokat vált ki belőlünk. Például három jó állás közül is választhatnál, de te úgy döntesz, inkább misszionárius leszel vagy például a dicsőítő csoport tagjaként feláldozod a szombati napodat. Amikor mindenki nyugodtan alhat sokáig, a dicsőítők felkelnek, és eljönnek ide, hogy gyakoroljanak, és tanuljanak arról, mit is jelent Istent imádni, mit is jelent bevinni egy egész gyülekezetet Isten jelenlétébe. Bolond dolgokra indít a szeretet. Vasárnap korán reggel, mikor még mindenki alszik, eljön a szolgáló csoport, és gondoskodnak arról, hogy mire mindenki más megérkezik, itt rend és tisztaság legyen, és minden jól szervezetten működjön. A szeretet bolond dogokra indít. Például péntek este, mikor a barátaid és mindenki más elmegy, és megnéz például egy jó filmet, te a vezetői imamegbeszélésre jössz. Akik nem szerelmesek, azok számára ezek bolondságok. De akik szerelmesek, azok számára ez annyira természetes: Már hogyne tenném meg! Hogy ne tenném meg ezt az én szerelmemért? Isten szerelme még mindig meglep néha? Meglepődsz-e azon, mi mindent megtesz érted? Mert ő még mindig szenvedélyesen szeret téged. Ennek a szerelemnek az izgalma nem hunyt ki az évek során.

 

A harmadik jellemzője az első szeretetnek, hogy nem tudsz betelni a te szerelmeddel. Mikor két ember egymásba szeret, minél többet akarnak egymásból megkapni. Mindig csókolóznak, ölelkeznek. Mindig csak olyan képeket raknak ki a facebookra, ahol ketten együtt vannak. Azt mondják, alig várták, hogy újra találkozzanak, annak ellenére, hogy csak öt percig voltak külön. És ha távol vannak, folyton telefonon beszélnek egymással. És mikor menniük kell, azt mondják: Tedd le! Nem, te tedd le! Láthatólag nem tudnak betelni egymással. Egymáshoz vonzódnak, egymáshoz vágyakoznak. Egy mély éhség van benned, amit csak a szerelmed tud megelégíteni. Állandóan benned kell lennie ennek az éhség Isten iránt, ha szellemileg egészséges akarsz maradni, akkor is, ha már sok-sok éve keresztény vagy.

 

Megvan bennünk ez az éhség? Isten atz a fajta éhséget akarja belénk oltani, mint mikor szerelmes valaki. A Jelenések könyvében Jézus nemcsak az efézusi gyülekezethez beszélt, hanem a laodiceai gyülekezethez is. És így szól az ige a 3. részben: „A laodiceai gyülekezet angyalának írd meg:  -- Jézusnak  igazán klassz titulusai vannak, azt mondja magáról, hogy én vagyok az Ámen, a hű és igaz tanú, Isten teremtésének kezdete – Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne látsszon szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss. Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!”

 

A keresztények a laodiceai gyülekezetben azt gondolták, hogy ők gazdagok, megvan nekik minden, amire szükségük van, és emiatt nem volt bennük már egy mély éhség Isten iránt. Lehet, hogy a gyülekezet csodálatosan növekedett. Lehet, hogy az elején csak egy maroknyi emberből álló kis csoport volt, de aztán több 10 vagy akár több 100 ezerre nőttek. Lehet, hogy a gyülekezeti tagok hűségesen tizedet és adományokat adtak. És a gyülekezet semmiben sem látott hiányt, megvolt mindenük, amire szükségük volt. Mikor költségvetést készítettek a következő évre, nem kellett aggódniuk, hogy mit hoz az új év, mert tudták, hogy mindenük megvan. De valamikor menetközben – nem tudni, pontosan mikor – elvesztették az Isten iránti szellemi éhséget, és onnantól kezdve mindent csak megszokásból tettek. Talán a legnagyobb veszély a keresztény életben az, ha csak azért teszünk meg dolgokat, mert megszoktuk. Elmegyünk a házi csoportba, mert így szoktuk csinálni. Elmegyünk a gyülekezetbe, mert ezt is megszoktuk. Még ahogy a Bibliát olvasod, ahogy a kezedet felemeled a dicsőítés alatt, azt is mind megszokásból teszed. Tehát egy bizonyos ponton a laodiceai gyülekezetben kihunyt az Isten iránti első szeretet, és már nem volt bennük az Isten iránti éhség. Úgy gondolják, gazdagok, úgy gondolják, mindenük megvan, amire szükségük van, és már nincs bennük a szellemi éhség. És Jézus nyomorultnak, szánalmasnak, vaknak és mezítelennek mondja őket. Ne legyünk olyan gyülekezet, aki azt gondolja magáról, nekünk mindenünk megvan, holott valójában semmink sincs. Mert az az igazság, ha nincs Jézusunk, akkor semmink sincs. Ha nincs meg bennünk iránta az az első szeretet, akkor nincs semmink. Ha nem az ő számára éljük az életünket, ha nem őmiatta lélegzünk, és ha nem ő az, akiért összegyűlünk, és szeretjük egymást, akkor mindez nem ér semmit. Szükségünk van Jézusra. Fontos, hogy éhesek maradjunk iránta.

 

De miért olyan fontos a szellemi éhség? Mert ha ez bennünk van, az bizonyos dolgokat elvégez bennünk. Először is, a növekedéshez nélkülözhetetlen az éhség. Szükséged van az éhségre, ha növekedni akarsz. Ha van egy szoba, tele emberekkel, nagyon könnyen észre lehet venni, hogy kinek van otthon kisbabája. Egyszerűen csak meg kell nézni, kik az igazán fáradtak és álmosak. Miért van ez? Mert a babát mindig táplálni kell. Nemcsak háromszor egy nap, hanem körülbelül három óránként. Éjszaka felébred az éhes baba, tej után sír, és az anyukának vagy apukának jönni kell, hogy megetesse. Miért olyan éhes a baba? Azért, mert az első pár hónapban nélkülözhetetlen a növekedés, ehhez pedig minél több táplálékot kell magához vennie. Ha nem kap elég táplálékot ebben a pár hónapban, akkor nem nő föl, nem lesz belőle egészséges gyermek, majd felnőtt. Nagyon szükséges, hogy minél több táplálékot fogyasszon. Ha éhes vagy, növekedni fogsz. Abban a pillanatban, amint úgy érzed, hogy már nem vagy éhes, hogy mindened megvan, akkor abbahagyod az evést, megállsz a növekedésben, és már éhség sem lesz benned.

 

Eric Hoffer ezt mondta: „A változás időszakaiban a tanuló emberek öröklik a földet, míg a tanult emberek azt veszik észre, hogy csodálatosan fel vannak készülve egy olyan világban való eligazodásra, ami többé már nem létezik.” Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy olyan világban élünk, ahol ha tanult embernek tartod magad, és úgy érzed, mindened megvan, amire csak vágyhatsz, megvan mindened, amire eddig szükséged volt, hogy már nincs más, amit megtanulhatnál, amit befogadhatnál, akkor megállsz a fejlődésben, és a tanulásban is. És amid van, vagy amiről úgy hiszed, hogy van, az már nem lesz elég, hogy az életed következő szintjére vigyen téged, az életednek abba az új korszakába, amit Isten elkészít. Legutóbbi prédikációmban azt mondtam, hogy nem élhetsz a tegnap kijelentéséből. Nem élhetsz abból, amit tegnap megtapasztaltál Istenből. Minden új nap új élményt kíván, minden új nap azt kívánja, hogy Jézussal járd végig. Nem a tegnap szenvedélye kell, hogy égjen benned, mert nem tudod ezt áthozni a jelenbe. Minden nap Isten meg akarja újítani ezt a szenvedélyt. Minden nap éhséget olt beléd az Úr. Ha valakiben már nincs többé éhség, az megáll a fejlődésben, és ez igaz a szellemi életünkre is. Ne legyünk olyan gyülekezet, aki elveszíti az Isten és az Ő Királysága iránti éhségét. Miért van az, hogy minden évben konferenciát rendezünk Isten Királyságáról? Miért van az, hogy a házi csoportban mindig szó van az Isten Királysága iránti éhségről? Miért gondolkodunk mindig erről? Azért, mert felismertük, hogy mindig szükséges éheznünk és szomjaznunk az Ő Királysága iránt. Mert ha ezt elhagyjuk, akkor abban a pillanatban a gyülekezetben megáll a növekedés. Ez az a pillanat, amikor megáll a fejlődés, amikor megszűnik ez a bensőséges kapcsolat Istennel, és már egyszerűen úgy éljük a gyülekezeti életet, ahogy megszoktuk, saját erőnkre támaszkodva, saját értelmünkre alapozva.

 

Az éhség azért is szükséges, mert arra késztet, hogy kilépjünk a kényelmi zónánkból. Van egy nagyon érdekes történet a 2. Királyok 7. részében. Nem fogunk annyira belemélyülni ma ebbe, de az történik itt, hogy Izraelt egy ellenséges nép ostromolja, akik bekerítették a várost, és az izraeliták nem tudtak áttörni ezen a gyűrűn. Az ellenségnek az volt a szándéka, hogy kiéhezteti az izraelitákat. De Isten beavatkozott a csatába, és az ostrom közepén az Úr úgy intézte, hogy az ellenség lovas szekerek és nagy hadsereg zaját hallotta, és elmenekültek, mindent eldobáltak, és elmentek. De a városban az emberek nem tudták, hogy az ellenség már elment, azt gondolták, hogy még mindig ostromgyűrűben vannak. Benn maradtak a városban, nem mertek kijönni. Ez volt az ő kényelmi zónájuk. Nem tudták, mi vár rájuk, ha kimennek.  Azt gondolták, hogy ha kimennek, megölik őket, vagy valami rossz dolog történik, ezért benn maradtak a biztonságos kis buborékukban, környezetükben. De a Biblia azt mondja, hogy volt négy leprás, akik annyira éhesek voltak, hogy ezt mondták: „Tudjátok mit? Menjünk ki! Úgy sincs étel a városban, és mi éhesek vagyunk. Ha itt maradunk, meghalunk. Ha benn maradunk a saját kis buborékunkban, a kényelmi zónánkban, akkor meghalunk. Akkor miért ne mennénk ki? Ha meghalunk, hát meghalunk, ha maradnánk, akkor is meghalnánk. Menjünk ki, nézzük meg, mi van a túloldalon!” És mikor kimentek, meg is látták. Ők voltak az az első négy ember, aki látta, hogy az ellenség elmenekült, hogy Isten új korszakot, új lehetőséget, új területet nyitott számukra. Az éhség arra késztet, hogy kilépjünk a kényelmi zónánkból. Az éhes emberek őrültségeket tesznek, csupán azért, hogy valamihez hozzájussanak. Hű, érzem már a jó pizzaillatot. Az éhes emberek őrültségeket tesznek, például lerövidítik a prédikációt. Na, ezt azért mégse.

 

A harmadik dolog, amire az éhség késztet, az az alázat. Ha már egy pár éve az Úrral járunk, ez arra a következtetésre juttathat minket, hogy mindenünk megvan, amire szükségünk van. Könnyen megelégedetté válhatunk az Úrral való járásunkban, és már nem követjük őt olthatatlan buzgósággal. De Jézus azt mondja, hogy boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek. Hadd mondjak neked valamit: arra az éhségre, ami benned van, Istennek megvan a pontos megoldása. És az élet arról szól, hogy ezt űzzük, mint a vadász a vadat. Azt akarja Isten, hogy arról szóljon az életed, hogy ezt a megelégedettséget üldözzed. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot. A Római levél 14:17 azt írja, hogy az Isten Királysága nem az evésről vagy ivásról szól, hanem az igazságról, a békességről és a Szent Szellemben való örömről. Mikor éhezed az Isten Királyságát, Isten betölt. Jézus azt mondja, hogy keressétek először Isten Királyságát és az Ő igazságát, és mindezek megadatnak nektek. Ez nem egy könnyű és gyors módszer, nem azt mondja, hogy ha ezt teszed, akkor azt rögtön megkapod tőlem. Ha én és az én Királyságom lesz az, akit Te kívánsz, akit te szeretsz, ha megtalálod, megízleled, megérinted a kezeiddel, akkor azt fogod találni, hogy az én Királyságomban megtalálható minden, amire valaha szükséged lehet az életben. Meg fogod tapasztalni, hogy nem apadnak ki az én forrásaim.

 

Mi keresztények egy örökös paradoxonban, látszólagos ellentmondásban élünk. És ez abból áll, hogy felettébb meg vagyunk elégítve az Úrban mindenkor az Ő szeretete által, ugyanakkor szükséges folyamatosan éhezni és szomjazni, hogy többet megtapasztaljunk az Ő királyságából. Ez a mi akaratunk, ez a mi vágyunk, hogy megismerjük az Ő Királyságát, és megismertessük másokkal. Mindig meg kell maradnunk egy alázatos hozzáállásban, hogy mindig tudunk még többet megtapasztalni az ő Királyságából, és mindenkitől tudunk tanulni valamit. Az egyik dolog amit szeretek a pásztori munkával kapcsolatban, az az, hogy találkozom világszerte sok kereszténnyel és pásztorral, és néha olyanokkal is, akik csak egy éve tértek meg, vagy még egy éve se, és tőlük is tudok tanulni. vagy vannak pásztorok, akiknek sokkal kisebb a missziójuk, mint a miénk, mégis, mikor leülök velük beszélgetni, közösséget gyakorolni, sokszor olyan dolgokat látok meg az életükben, amik felkavarnak. Ahogy beszélgetek velük, a szellemem, a szívem felbuzdul, és valamit tanulok tőlük, átveszek tőlük. Valamit át tudnak adni üzenetként az én életem számára. Miért? Mert éhes vagyok, mert megértettem, hogy mindenkitől tudok tanulni valamit. Az éhség alázatban tart.

 

A Példabeszédek 27:27 így szól: „A jóllakott ember a lépesmézet is megtapodja, de az éhesnek minden keserű édes.” Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy mikor jól vagy lakva, akkor még a legjobb ételből se akarsz már többet enni. A kínai újévkor elmentünk édesanyámékhoz, aki nagyon jól tud főzni. Most is mindenféle finom ételt főzött, és én csak ettem, ettem, ettem, végül annyira jóllaktam, és még mindig ott volt a sok finom étel, de én rájuk se bírtam már nézni. A jóllakott ember a lépesmézet is megtapodja. Még a legfinomabb, legkiválóbb étel se kell neki. De az éhesnek még a kis dolgok is édesnek tűnnek. Ha nincs étvágyunk Isten iránt, akkor se részesülünk áldásban, ha óriási dolgokat cselekszik. De ha szomjazunk rá, bármit is csinál, akármilyen kis dolgot, azt is óriási hálával fogadjuk, mint a gyerek a karácsony estét. Értitek, miről beszélek? Vannak keresztények, akik így gondolkodnak: Jól van, ezeket én már tudom. De ha éhezel és szomjazol az Úr iránt, akkor mindent, amit az Úr cselekszik, megünnepelsz, és örvendezel neki, mert éhezel Őiránta.

 

Nemrég átolvasgattam a régi füzeteimet, amibe az Úr üzeneteit jegyzeteltem mikor megtértem. Mikor megtértem tíz éve, a középiskola utolsó évében, minden nap olvastam a Bibliát, (ezt ma is teszem)-- egyszerűen erre indított az Úr, ezért ezt meg is tettem -- és amit kijelentett belőle az Úr, azt leírtam. Mikor valamit így felfedeztem, az olyan volt számomra, mint egy kincs. Ezek egyszerű igazságok voltak, de én olyan éhes és szomjas voltam az igazságra, hogy úgy bántam minden egyes ilyen kis kijelentéssel, mint egy aranyröggel. Ahányszor csak olvastam a Bibliát, és Isten szólt hozzám, gyorsan leírtam. És ha olvastam valamit a Bibliában, nemcsak aláhúztam, de bele is írtam a füzetembe. Ezek egyszerű kijelentések voltak, mint például, hogy kegyelem által vagyok megváltva, vagy hogy félelmetesen és csodálatosan formált engem az Úr. Most amikor ezt olvasom, azt mondom: „Tudom, már nagyon sokszor olvastam ezt az igeverset.” De akkor ezt feljegyeztem a füzetembe, és ki is emeltem a Bibliában, be is karikáztam vastag piros filccel, és csupa nagybetűvel írtam le. Ezek nem olyan kijelentések, amiért doktori fokozatot osztogatnak, de Isten ekkor először adott nekem kijelentéseket az Ő Igéjéből. Ekkor még nem jártam bibliai szemináriumra, nem tanultam teológiát. De ekkor láttam meg életemben először, hogy kicsoda Jézus. Életemnek abban a percében, abban az időszakában csak annyit tudtam, hogy mezítelen voltam, de Ő felöltöztetett, vak voltam, de most látok, éhes voltam, de Ő megetetett. Aztán növekedtem, növekedtem és növekedtem, és továbbra is megtartottam ezt a szokásomat, hogy leírtam, amit az Úr kijelentett. És az volt a szívem vágya, hogy sose hagyjam el ezt az első buzgóságot Isten iránt. Olyan izgatott voltam, ahogy a Bibliát a kezembe vettem!

 

Emlékszem, mikor ebben az időszakban azt mondtam magamban, hogy nincs, amit meg ne tennék Jézusért, aki az Életem Szerelme! Emlékszem, mikor imádkoztam Jézushoz, és el is mondtam neki: „Uram, nincs semmi, amit meg ne tennék Teérted.” Dicsértem Őt korán reggel, felkeltem hatkor, és mondtam neki: „Szeretlek, Jézus! Te vagy az Életem Szerelme! Köszönöm, hogy szeretsz. Köszönöm, hogy megmentettél, mikor az életem még a pusztulás lejtőjén ment lefelé. Köszönöm, hogy már akkor szerettél, mikor még nem voltam szeretetreméltó. Köszönöm, hogy eltörölted a bűneimet. Köszönöm, hogy a te fényeddel beragyogtad az életemben lévő sötétséget. Jézus, nincs semmi, amit meg ne tennék érted. Ha azt mondanád, hogy adjam el mindenemet, és költözzek a világ másik végére, megtenném.” És meg is tettem. Eljöttem Tajvanba, a menyasszonyommal és két bőrönddel, nem tudván, mi vár itt ránk pontosan, egyszerűen azért, mert Isten mondta. Tehát az imádságom a mai napig az, hogy ezt a hozzáállást megőrizzem, hogy az állandó éhséget és az első szeretetet megőrizzem Őiránta. És sokszor, amikor imádkoztam, arra kértem az Urat: „Istenem, mutasd meg, mi az, ami akadályozza az életemben azt, hogy éhes legyek irántad, ami akadályozza azt, hogy Téged szeresselek, Téged kövesselek. Mutass meg minden akadályt az életemben, ami leköti a figyelmemet, akadályozza azt, hogy teljes mértékben Rád figyeljek. Mutasd meg nekem ezeket, és kérlek, a saját érdekemben, távolítsd el ezeket az életemből. Mert milyen szomorú lenne, ha már nem tudnám magamról elmondani, hogy bármit megtennék Érted, Jézus, mert mindig Te leszel életem Szerelme!”

 

Ti, akik az én gyülekezetem, az én családom vagytok, kapcsolódjatok bele ebbe az imába. Segítsünk egymásnak felfedezni, mit is jelent ez az első, buzgó szeretet Isten iránt. Hadd váljon szenvedélyünkké az, hogy egyre mélyüljön az Isten iránti szeretetünk, és éhezzünk Őrá, egyre közelebb kerüljünk Őhozzá, bármilyen helyzetben találjuk is magunkat. Felül tud-e mindig emelni ez az éhség, ez a szeretet minket a körülményeken? Tudjuk-e Jézust mindig első helyre tenni az életünkben? A Jeremiás 2-ben azt mondja Isten Izrael népnek: „Emlékszem rád: ifjúkorod hűségére, mátkaságod szeretetére, amikor követtél a pusztában, a be nem vetett földön.” Azt mondja Isten: Emlékszem arra, mikor először megismertél engem, mielőtt szövetségre léptél velem, benned volt az irántam való heves, izzó szerelem, amelyet tűz el nem olthat. És te követtél engem a pusztába, bármerre vezettelek is, követtél. Isten mindig visszavezet minket ehhez az első szeretethez, ami akkor volt bennünk, amikor megismertük Őt. Ez az a szeretet, amely azt mondta Jézusnak, hogy elmegyünk bárhova, ahova Ő megy. Ilyen radikális szeretetre hívott el az Úr. Arra születtünk, hogy ilyen szerelemben éljünk Istennel! E nélkül a szeretet nélkül sose találnád meg az életed célját. És ahhoz, hogy megláthassuk az Ő Királyságát eljönni erre a földre, nem kevesebb kell, mint egy olyan embercsoport, akik ennyire szerelmesek Istenbe. Álljunk fel és imádjuk Őt!

Szerző: Hun Bol | 2018. augusztus 26.